Becsavarta, mint Beckham

Szégyellje magát!Szégyellje magát!

Jó, de miért?

Igazi drukker ilyenkor Tirana utcáin sétálgat, nyakában piros-fehér-zöld zászlóval, az egyik kezében meccsjeggyel, a másikban kolomppal, dudával vagy egy kisebb aknavetővel. Ehelyett ön ország-világ előtt snapszerozik, csapd le csacsit játszik vagy pókerezik.

Természetesen el akartam menni Albániába, hogy a helyszínen szurkoljak a válogatottnak. Ha az időm engedi, nemcsak itthon szurkolok a nemzeti csapatnak, hanem az Óperenciás-tengeren túl is. De most úgy alakult, hogy maradnom kellett. Sajnálom, mert szívem szerint a Dél-Afrika felé vezető út minden egyes állomásán ott lennék. Tudja, gyerekként levetítették nekem a nyolcvanhatos mexikói vb-n játszott magyar– szovjet meccs összefoglalóját: a harmadik gólnál sírni kezdtem, az ötödiknél dührohamot kaptam, a hatodiknál pedig hozzávágtam a plüss mosómedvémet a televízióhoz. Azóta várom a pillanatot, hogy a mieink végre ott legyenek valamelyik Eb-n és vb-n. Márpedig most rendkívül kiegyensúlyozott a csoportunk, és kis szerencsével igenis tovább lehet jutni.

Olyan taktikusan nyilatkozik, mint Helenio Herrera fénykorában. Egyáltalán futballozott valaha?

Ne sértsen meg! Azt nem mondom, hogy stadiont vagy kispadot akartak elnevezni rólam, de így is beírtam magam a magyar futballtörténelembe. Miután megfordultam a Fradiban, majd nem sokkal később a Vasasban, csábított a jó nevű Láng Vasas, és nem tudtam nemet mondani. Ott, a Rozsnyai úti sporttelepen rendezték meg azt a legendás Láng–Törekvés serdülőbajnokit, amelyen olyan szabadrúgásgólt lőttem, hogy talán ma is arról mesél a büfés. Itt van előttem a jelenet: letettem a lasztit nagyjából 18 méterre a kaputól, aztán úgy csavartam be a jobb felsőbe, mint David Beckham. Nem sokkal később visszavonultam, így elmondhatom, hogy a csúcson hagytam abba. Nagyjából tizennégy évesen.

Igaz, hogy birkózott? Már megbocsásson, de valahogy ezt a sportágat nem néztem volna ki önből. Nem mintha valamiféle puhánynak tartanám, de azért ott mégiscsak összefeszülnek az izmok.

Olykor térdelőállásba helyezkedik az ember, és verejtékezve harcol a tusért.

A szüleim mindenáron azt szerették volna, hogy sportoljak. Ha azt mondom nekik, hogy agyaggalambokra fogok lövöldözni versenyszerűen, azzal is elégedettek lettek volna. Meg nem mondom, hogyan keveredtem le a birkózóterembe, de arra pontosan emlékszem, hogy néhány edzést követően, miután a csapattársaim a térdüket csapkodták a röhögéstől, szépen, udvariasan elköszöntem. A futball viszont sokat jelentett nekem. Nagyjából olyan volt a kezdősebességem, mint Ronaldónak, ezt egyébként még ma is bemutatom olykor a médiaválogatott színeiben. Csak a gimnázium második osztályában történt valami, amitől aztán egészen új életpályára álltam át. Akkoriban már ismertem Bagi Ivánt, egyre többet dolgoztunk együtt, és tizenhat évesen óriási megtiszteltetés volt számunkra, amikor a rádiókabaréban szerepelhettünk. Attól kezdve tudtam, én nem a gólkirályi címből, hanem a hülyéskedésből fogok megélni.

Tudom, hogy Fradiszurkoló: mikor járt legutóbb az Üllői úton?

