Egymás között

„...és akkor odajött hozzám Kocsis Lajos, a Bp. Honvéd klaszis futballistája, s azt mondta: Jani bácsi, nem titkolhatom el maga előtt, néhány napja halálra gázoltam egy, az út szélén botorkáló részeget, de nem lesz ebből gond, ha úgy dönt, játszom a válogatottban a Wales elleni Európa-bajnoki selejtezőn...”

És Szőcs János itt egy pillanatra elhallgatott.

Mindenki őt figyelte, mindenki a történet folytatását várta. Ám a 75 esztendős szakember csak nézett maga elé, elkalandozva a múltban. Nem csoda. Tősgyökeres zalai, aki 1968 és 1978 között irányította a ZTE csapatát, amely az ő vezetésével 1972ben története során először feljutott az NB I-be. Akkor ifjú, reményteljes edzőként tartották számon, s Kovács Ferenccel együtt rendszeresen dolgozhatott az A- vagy a Bválogatott mellett. Az viszont nagyon is meglepett mindenkit, amikor 1975. április 16-án a Népstadionban szövetségi kapitányként ülhetett le a magyar válogatott kispadjára a Wales ellen 2–1-re elveszített Európa-bajnoki selejtezőn.

Szőcs János ott mutatkozott be, és búcsúzott is el egyúttal kapitányként.

„...és pályára küldtem Kocsis Lajost, mert bombaformában volt, igaz, vele is kikaptunk a walesiektől. Kutas István, az MLSZ akkori elnöke, a követelményrendszer atyja engem ugyan parasztgyereknek hívott, mert vidékről, Zalából érkeztem a válogatotthoz, de azért Párizsban a kettő nullára elveszített meccs előtt meghallgatta a véleményemet. Elmondtam neki, hogy rajtunk röhögnek a franciák, mert három nappal a találkozó előtt Cooper-tesztet futtatunk a játékosokkal. Talán ezért kaphattam meg egy meccsre a nemzeti csapatot, hogy aztán azonnal elköszönjenek tőlem, mondván, a halálos balesetet okozó Kocsis Lajost nem szabadott volna játszatnom...” – fejezte be a történetet a mester, majd Gellei Imrére, Csank Jánosra és Glázer Róbertre nézett.

Az utódokra, akik ugyancsak Zalában élnek, s akik tovább öregbíthetik a megye hírnevét. Ekkor valamennyien kezükbe fogták az elegáns pezsgőspoharat, és koccintottak. Megemlékezve a múltról, a zalai kedvencekről, megannyi nehézségről – és mindenekelőtt a Zalaegerszegi Torna Egyletről. Igaz, ott, a kehidakustányi Szent Kristóf vendégházban volt, akinek a múltja nem forrt össze a ZTE-vel.

Tizenegyen ülték körbe az ünnepi asztalt, most ennyien kaptak meghívót.

Ők alkotják a Kapitányok Klubját.

Bóbics László, a helyi média ismert alakja találta ki az egészet, ő indította el a szervezést, ő telefonálta össze a klubtagokat: a nyolcvanesztendős Török Lászlót, aki csaknem húsz évig volt a military-válogatott kapitánya, Csank Jánost, a ZTE jelenlegi és Gellei Imrét, a klub korábbi edzőjét, Glázer Róbertet, aki jelenleg az NB III-as Hévíz trénere, a kosárlabda-legendát, Patonay Imrét, aki most Zalaegerszegen dolgozik, Bencze Tamást, a női kosárlabda-válogatott egykori irányítóját, aki jelenleg a Zala Volán NB I-es gárdáját trenírozza, aztán Kercsó Árpádot, aki megszámlálhatatlan játékost nevelt a magyar hokinak, s most a Zalaegerszegi Titánok korosztályos csapatait irányítja. A sakkozók közül Horváth Tamás volt kapitányt, Pintér Józsefet, a férfi-, Horváth Józsefet, a női válogatott szakmai vezetőjét. S persze a Zalában legendás Szőcs Jánost.

Őket ünnepelték a különleges hangulatú, termálvizéről híres Kehidakustányban.

„Bízunk benne, hogy a létszám nő, s egyre több klubtagot köszönthetünk. Öröm, hogy községünkben elismert sportembereket köszönthetünk, és láthatunk vendégül” – mondta Lázár István, a település polgármestere, majd mindenkit biztatott, hogy vegye igénybe a termálfürdő szolgáltatásait, hiszen a gyógyvíz olykor csodákra képes.

Hosszú órákat töltöttek együtt az edzők, egyre emelkedettebb hangulatban.

Még szabadrúgás-variációkat is rajzoltak.

Persze lehet-e ezen csodálkozni, ha egy asztalnál ül Szőcs János, Gellei Imre, Csank János és Glázer Róbert?

Szólhat-e másról ez a beszélgetés, mint a futballról?

„Olykor kimegyek a meccsre, nézem a Zetét, de nagyon elkeserít a nívó. Magam is játékospárti voltam, de megköveteltem a rendet, a fegyelmet és a munkát. Nem értem, minek ide ez a sok külföldi, miért nem becsülik meg jobban a saját nevelésű fiatalokat? Annak idején magam bábáskodtam az ország első, úgynevezett futballakadémiája fölött, amelyet akkoriban még Pacsai Labdarúgó Kollégiumnak neveztünk. Rengeteg ügyes kissrác került ki onnan, s erre talán még büszkébb vagyok, mint arra, hogy tíz évig irányítottam a csapatot, hogy az én edzősködésem alatt jutottunk fel először az első osztályba. Jól éreztem itt magam. Öröm volt Kehidakustányban újra megfiatalodni, Gellei Imrével, Csank Jánossal s a többiekkel beszélgetni. Abban maradtunk, hogy minden évben ilyenkor újra találkozunk, hogy ez a klub ettől kezdve rendszeres összejöveteleket jelent majd számunkra. Jó lenne, ha öt vagy tíz év múlva is megmártózhatnék a gyógyvízben, és elmesélhetném az utódoknak is, hogyan lettem egyszeres szövetségi kapitány, miért nevezett engem parasztgyereknek az egykori MLSZ-elnök Kutas István, és miért röhögtek rajtunk a franciák hetvenöt márciusában Párizsban, amikor kettő nullára kikaptunk...”

És Szőcs János ekkor kissé elérzékenyült. A Kapitányok Klubjának alapító tagjánál ez nem szégyen. Sőt.