Ficere, a fedezet

„...az úgy volt, hogy Farkas Jan csi mindenkinek elmondta legalább négyszer, hogy ő szeretné elkérni Pelé dresszét. Igen ám, csakhogy azon a tornán ott, DélAmerikában én viseltem a tízes számú mezt, így a brazil csillag, aki ugyancsak tízesben szerepelt, nekem adta az övét. Fantasztikus hangulatban voltunk akkor valamennyien, hiszen a Vasassal megnyertük a Hexagonal-tornát, megelőzve például a Pelével felálló brazil Santost. Mondanom sem kell, alaposan megünnepeltük Chilében a győzelmet, aztán utaztunk haza, mert kezdődött itthon a bajnokság. A repülőtérről meg sem álltam a lakásomig, lepakoltam a cuccaimat, a dresszeket a szennyesbe dobtam. Aztán tettem-vettem, pihentem és szedelőzködtem. S mit látok, az anyósom mossa fel az előszobát Pelé dresszével. Megszólalni sem tudtam, s mikor az anyósom látta a fancsali képemet, csak annyit mondott: Ferikém, jó, hogy ezt hoztad, remekül issza a vizet...”

Illovszky Rudolf elől mindig bujkálni kellett

Még mindig futballozik.

Éppen ma 68 éves, s az ember ilyenkor, túl két infarktuson, három gerincműtéten, négy gyomortükrözésen inkább orvosról orvosra, kórházról kórházra jár. Nem így Ficere, azaz Fister Ferenc: csütörtökönként jó másfél órát cselez, passzol és fut. Irigylésre méltó ember, pedig világéletében dohányzott, és bizony a bort sem vetette meg. Mégis majd kicsattan az egészségtől és alig várja ezeket a csütörtök esti kiskapuzásokat.

Pedig annak idején azt hitték róla, hogy valami nyavalya gyötri, hiszen mindössze 62 kiló volt. Amikor Székesfehérvárról 1963-ban átigazolta a Vasas, és ő megjelent a klub Eötvös utcai székházában, épp összefutott Farkas Jánossal és Mészöly Kálmánnal. A Szőke Szikla persze megkérdezte Cunikától, a legendás titkárnőtől, hogy ki ez a széllel bélelt gyerek. Mire azt felelte, ő Fister Feri, az erősítés...

„...az úgy volt, hogy miután megmutatták a szobámat, amelyet ott rendeztek be nekem, indultam volna edzésre a Fáy utcába, csak nem tudtam, hol van. Kálmán és Jancsi barátságos hátbaveregetéssel mondta, gyere pajtás velünk. Aztán meg sem álltunk a legelső étteremig. Mondtam, én Bambit iszom, erre mindketten lehurrogtak, és elkezdtünk kisfröccsözni. Így kezdődött. Minek tagadjam, sokszor, nagyon sokszor mentünk el együtt hárman, belefeledkezve a budapesti éjszakába, és persze bujkálnunk kellett, mert Illovszky Rudi bácsi szinte vadászott ránk. Emlékszem, Óbudán új borozó nyílt, mi meg már az első este ott ücsörögtünk, aztán egyszercsak bekukkantott Rudi bácsi meg Vinkovics Lajos gyúró. Másnap aztán a tréningen jött a rövid edzői monológ, melynek az lett a vége, hogy Mészöly, Farkas és Fister lemondhat a kalóriapénzéről. Tudja, mit jelentett az? Kétezer forint bukást! A gyárakban az emberek nagyjából ezerötszáz forintot kerestek havonta...”

Egyszer játszott a válogatottban.

Talán Rákosi Gyula miatt, hiszen hasonló szerepkört töltött be, mint a Fradi örökmozgója. De nem panaszkodik, azt mondja, arra az egyre is nagyon büszke, hiszen rajta kívül még legalább húsz játékos bekerülhetett volna azon a poszton, annyi volt akkoriban a jó futballista.

De Baróti Lajos kapitány mégis Fister Ferencet hívta be 1965. szeptember 5-én a válogatottba, amely az osztrákok elleni vb-selejtezőn a Népstadion nyolcvanezer nézője előtt így állt fel: Gelei – Mátrai, Mészöly, Ihász – Mathesz, Sipos – Farkas, Bene, Albert, Fister, Fenyvesi.

