Firenzei történet

Firenzét már úgy ismeri, mint a budai Várat.

Keresztül-kasul bejárta Toscana fővárosát, jóllehet a szálláshelye nagyjából egy kilométerre található az uszodától – így könnyű: laza sétával is dolgozni mehet. Az európai reneszánsz központja, ez a gyönyörű toszkán település megannyi élménnyel ajándékozta meg őt, természetesen a vízben elért sikerek mellett. Már látta az Uffizi képtárat, amely előtt nyaranta turisták ezrei állnak sorban hosszú-hosszú órákat. S persze lépten-nyomon belebotlik Firenze és környéke legendás szülötteinek emlékébe: Leonardo da Vinci, Michelangelo, Giotto, Botticelli, Dante – mintha ma is ott élnének a helyiek között. Stieber Mercedes kicsit talán már maga is itáliainak vallja magát, ami nem csoda, hiszen tizenegy éve él Olaszországban; ebből hetet Szicíliában s most négyet Firenzében töltött. Megszerette az életritmust, az ottani szokásokat és azt a tempót, amelyet az olaszok diktálnak. Mondhatni, tökéletes életteret talált magának egy belvárosi apartmanházban, nem messze az uszodától. S ha rajta múlik, talán így marad ez az idők végezetéig...

Úgy érzi, megállt körülötte az idő

„Firenze és az északolasz mentalitás, stílus jóval közelebb áll hozzám, mint Szicília – mondta Stieber Mercedes. – Félre ne értse, délen is remekül éreztem magam, nekem ott a hét esztendő alatt egyetlen rossz élményben sem volt részem, noha magam is hallottam a maffiáról és az ottani bűnözésről szóló legendákat. Azt hiszem, Firenze mégiscsak jobb választás volt. És már igazán otthonomnak érzem ezt a gyönyörű várost. Együtt lakom csapattársammal, Drávucz Ritával, s ha tehetjük, néhány barátunkkal, ismerősünkkel rengeteget kirándulunk, és bejárjuk a környező hegyeket. Persze a vízilabda tölti ki az életem, és remélem, ez mindig így lesz. Csak az a furcsa, amikor azt kell mondanom a barátaimnak, el ne felejtsék, hogy néhány hónap múlva betöltöm a harmincötöt. Olykor mondogatom ezt magamban is, és bizony meglepődöm. Telnek az évek, a naptárak mindig új és új számot írnak, pedig én úgy érzem, mintha megállt volna körülöttem az idő.”

Az eltűnt idő nyomában.

Marcel Proust regényének címe mintha Stieber Mercedes lelkében is dolgozna. A 34 éves sportolónő azt is mondhatná, hogy 25 vagy 28 esztendős, és még annyi, de annyi minden áll előtte – már ami a sportpályafutását illeti. Pedig a tények bizony makacs dolgok, Stieber Mercedes jövőképkergetés helyett immár lemondott a magyar válogatott csapatkapitányi tisztségéről: hivatalosan Petrovics Mátyás szövetségi kapitány segítője lesz, vagyis visszavonult.

De valóban visszavonult-e a válogatottságtól?

A mondat nagyon is aktuális. Mert bizony olyan játékkedv és győzni akarás dolgozik benne, hogy előbb-utóbb úszódresszt húz, fürdősapkát biggyeszt a fejére és becseréli magát.

