Kazánházkeringő

„Mondjon nekem még egy olyan esetet, amikor a játékvezető ott cidrizett, remegett, és szinte táncolt a rémülettől a kazánház mellett, és úgy szöktették ki az uszodából, hogy még a saját édesanyja sem ismerte volna meg! Na, tessék, tud ilyet? Ugye, hogy nem? Az a 2002-ben történt eset egyedülálló és döbbenetes a magyar vízilabda történetében. Ma is ökölbe szorul a kezem, amikor arra a Komjádi uszodában lejátszott Vasas – Domino bajnoki döntőre gondolok, amelyen mi pólóztunk hazai pályán, de nálunk volt huszonnégy kiállítás és hat kipontozódás. Csak ültem a kispadon, néztem a spriccelő, fodrozódó vízbe, figyeltem játékosaim elkeseredett küzdelmét az ellenféllel, no meg azzal az erővel, amely a háttérből irányította a sportágat. Sírni, tombolni tudtam volna a dühtől. Nem csodálom, hogy szurkolóink szinte vadásztak a találkozó egyik bírájára, akit aztán a szövetség illetékesei egy évre eltüntettek. Mondom, döbbenetes volt, ami akkor történt, szerencsére az akkori – úgymond – megrendelők már nincsenek a magyar vízilabdában…”

Elküldték, mert szálka volt a vezetők szemében

Aztán mély levegőt vett.

Somossy József úgy elevenítette fel a hét évvel ezelőtti bajnoki döntő pillanatait, mintha a múlt héten történt volna.

Drámai meccs volt a Komjádi uszod á b a n , hogy aztán később már szó szerint véres drámába torkolljon a finálé: a vesztésre álló és egy nappal korábbi sérelmeiket feldolgozni képtelen vasasosok nekiestek a honvédosoknak. Tömegverekedés tört ki a medencében, és a Domino pólósai úgy menekültek ki a vízből, mintha krokodilok üldöznék őket.

Rég volt.

S jöttek az eltiltások, elült a vihar.

Somára, ahogy mindenki nevezi őt az uszodák világában, pedig rásütötték, hogy balhés edző. Hiába rajongtak érte az angyalföldi szurkolók, hiába kiabálták kórusban a nevét meccsről meccsre, nemkívánatos személlyé vált a Vasasnál. Akkor csak elejtett félszavakból lehetett tudni, mi zajlik a háttérben. Ma már nyíltan beszélhet róla: ahogy mondja, beáldozták őt a piroskék klubnál.

„Nem beszéltem erről még nyíltan soha, de ennyi idő után nincs értelme mellébeszélni. Engem kétezer-háromban azért távolítottak el a Vasastól, mert a klubvezetőknek kerek perec a tudomására hozták, ha Soma megy, akkor a Vasas megkapja a lehetőséget a bajnoki cím elnyerésére. Nyugalom lesz, béke honol majd a sportágban. Elképesztő, igaz? Akkor még nagyon is friss volt az egy évvel azelőtti KEKgyőzelem íze, amikor Zágrábban több mint ötszáz odautazó Vasas szurkoló biztatása mellett elhódítottuk a kupát a Mladosttal szemben. Kétezer-háromban ismét a KEK-győzelemért hajtottunk, de már az olasz Posillipo volt az ellenfél, s itthon még én ültem a kispadon, ám a visszavágó előtt elköszöntek tőlem. Azt mondták, vagy lemondok, és ezt kommunikálják kifelé, vagy kirúgnak. S tudja, mi a legszebb az egészben? Hogy becsapták a Vasast. Hiába ígértek mindent a klubnak az én kirúgásom után, további három évig még mindig a Domino volt a legjobb…”

Csak egy játékosa maradt a Fradinál

S megint mély levegőt vett.

Voltak s vannak akik balhés edzőként könyvelték el, de immár nyugalom, valamiféle harmónia veszi körül. No meg az újra megtalált sikerek hangulata, a győzelmek semmihez sem hasonlítható érzése. Megtanította győzni a romokban heverő, anyagi csődtől fenyegetett, megszűnés előtt álló Ferencvárost.

Életet lehelt a fuldoklóba.

S ez az uszodák világában nagy szó.

„Gyarmati Dezső bácsi ajánlatára kerültem a Fradihoz kétezer-hatban. Egy beszélgetés során elejtette a nevem, megkerestek, én meg azt mondtam, a Fradi miatt képes vagyok kockáztatni, s belevágni. Akkoriban Wiesner Tamás szakosztályvezető épp a slusszkulcsát kereste, hogy beüljön az autójába, elguruljon a szövetségig, s bejelentse: köszönik a lehetőséget, a Ferencváros visszalép a bajnokságtól. Így indult a sztori. Ha azt mondom, hogy egy, azaz egy szerződtetett játékos maradt a zöld-fehéreknél, úgysem hiszi el – de így volt. Gulyás Ábelnek tartottam volna edzést, de az mégiscsak hülyén néz ki, ha egy vízilabdacsapat egy pólósból áll. Szerencsére hihetetlen összefogás jellemezte akkor a romokban lévő szakosztályt. Farkas József nélkül valóban nem lett volna együttes, de az ő segítsége, támogatása megadta az alapot, és olyan játékosokat igazoltunk, akik máshova nem kellettek, akik épp ráértek. Így lettünk hatodikak. Most pedig, tessék, ott állunk a második helyen, és egyértelműen az a célunk, hogy bekerüljünk a legjobb négy közé a rájátszásban. Még nem dőlt el semmi, és nem is szeretném elkiabálni. Ne felejtse el, hogy nekünk egyetlen olimpiai bajnokunk sincs, de a csapat előtt le a kalappal: legyőztük a Szegedet, az Egert és majdnem a Dominót is. Már megtanultak tisztelni bennünket...”

Majd egy pillanatra elhallgatott.

Talán arra gondolt, hogy itt az idő. Immár 53 esztendős, de még nem büszkélkedhet bajnoki címmel, sem játékosként, sem edzőként. A Vasassal számtalanszor került a fináléba, karnyújtásnyira volt az aranytól, de újra és újra elbukott. Most a Ferencvárosnál megint bizakodhat: úgy hírlik, a zöld-fehér klub egyébként roppant sikeres (21-szeres bajnok) szakosztálya jövőre az első helyet célozza meg. A nyáron két-három válogatott szintű játékost igazolnak, s ami ennél is fontosabb lehet a szurkolók számára, kibővítik a népligeti uszodát. A rangadókon ezer fradista is drukkolhat.

Az őszinte, szókimondó természete a bűne

„Azt hiszem, a legjobb helyen vagyok most. A vezetők olyan körülményeket teremtenek nekem és a játékosoknak, hogy itthon erről álmodni sem mertem. Dolgoztam sokfelé, a Vasast imádtam, de nem derogált az olasz másodosztályban sem edzősködni. Mindig csak az számított, hogy fejlődjön a velem dolgozó csapat, hozza ki magából a maximumot. Ha valahol azt éreztem volna, hogy nincs motiváció, nincs előrelépés, biz’ Isten abbahagyom. Sohasem voltam balhés ember, akárki vágta is a fejemhez. Talán csak az volt a bűnöm, hogy mindig megmondtam, ami a szívemet nyomja. Ha a körülmények rákényszerítenek, kinyitom a számat, de csak akkor. Egyébként hagyjanak dolgozni, és büszke vagyok rá, hogy a Ferencvárost irányíthatom. Jövőre bajnokok lehetünk. Ráférne a Fradira. S persze rám is…”