Gyorsan eljutottunk ide. Megélhetést keres megannyi munkanélküli, elbocsátott szaki. Muszájból betont keverne a pék, ládákat pakolna az esztergályos, és nőket futtatna a kirúgott APEH-ellenőr. Cudar időket élünk. S egyre inkább kiszolgáltatottá válunk. A futballista s az edző sem kivétel, egyre kevesebb a jól fizető, biztos anyagi hátterű klub, egyre szűkül a piac. Már nem tud tíz-húsz milliót leakasztani esetleges új egyesületétől a mellőzött jobbszélső, már nem elég a korábbi dicséretes edzői munka a kispadhoz. Egyre kevesebb a pénz és a kiugrási lehetőség a sportágban: ami maradt, azért sorban állnak a jelentkezők. Mert logikusan gondolkodva, ki szeretne most a Diósgyőr vezetőedzője lenni? Melyik szakembernek lehet vonzó a népszerű miskolci klub igencsak bizonytalan lábakon álló kispadja? Ki az az őrült, aki felkapaszkodik a süllyedő hajóra? Gálhidi György belevág a nagy kalandba. Dicséretes pályafutás van mögötte, sokszor „tűzoltásra” szerződtették (a kiesés elkerülése vagy a feljutás volt a cél...), és ő legtöbbször élt a bizalommal. Dolgozott már Diósgyőrben is, 2005 nyarán például csaknem a levegőbe dobálták a DVTK szurkolói, hiszen kiesőjelölt csapatával a kilencedik helyre futott be, s olyan tavaszt produkált, hogy a fél idényben a miskolciaknál jobban csak az MTK, a Debrecen, a Győr és az Újpest szerepelt. Az más kérdés, hogy a következő bajnokságban néhány meccs után elköszöntek tőle. A több országban is megforduló szakember most Ománból tér vissza Miskolcra. Úgy lehet vele, a diósgyőri stadion hangulata, a szurkolók szeretete igazi vonzerőt jelent számára. Merthogy nem a pénz motiválja, az egészen biztos. Pénz tudniillik nincs. Évek óta tart már a létbizonytalanság. Miskolc szegény város, több beruházás épült a Váci úton, mint BAZ megye székhelyén. A városban nincs jómódú üzleti kör, gazdag vállalkozók csoportja – s nincs senki, aki hosszú távon megoldhatná a DVTK jövőjét. Gálhidi György mégis Miskolcra készül. A kiszolgáltatottság olykor őrült lépésre sarkallja az embert.