Csúszópénzek nyomában

Az úgy volt, hogy a Lac, a Pity meg én rendszerint a Kálvária-dombon szánkóztunk. Nem volt az különösebben hosszú pálya, de arra tökéletesen megfelelt, hogy gyermekként belefeledkezzünk a tél s a hó örömeibe. Akkoriban a tél még valóban téli ruhába öltöztette a világot (így aztán a tavasz tavasziba…), és novembertől márciusig fehér lepel borította a tájat. Ormótlan vasszánkóval siklottunk a rövidke lejtőn, felváltva, hol egyesével, hol párosával. Aztán jött a téli olimpia, s mi leültünk a tv elé szurkolni a svéd vagy a finn hokiválogatottnak, s egyszer csak azt hallottuk a Lac, a Pity meg én, hogy immár a szánkó is olimpiai sportág lett.

Azt persze aligha gondolhattuk, hogy az ötkarikás játékokon használt ródlinak tulajdonképpen semmi köze sincs a mi fa- és vastákolmányunkhoz. Ezt később, jóval később láthattuk, amikor „űrruhába” öltözött fiatalemberek különleges pózban és sajátos hangulatú jég borította vájatban siklottak, de úgy ám, olyan gyorsan, mintha rakétával lőtték volna ki őket…

Azt, hogy Pulai Imrének milyen szánkója volt gyerekkorában, nem tudni. Tán már ő maga sem emlékszik rá. Egyvalami azonban bizonyos: most egy litván gyártmányú, nagyjából egymillió forintot érő csodasiklóval közlekedik az osztrák lejtőkön. S nem ám hobbiból, unaloműzésből vagy úri hóbortból űzi mindezt: készül a vancouveri olimpiára, amely 2010 februárjában lesz. Az idő sürget, a tét nagy.

Pulai Imre ezt pontosan tudja.

Igazi bohém fickó. Ha olykor meghívják valamilyen show-műsorba, lazán hátravetett hajjal, sajátos mosollyal az arcán jelenik meg, s csak mondja, mondja a magáét. Jönnek elő a sztorik, a felejthetetlen élmények. Van miről mesélnie. Az immár 42 esztendős Pulai Imre olimpiai bajnoki címmel büszkélkedhet, amelyet 2000-ben Sydneyben nyert kenu 500-on Novák Ferenc párjaként. Akkoriban talán úgy érezte, övé az egész világ, s azzal az aranyéremmel kárpótolta magát az 1996-ban Atlantában, egyesben szerzett bronzéremért. Mert ott is első akart lenni, az nem is vitás. Négyszeres világbajnok, s a kajak-kenu sportág egyik legmarkánsabb egyénisége. Írhatnánk azt is, hogy csak volt, de ilyesmiről szó sincs. Tudniillik még mindig nem vonult vissza, esze ágában sem volt azt mondani magában vagy a környezetének, hogy öreg vagyok én már, itt fáj, ott nyilallik, amott meg görcsöl. Ehelyett edzésre jár most is, gyürkőzik a vízzel, a sodrással, s versenyeken is hajóba száll.

Már nem nyer semmit.

Rendszerint a vert mezőnyben végez, de ez sem veszi el a kedvét. Valamiféle megmagyarázhatatlan erő hajtja még mindig, s nem a siker, sokkal inkább a versenyszenvedély felé. Talán ezért is találta ki, hogy szánkózik. Hogy szánkóra pattan, és csak csúszik, csúszik, bele a magyar sporttörténelembe. Mert bizony, ki nem találnák, hogy ma Magyarországon hány úgymond „hivatásos” szánkóversenyző van? Ne találgassanak: kettő.

Az egyiket Pulai Imrének, a másikat Seregi Gergőnek hívják.

Ők ketten képviselik a sportágat, mi több, Pulai a szövetség főtitkára, sőt létrehozója is. Még 2005-ben határozta el, hogy életre hívja a Magyar Szánkószövetséget.

A sztori nagyjából Floridában kezdődhetett.