Most biztos megharagszik rám néhány Fradi-drukker, de bevallom, engem a másodosztály nem hoz lázba. Mondtam is a menyasszonyomnak, Zsuzsinak, ha feljut a csapat az NB I-be, mindenképpen kimegyünk a szentélybe, hogy belekóstoljon, milyen az igazi futballhangulat, amely éppen olyan a Fradi-pályán, mint valamelyik angol stadionban. Különben ma is őrzöm a Grasshoppers elleni Bajnokok Ligája-meccs jegyét, sohasem felejtem el a futball-lázat, az őrületet, amely akkor az országot jellemezte. Éjszakai sorban állások a pénztár előtt, s a mámorító boldogság, hogy az ember jegyhez jutott.

Hallottam a fotógyűjteményéről. Normális férfiember leginkább kisebbnagyobb keblű hölgyek fényképeit gyűjti, ehelyett ön többtucatnyi férfival fotózkodott…

Soroljam, milyen férfiakkal? De akkor itt ülünk napestig. Közös képem van David Beckhammel, Alessandro Del Pieróval, Raúllal, Ronaldinhóval, Alfredo Di Stéfanóval, Steven Gerrarddal…

Jó, akkor mesélje el például, hogy Gerrarddal, a Liverpool csapatkapitányával hol találkozott.

Nem fogja elhinni, az eindhoveni repülőtéren nagyjából fél méterre álltunk egymástól. Egy pillanatra átfutott az agyamon, hogy Gerrard talán megbökte Fernando Torrest, s azt mondta neki: te, Fernando, az ott nem Nacsa Olivér? Aztán úgy döntöttem, én kezdeményezek, hiszen az egész Liverpool ott sertepertélt körülöttem, naná, hogy lefotóztattam magam a kapitánnyal.

És hogyan férkőzik a Budapesten mindenki elől elzárt világklasszisok közelébe?

Nagyon egyszerű. Böröczky József barátommal, aki immár harminc éve gyűjti a sztárokkal készült fotóit, szépen felöltözünk, nyakkendőt kötünk, és ha mondjuk a Real jön Budapestre, a zakónkra a madridi klub jelvényét tűzzük, és fontoskodó képpel, hatalmas önbizalommal besétálunk a szállodába. Ott aztán úgy teszünk, mintha közéjük tartoznánk.

Miért választotta másik kedvenc csapatának az Internazionalét?

Ezt a szenvedélyt a Playstation játéknak köszönhetem. Kétezer környékén sokat foglalkoztam ezzel, s valahogy szimpatikussá vált az Inter. Akkoriban már hosszú ideje nem nyert semmit, szerencsére azóta változott a helyzet, s ennek olykor én is szemtanúja vagyok, hiszen ha tehetem, kimegyek a San Siróba szurkolni az Internek. De ugyanúgy ellátogatok Rómába, Madridba, Barcelonába vagy éppen Londonba. Imádom a futballt.

És a hokit.

Igen, a jégkorong is fontos számomra, s egyszerűen nem tudom feldolgozni magamban Ocskay Gábor halálát. A közelmúltban az a megtiszteltetés ért Ganxsta Zoli és Harsányi Levente társaságában, hogy a magyar jégkorong-válogatottól névre szóló címeres mezt kaptunk. Ocskayval rengeteget beszélgettem, különleges, kedves ember volt, akit mindenki szeretett. Most is terveztem, hogy kimegyek a finnek elleni mérkőzésre, s persze jó lenne ott lenni a vb-n is, de már semmi sem lesz ugyanolyan. A csapat sem.

Nem rémiszti meg ez a sok tragédia?

Dehogynem. Nem is tervezek hosszú távra. Inkább a mának élek, mert tudom, hogy milyen vékony jégen járunk valamennyien. Hívő emberként azt mondom, Isten kezében vagyunk, de ez így sehogyan sem jó. Az ember az evolúció csúcsa, aztán tessék, egy teknősbéka is elél százötven évig, mi meg temetjük a húsz-, harminc- és negyvenéveseket is. Megpróbálok vigyázni magamra, hetente kétszer lenyomok öt kilométert a futópadon, úszom, focizom a barátaimmal. De majd a Teremtő eldönti, hogy megadja-e nekem a boldog nyugdíjaséveket, amikor sétapálcával a kezemben kimegyek az Üllői útra, és azzal fenyegetem a bírót, ha a Fradi ellen fúj.