Királyok voltunk!

…és 1996-ban Havasi Mihály tényleg azt mondta, hogy nincs pénz, nincs szerződéshosszabbítás?…és 1996-ban Havasi Mihály tényleg azt mondta, hogy nincs pénz, nincs szerződéshosszabbítás?

Valami ilyesmit. Akkoriban alig beszéltem magyarul, és a menedzseremmel együtt mentünk tárgyalni – mondta Goran Kopunovics. – Eszemben sem volt elmenni a Ferencvárostól, s úgy gondoltam, a sikereink után nem is engednek el. Tévedtem. A klubvezetők, arra hivatkozva, hogy nincs pénz, nem hosszabbították meg a szerződésemet. Bevallom, megdöbbentem.

Azt nem csodálom. Hiszen épp akkor kerestek a Bajnokok Ligája-szerepléssel nagyjából ötszázmillió forintot a Ferencvárosnak.

Mondom, furcsa helyzet volt. Hiszen azt mi, játékosok is pontosan tudtuk, hogy szép pénz állt a házhoz. Úgy voltunk vele, hosszú távon együtt maradhat a sikercsapat, és megismételjük a Bajnokok Ligájabravúrt. Nem így történt. Nemcsak engem engedtek el, hanem rajtam kívül hathét meghatározó futballistát. Fogalmunk sem volt, mi történik a háttérben, milyen érdekek húzódnak meg, és kik döntöttek úgy, hogy szélnek eresztik a csapatot. Életem legsikeresebb, ám meglehetősen rövid időszaka zárult le akkor. Kétszer nyertem bajnoki címet a Fradival, ünnepeltem Szuperkupa- és Magyar Kupa-diadalt, egyszer pedig huszonnégy találattal házi gólkirály lettem. Csodálatos érzés volt akkor a Ferencvárosban szerepelni. Emlékszem, a Népligetben tréningeztünk, készülve a nagy mecscsekre, aztán ha csak kétezren állták körbe a pályát a gyakorlás során, már azt kérdeztük egymástól: mi van, hol vannak a drukkereink? Vagy ha lementünk, mondjuk, Nagykanizsára, tizenkétezren zsúfolódtak össze a lelátón, és ott is éltettek bennünket. Királyok voltunk vagy még annál is többek.

Kijár még az Üllői útra?

Ritkán. De nagyon sok barátom van, akik azt mondják, eszük ágában sincs Fradimeccsre menni, mert ami mostanában történik ott, körvonalaiban sem emlékeztet az igazi Ferencvárosra. Úgy érvelnek, hogy ez már valamiféle műdolog, mert a mi csapatunkban még sok igazi fradista szerepelt, akik éltekhaltak ezért a klubért, és ezt mi, légiósok pontosan érzékeltük. Magunk is átvettük ezt a mentalitást, s ha kellett, üvöltöttünk, hergeltük egymást. S ami ennél is fontosabb: hajtottunk tiszta szívünkből. Ezt értékelte akkor a Fradi-tábor. Sohasem felejtem el, itthon kikaptunk öt egyre az Ajaxtól, de még húsz perccel a meccs után is bennünket éltetett a közönség, a száztizennyolcadik tiszteletkört futottuk.

Azt gondolhatná bárki, hogy igazi fradista lett.

Az én igazi csapatom a Crvena zvezda. Gyerekkorom óta a vörösöknek szurkolok, egyszer a Szabadka színeiben gólt lőttem nekik a belgrádi Marakanában. Rég volt. Ami pedig a Fradit illeti, szakmailag, a karrieremet tekintve valóban a legfontosabb klub az életemben. Ám érzelmileg legalább annyira erősen kötődöm az Újpesthez is.

Ez ám a szép mondat. Ilyet kevesen jelentenek ki Magyarországon, hogy egyaránt rajonganak a zöld és a lila színért. Annak idején már az is döbbenetet váltott ki, hogy Ebedli Zoltán, majd jóval később Wukovics László a Megyeri útra került az Üllői útról. Ön is ezt az utat járta be.