Pulai és Seregi Amerikában jártak, s valahogy elkeveredtek egy szánkóversenyre. Mehettek volna mondjuk a tengerpartra is, tangába öltözött, kisportolt testű amerikai lányokat nézni, s mondhatták volna, hogy íme, Florida, a paradicsom. De őket a téli sport izgatta akkoriban. Onnan már csak egy lépés volt, hogy maguk is belekezdjenek, belevágjanak egy itthon, mifelénk szokatlan kalandba.

Mert Magyarországon már tél sincs, hó sincs.

Talán csak pillanatokra.

Ha valaki szánkóversenyzőnek készül, vegyen magának szép nagy terepjárót, legyen jó sok pénze, hogy a közeli Ausztria pályáin gyakorolhasson.

Egy csúszás 20 euró.

Úgy bizony.

„Sportoló vagyok, és életem végéig az is maradok – mondta Pulai Imre. – Ezért is választottam a szánkózást, mert az már nem jelent akkora fizikai igénybevételt, mint a kenuzás. Ráadásul az ember itt hétről hétre, hónapról hónapra és évről évre fejlődhet. A határ a csillagos ég. Nem akarok nagyképűnek tűnni, de Seregi Gergővel együtt bizony ügyesek vagyunk, jól csúszunk, ez az igazság. Ha lenne egy kicsivel több pénzünk, biz’ Isten, bekerülnénk a legjobbak közé. De így is megpróbáljuk, ha beleszakadunk, akkor is. Tudja, van valamilyen szerény támogatásunk, a MOB például most kiutalt a szövetségnek, egészen pontosan nekünk kétmillió-kilencszázezer forintot, de ha hiszi, ha nem, ezt az összeget még mindig nem kaptuk meg. Pedig lassan kimegyünk a télből, és nekünk nem nyáron kellene ez a pénz jachtkirándulásra vagy a Maldív-szigetekre, hanem most, amikor még remek pályák vannak Ausztriában. Mert természetesen itthon egyetlen ilyen versenyhely sincs. Miért is lenne? Hiszen szánkóversenyző is mindössze kettő van, a Gergő meg én. Akadnak kisebb szponzoraink, támogatóink, de bizony elkelne még a segítség, hogy minél többet gyakorolhassunk, minél többet csúszhassunk. A szezon október elején kezdődik, és nekünk ott kellene lennünk minden világkupafutamon, hogy teljesíthessük a szintet, és hogy minél többet gyakorolhassunk. Ami azt illeti, nem lehetetlen küldetés kijutni az olimpiára. Egyéniben negyvenhét közé kell kerülni, párosban pedig a huszonhatba a harmincnégyből, mert ennyien vannak. Négy éve csináljuk, s ezalatt körülbelül négyszáz csúszás van mögöttünk. Sokkal többnek kellene lennie, de hát mit csináljunk, ha egy csúszás húsz euróba kerül. Ezért próbálunk meg még támogatókat keresni, és persze, edzeni, edzeni, edzeni…”

Seregi Gergő birkózó volt.

Nem síelő, nem jégtáncos és nem curlinges. A téli sportokhoz nagyjából annyi köze volt, hogy olykor hógolyóval fültövön dobta valamelyik barátját. Aztán egyszer súlyos sérülést szenvedett, s abbahagyta a birkózást, majd felépülése után Pulaival együtt beleszeretett a szánkózásba. Most 32 esztendős, családi vállalkozásban szakácsként és üzletvezetőként dolgozik egy étteremben a Moszkva téren, de most minden bécsi szeletnél és brassói aprópecsenyénél fontosabb a számára az olimpiai részvétel.

Megszállottak mind a ketten.

Sőt Pulai Imre és Seregi Gergő kijelentette: nemcsak Vancouverre, hanem a 2014-es, Szocsiban rendezendő olimpiára is szeretnének eljutni.

A Lac, a Pity meg én ott a Kálvária-dombon aligha álmodozhattunk ilyesmiről.

Pedig szánkó volt az is. Vasból, fából, húsz forintért.