„Jobb lett, mint hittem”

A nyár végén ugyanígy álltunk az évadnyitó sajtótájékoztató végén, és csak sorolta, hogy miért lesz jó itthon játszani egy évig…A nyár végén ugyanígy álltunk az évadnyitó sajtótájékoztató végén, és csak sorolta, hogy miért lesz jó itthon játszani egy évig…

…és bejött mind.

Kérdezni se kell?

De… Még jobb lett az egész, mint hittem. A bajnokság, az eredmény, a közönség, a közösség, a válogatott.

Újváros után Fehérvár is kipipálva?

Sohasem hittem volna, hogy valaha is játszom majd itt, igaz, azt sem, hogy Újvárosban fogok. De sok újdonság nem ért az öltözőben, a fiúk túlnyomó részével mégiscsak együtt játszom gyerekkorom óta. Az újakkal meg összeszoktunk hamar.

Nagyjából esztendeje, még a Milano Vipers kapusaként azt mondta, csak másodkézből van tapasztalata az EBEL-ről, ezért tartana a hazaigazolástól.

Így volt. Azt tudtam, hogy jól szervezett liga sok pénzzel, stabil csapatokkal, de a színvonalat nem tudja pontosan megítélni az ember addig, amíg nem játszik ott.

És most?

Sokkal jobb sorozat ez, mint gondoltam. Tényleg erősek a klubok, nagy a terhelés és vérprofi a szervezés. Háromnaponta jönnek a meccsek, ez a legfontosabb.

NHL kicsiben: az edzésekre nem jönnek a nézők…

Még jó, a mérkőzés a sava-borsa a sportnak.

Itthon volt is két-háromezer ember minden játéknapon, mintha a válogatott játszott volna.

Fantasztikus is volt! Arról már nem is szólva, hogy negyven perc alatt otthon voltam, és egy évtized után végre a közelemben volt az egész család. A szüleim minden egyes meccsen kinn voltak Fehérváron, nyilván ez nem történhetett meg külföldön.

Ahogy a mellékelt statisztika mutatja, jól is ment az elején, majd ahogy a csapat visszaesett, úgy romlott az ön hatékonysága is, aztán a végére megint javulóban volt mindkettő.

Ez a csapatjátékok sajátja. A szezon eleje valóban csodálatos volt, de amikor jöttek a hírhedt eltiltások, és három sorral léptünk jégre egy hónapig, akkor nagy terhelést kapott az egész csapat, ugyanaz a néhány ember forgolódott előttem, hézagosabb lett a védelmem, és nekem sem ment annyira. Egy teljes évadot végigvédeni ugyanazon a színvonalon igen nehéz. De ha valamire nem panaszkodhatom, akkor az a meccsszám.

Volt olyan, hogy örült, ha Hetényi Zoltán védett.

Igen, pedig nem szeretek nem játszani.

A magyar döntőben végig védett, két shutouttal zárva, pedig a második mérkőzés három kapott gólja után annak ellenére dúlt-fúlt az öltözőfolyosón, hogy nyertek 6–3-ra.

Nem is mérgelődtem. Kit érdekel, hogy kaptam hármat, nyertünk. Csak nem voltam elégedett néhány társam hozzáállásával.

Csak meglett a bajnoki cím…

Elmondhatatlan, milyen volt több ezer ember előtt ünnepelni szombaton. Akkora sportélmény volt, hogy győzteseket, veszteseket ugyanúgy felállva tapsolt meg a közönség, hogy az leírhatatlan. Reméljük, a világbajnokságon is tudunk valami olyat alkotni, ami ekkora örömet szerez a szurkolóknak.

Volt már ideje elgondolkodni azon, hogy alakulhatnak az események a kieséses körig?

Ááá… De nem is szeretnék belemenni olyan esélylatolgatásba, hogy hányszor veszítünk addig, mire nyernünk kellene a bennmaradáshoz. Ne áltassuk magunkat, nem vagyunk A-csoportosak. Viszont ha valamelyik csapat, akkor épp a magyar jégkorong-válogatott bizonyította már, hogy a csoda sem lehetetlen.

Várható, hogy szokás szerint piros-fehér-zöldben még jobban véd, mint egyébként?

Remélem. A legfontosabb, hogy élveznünk kell, ami most vár ránk. Az egész világbajnokságot a felkészüléstől kezdve. Végső soron azt élhetjük át, amiért elkezdtünk hokizni.

Általában egy klubnál egy szezonra marad. Ezúttal is így lesz?

Fogalmam sincs még, nem tudom, mi lesz a következő évadban, még csak most ért véget ez, ráadásul egy hét múlva kezdődik a vébéfelkészülés, most csak arra koncentrálok.

Azért ezen a héten belefér egy kis pihenés?

Bele. Találkozom az elhanyagolt barátokkal, pihenek, mozgok is kicsit, teniszezem, jégre is megyek, hogy azért hétfőre jó állapotban legyek…