Az elveszett paradicsom

Amíg más államok a történelmükre, Uruguay a futballjára büszke – tartják a dél-amerikai országról, noha az elmúlt évtizedek eseményeinek tükrében bizony egyre kevesebb ok mutatkozik a melldöngetésre. Amikor 2006-ban a magyar válogatott Máltán elszenvedett csúfos kudarca (1–2) kapcsán a Financial Times megemlékezett hazánk labdarúgásának hanyatlásáról, a cikkíró figyelmeztetett: akad futballnemzet, amelyet még régebb óta tép a balsors.

A két olimpiai aranyat vb-győzelem követte

Pontosan 1954 óta. Még pontosabban a svájci világbajnokság elődöntője óta, amikor is Lausanne-ban a magyar válogatott Czibor és Hidegkuti egy-egy, illetve Kocsis két góljával hosszabbításban 4:2-re legyőzte Uruguayt. A meccs – a későbbi eredményektől függetlenül – korszakhatárt jelentett a dél-amerikai válogatott történetében, hiszen a csapat ekkor szenvedett először vereséget világbajnokságon.

Igaz, ami igaz, a lécet addigra igen magasra tették: kétszeres világbajnokként, kétszeres olimpiai bajnokként és nyolcszoros Copa América-győztesként joggal emlegették az együttest a torna egyik legnagyobb esélyeseként.

Hozzászoktak, hogy mindig és mindenhol ők az elsők.

Elsőként nyerték meg az 1916-ban útjára indított Copa Américát; elsőként honosították meg a modern, rövid passzos játékstílust, és nyertek vele olimpiai aranyat 1924-ben, majd 1928-ban; fényes ötkarikás szereplésük jutalmául elsőként rendezhettek világbajnokságot 1930-ban (előtte azért 3:2-re kikaptak az ott túrázó Ferencvárostól 1929-ben), és el is hódították a trófeát, úgy, hogy az eseményre felépített százezres Estádio Centenárióban a legnagyobb vetélytárs Argentínát múlták felül 4:2-re a fináléban.

A csoda azonban nem ért véget ezzel. Noha Uruguay (az európai együttesek jelentős részének 1930-as távolmaradását viszonozva, valamint a FIFA Dél-Amerikát sújtó politikája ellen tiltakozva) kihagyta az 1934-es olaszországi és az 1938-as franciaországi tornát, a részvételével zajló következő világbajnokságon, 1950-ben újra diadalmaskodott. A döntő mérkőzésen Brazília ellen, Brazíliában, a házigazda „szent” stadionjában, a meccsen 199 954 szurkolót összezsúfoló Maracanában ünnepelhetett…

És az addig szebbnél szebb fordulatokat hozó filmnek ezzel vége is szakadt.

Hiába igyekezett a csapat négy évvel később Svájcban megismételni a bravúrt, az Aranycsapat az útját állta, ahogyan azóta is mindig felbukkan egy-egy leküzdhetetlen akadály a győzelem felé vezető úton. A dicső múlt árnyékában az 1970-es világbajnoki negyedik hely és az 1954-et követő hat Copa América-diadal már csak amo-lyan vigaszdíjként szolgált a válogatottnak, amely időközben felvette az azóta is néha a szemére vetett kemény, sőt sokszor kifejezetten durva stílusát.

Az őstörténelem részesei voltak

„Van egy mondás nálunk, amely szerint Uruguay nem a labdarúgás történetének, hanem a labdarúgás őstörténetének része – világított rá a nép gondolkodására Óscar Tabárez, a nemzeti együttes szövetségi kapitánya. – Az átlagszurkoló még mindig világraszóló győzelmeket vár a csapattól, amelynek aktuális teljesítményét az 1924-es, 1928-as, 1930-as és 1950-es diadalokhoz méri. Pedig be kell látnunk: a világ azóta nagyot fordult.”

De még mekkorát! A nyolcvanas évek végéig például legalább klubszinten tovább élt az uruguayi futball fényes legendája, mára azonban ezek a sikerek is a régmúlt dicsőségévé homályosultak. Az 1960-ban indított Libertadores-kupa első két kiírását rögtön a Penarol nyerte meg (valami még maradt az „elsőzés” szokásából), és később további hat alkalommal jutott fel uruguayi együttes a kontinens csúcsára. A Nacional 1988-as aranya és a Danubio 1989-es elődöntőbeli szereplése óta viszont nemzetközi téren mély sötétség borult az ország klubfutballjára – húsz éve még csak a négy közé sem tudott elvergődni uruguayi gárda.

Kézenfekvő a kérdés: miért?

A világot számokban és adatokban látók szerint azért, mert egy három és fél milliós ország részéről a sport racionalizálódó (tényleg, racionalizálódó?) viszonyai között egyre kevésbé várható el, hogy a nála népességben és gazdasági képességben is sokszorta nagyobb futballhatalmakkal felvegye a versenyt. Magyarán nem a mostani sikertelenség, hanem a korábbi sikeresség számít meglepőnek. Mert lám – mondják az elmélet hívei –, nem véletlen, hogy Uruguay a legkisebb ország, amely labdarúgó-világbajnokságot nyert, és amely csapatsportban olimpiai aranyérmet szerzett. Ami a futballt illeti, a leszakadás hatalmas: a második „legkisebb” vb-győztes nemzet a negyvenmilliós Argentína…

Akik viszont hisznek abban, hogy az érmek száma nem a lakosság arányában, hanem a sportteljesítmény alapján oszlik meg az országok között, egészen más okokra vezetik vissza a hanyatlást. Ők főként a hátország hiányában, vagyis a nemzeti bajnokság viszonylag alacsony színvonalában és az ifjú tehetségek idő előtti európai „landolásában” látják a kudarcok magyarázatát. Ha feltűnik egy átlagon felüli képességekkel megáldott fiatal, ma már nem az ország hagyományos nagy klubjai, a Penarol vagy a Nacional szippantja fel, hanem valamelyik egyesület az Óvilágból. Itt viszont a jelentős konkurencia miatt jóval kevesebb esélye van a kibontakozásra, a játékos így gyakran két szék között a pad alá esik.

Amilyen az aréna, olyan a futballnemzet sorsa

Mindeközben a még mindig 1930 és 1950 emlékéből élő szurkolók a legnagyobb klubcsapatok találkozóinak kivételével alig-alig járnak ki a meccsekre, a „kicsik” falusias hangulatú pályáinak állapota egyre rosszabb, és a nemzeti stadion, a sok régi győzelmet látott montevideói Estádio Centenário is rogyadozik.

egeshet, hogy a klímaváltozás itt érezteti először igazán látványosan a hatását, és a La Plata folyó elárasztja a várost: akkor majd a stadionból kimagasló szürke torony emlékezteti az arra vetődő hajósokat az alámerült csodálatos kincsekre.”