A ruhatárban maradt a békésen alvó kisgyerek

Nyertünk 3–0-ra – ám Fister Ferenc soha többet nem húzhatta fel magára a címeres mezt.

Pedig az a Vasas, amelyben ő játszott, a kontinens egyik legjobb csapata volt: bajnoki cím 1965-ben, majd újabb aranyérem 1966-ban veretlenül – ez azóta sem sikerült egyetlen magyar csapatnak sem... S közben megszámlálhatatlan külföldi megméretés, BEKmeccs, KK-szereplés, délamerikai tornák.

Fister Ferenc ötször járt Dél Amerikában. Volt olyan tél, amikor kétszer is.

„...az úgy volt, hogy Óbudán egy presszóban gyülekeztünk. Két-három naponta találkoztunk ott, nemcsak csapattársaimmal, hanem a honvédos Tichy Lajossal, Kocsis Lajossal, Sipos Ferivel. Sipos törzsvendégnek számított ott, előfordult, hogy reggel megjelent, és azt mondta, húsz kisfröcscsöt kérek, és amikor döbbenten nézett rá a pincér, megjegyezte, mit csodálkozik, mindjárt jönnek a többiek. Egyszer elmentünk a Berlin-kert mellett nyílt bárba. Csikónak, a honvédos Kocsis Lajosnak akkoriban volt pici a gyereke, nem tudta hova tenni, magával hozta. Amikor megérkeztünk, a kabátjával együtt beadta a ruhatárba. Amíg a csöppség aludt, mi jót szórakoztunk, másfél óra múlva pedig szedelőzködtünk, taxiba ültünk, és hazamentünk. Kocsis Lajos felesége perlekedve fogadta az urát, hogy hol volt már megint, aztán rémülten kérdezte: úristen, hol a gyerek? Képzelje, otthagytuk a ruhatárban szerencsétlent. Vissza a taxiba, a kicsi szerencsére édesdeden aludt...”

A Vasasnál 1969-ben úgy döntöttek, itt az idő fiatalítani.

Elköszöntek néhány korábbi meghatározó futball i s tától, Mathesz Imrétől, Bakos Sándortól és Fister Ferenctől. Váratlanul érte a döntés, elsírta magát, hiszen harmincévesen kirobbanó erőben volt, és imádott Angyalföldön futballozni. Mégis a másodosztályú GanzMávagba került, ahol presszót ígértek neki, de hiába játszott ott három esztendeig, még egy kávégépet sem kapott. Dühében meg sem állt Székesfehérvárig, ahol húsz évig dolgozott kocsmárosként, majd nyugdíjas lett. Mostanában viszont nagyon lelkesen dolgozik: tehetségek után kutat faluról falura, városról városra járva.

A legügyetlenebb srác volt a dekázóbajnok

„...az úgy volt, hogy egyszer még Vasas játékosként kimentünk a Palatinusra Farkassal, Mészöllyel és Menczel Ivánnal. Napoztunk, néztük a csajokat. Odajött hozzánk néhány unatkozó aranyifjú, azt mondták, focizzunk velük. Két edzés között voltunk, akart a nyavalya futballozni, de nem hagytak minket, aztán kínkeservesen egy nullára legyőztük őket. Játszott velük egy rendkívül kajla mozgású, ügyetlen srác, aki a meccs végén azt mondta: fogadjunk egy láda sörben, hogy többet dekázom, mint bármelyikőtök. Menczel Iván technikás futballistaként azonnal ráállt, és vesztett. Tudniillik a fiú a Fővárosi Nagycirkuszban dolgozott labdazsonglőrként... Mit tagadjam, nagyon jól éltünk. Talán túlságosan is jól. Ha akkor igazi profiként viselkedünk, kevesebbet fröccsözünk, éjszakázunk, talán még jobbak lehettünk volna. Az a Vasas képes lett volna elhódítani a BEK-et, de a sorsdöntő, Inter elleni meccset elbuktuk. Pedig Farkas Jancsi már arról álmodott, hogy fekete Mercedese lesz piros bőrülésekkel. Kint maradhattunk volna, valamenynyiünket bombáztak ajánlatokkal, de mégis hazahúzott a szívünk. És most jó, hogy itthon élek...”

Ficere, a fedezet mesélne reggelig.

Tán az idők végezetéig.