Ha szólna a kapitány, már ugrana is a vízbe

„El kell fogadnom a kapitány döntését, hogy jöjjenek a fiatalok, épüljön a jövő csapata a londoni olimpiára. Amikor Petrovics Mátyás felhívott és arra kért, legyek a segítője, dolgozzunk együtt a válogatottnál, nem mondtam azonnal igent. Egy hét gondolkodási időt kértem, s ezalatt sok minden járt a fejemben. Például az, hogy még mindig remek erőben vagyok, élvezem a játékot, és nem is szeretném abbahagyni. A csapatomban is van egy lány, aki idősebb nálam, és állítom, néhány évig még ott lehetek a topon. Végül igent mondtam, és már most tudom, hogy ha jön az első olyan válogatott mérkőzés, amelyen ott ülök a kispadon afféle másodedzőként, hát bizony elsírom majd magam. Mit tagadjam, ha rajtam múlik, és ha engem kérdeznek, én biztosan azt feleltem volna, Stieber Mercedesre játékosként számítsanak, ne pedig szakvezetőként. De nincs ezzel semmi baj, teszem a dolgom, segítek a fiataloknak, ahol csak tudok, ám azt nyugodtan írja le: ha Petrovics Mátyás egyszer oda áll elém azzal, hogy Merci, bajban vagyunk, szállj be újra, mutasd meg, hol lakik a magyarok istene, akkor én már ugrom is a vízbe...”

Hátradőlhetne és nosztalgiázhatna.

Lenne miről. Élvezhetné az életét Firenzében, ihatná a zamatos toszkán borokat (az más kérdés, hogy elmondása szerint a sört szereti...), élvezhetné a játékot firenzei klubjában, az edzősködést az ifjú olasz lányoknál, utánpótlásszinten és a magyar női válogatottnál – ehelyett még mindig játszani, bizonyítani és győzni akar. Pedig már nyert két világ- és két Európa-bajnoki címet, és egészen meghökkentő, ha az évszámokat nézzük: az első Eb-arany 1991-ben, az első vb-elsőség 1994-ben jutott neki. Hosszú-hosszú esztendőknek kellett eltelniük, míg újra kontinens- és világelsőségnek örülhetett. Előbbinek 2001-ben, utóbbinak 2005-ben. Eközben hány és hány generáció bukkant fel a vízben, játékosok cserélődtek ki, de az egykoron a Bp. Honvédban, később Szentesen pólózó Stieber Mercedes szinte kihagyhatatlannak bizonyult.

Ezért is fájt annyira az, ami Pekingben történt.

Az lett volna az igazi hepiend: az ötkarikás diadal.

A győzni akarás tett béklyót a csapatra

És ebben a csapatban bizony benne volt az aranyérem, ezt a kapitány maga is így gondolja: „Nemcsak mi éreztük, a szakma is elismerte: a legszebb és leglátványosabb vízilabdát mi játszottuk az olimpián. Jól ment, és ahogy teltek a napok, úgy lettünk egyre bizakodóbbak. Éreztem a többieken is a hihetetlen győzni vágyást, és persze nem mondtuk ki, talán csak néhány elejtett szóval, hogy olimpiai aranyérmesként szeretnénk hazatérni. Egy meccsen szúrtuk el az egészet. Egy találkozón múlott minden, a hollandok elleni sorsdöntő összecsapáson. Talán túlságosan nyugodtak voltunk, de az is lehet, hogy a görcs, a mindenáron való győzni akarás tett béklyót ránk. Borzalmas volt. Az az emlék, mint valami szörnyeteg, kísért a mai napig. Most is, ahogy beszélek róla, csaknem sírás kerülget. De jó lett volna nyerni! Aztán még volt esélyünk, hogy legalább a bronzot megszerezzük, hiszen azért éremmel zárni az olimpiát még így is életre szóló élmény lett volna. Ám a harmadik helyért rendezett, ausztrálok elleni találkozón mi már nem győzhettünk. A bírók, akikkel egyébként sohasem foglalkozom, úgy vezettek, hogy minden esélyt elvettek tőlünk. Emlékszem a bronzmeccs előtti estére. Csapatkapitányként próbáltam felrázni a többieket, a rendkívül csalódott, szomorú lányokat. Most már mindegy, Londonban talán megajándékoz bennünket a sors azzal az élménnyel, amelyet Pekingben elvett tőlünk. Akkor én még csak harmincnyolc éves leszek…”