Ha rajtam múlik, talán még ma is a Fradiban futballozom. De ott nem kellettem, így Ciprusra szerződtem, ahol három hónapig bombaformában játszottam, majd jött egy makacs sérülés és hosszabb kihagyás. Ekkor keresett meg az Újpest, s bevallom, rendkívül jólesett, hogy abban a kritikus, számomra meglehetősen lehangoló időszakban mellém állt. Sohasem felejtem el, fájós lábbal érkeztem a Megyeri útra, de a vezetők egyfolytában hangsúlyozták, csak gyógyulj meg. Ráadásul a közönség is szeretettel fogadott, senki sem vágta a fejemhez, hogy na, itt egy fradista. Valószínűleg tudták rólam, hogy igazi profi vagyok, aki mindent megtesz a siker érdekében. Nem titok, Újpesten otthonra találtam, s a mai napig rendszeresen járok a csapat meccseire. Pályafutásom egyik csúcspontja volt, amikor lila-fehér szerelésben bajnoki címet érő gólt lőttem Fehérváron. Egy idős szerb barátom mondta, hogy két csúcs érzés van egy férfi életében: egy gyönyörű nőt megkapni és sorsokat befolyásoló gólt lőni. Igaza van.

Sokat nosztalgiázik?

Én aztán nem. De Magyarországon egyre nagyobb divat a nosztalgia, mindenki a múltban él, a régi szép időket emlegeti, és kesereg az idő múlásán. Pedig előre kellene nézni, és persze dolgozni, hiszen keserves időszakot élünk. Egyébként ha már a nosztalgiát hozta szóba: öt-tíz évente összejövünk a kilencvenötös, BL-csoportba jutó Fradi tagjaival, focizunk egy jót, és örülünk egymásnak. Borzalmas, hogy Zavadszky Gabi és Simon Tibi már nincs közöttünk. Simit különben nagyon szerettem, olyan mentalitású volt, mint mi, szerbek. Itt van előttem az a pillanat, amikor az edzőtáborban egyszer csak kopogtatott a faházunk ajtaján, amelyben ott volt velem Zoran Kuntics és Dejan Milovanovics, és azt mondta: veletek akarok lakni és készülni.

Igaza van, a szerbek mentalitása és harcmodora jobb és eredményesebb a miénknél. Elég csak megnézni a mostani bajnokságot, néhány idősödő honfitársa most is kimagaslik a mezőnyből. Miért van ez?

Azért, mert a magyarok elkényelmesedtek. Sőt el vannak kényeztetve. Szerbiában jóval keményebb az élet, és most nem csak a háborúra gondolok, amely még a kilencvenes években is sújtotta az országot. A fiatalembereknek nagyjából két lehetőségük van, ha jómódban szeretnének élni: profi sportolók lesznek, vagy az utcán próbálnak érvényesülni. Azt hiszem, az élet megtanított bennünket, szerbeket harcolni a túlélésért, a győzelemért küzdeni. Ez a magyarokból talán hiányzik. Igaz, mégis szeretnék magyar lenni, állampolgárságot kapni, hiszen megszerettem az országot.

Kemény edző lett Goran Kopunovicsból?

Erre azt szoktam mondani, hogy én nem szeretem, hanem tisztelem a játékosaimat, és tőlük is ezt várom el. Az ember a családját, a gyerekeit vagy a szeretőjét imádja, ne a futballistáit. De kemény is vagyok, ha a helyzet úgy hozza, felemelem a hangom, mert az ember ne finomkodjon a tanítványaival, hiszen nem balettkart irányít, hanem futballcsapatot. De hangsúlyozom, tisztelettel beszélek mindenkivel.

Jelenleg Maglódon dolgozik a helyi NB III-as csapatnál, gyanítom, nem itt akar megöregedni egy gyümölcsfákkal övezett, csendes parasztházban.

Maglódon tisztességes emberek vezetik a klubot, a játékosaim amatőrök, de itt is megkövetelem a munkát. Dolgoztam Kínában és Vietnamban, utóbbi ország nagyon közel áll hozzám. Ho Si Minh-város igazi metropolis, csillog-villog, előbb-utóbb olyan lesz, mint Bangkok. Oda visszamennék. Ott rend van, fegyelem, és csak a munka számít. Itthon nem érzem ezt. De azért azt sem titkolom, ha az Újpest vagy a Fradi edzője lehetnék, még Ázsia gyönyöreiről is lemondanék.