Egyre javuló aranyarány

Szokták mondani, hogy a legfontosabb: az ember a csúcson se felejtse el, honnan jött. Nos, Rátgéber László Újvidékről jött több mint másfél évtizede Pécsre, és akkor még senki sem ismerte Magyarországon a PVSK vezetőinek új szerzeményét. A pécsi kispadot Vertetics István hagyta rá azzal a nem kis teherrel, hogy 1992-ben csúcsra járatta a fekete-fehér együttest, amidőn története első bajnoki címét nyerte vele a PVSK-Co-Order.

Akkor így hívták – és már akkor is egy soproni bajnoki cím következett a pécsi után. Csupán a történeti hűség kedvéért: SVSE-GYSEV néven szerepelt az a csapat, amelynek bravúrja, ha csak közvetetten is, de közrejátszott abban, hogy váltás történt a Mecsek alján a vezetőedzői poszton. Közvetetten, merthogy másik négy klub is okolható még ezért – a Pécs ugyanis mindössze hatodik lett 1993-ban.

Azóta elképzelhetetlen effajta kudarc a baranyai megyeszékhelyen, mert az akkor még csak 26 éves Rátgéber érkezésével nem csupán a kispadon kezdődött új korszak, hanem a csapat eredményességében is. Nem kerek számok, de nagyok: kilenc bajnoki cím és kilenc Magyar Kupa-győzelem 15 évet felölelő pécsi munkásságának aranyéremtermése, tehát az aranyarány majdnem kétharmados. Bronznál pedig sosem adta alább, legalábbis az NB I-ben – a kupában is csak egyszer –, de a második és harmadik helyezéseket hagyjuk is. Őt sem érdekelték soha.

Hiszen azt még a legádázabb ellenségei (na jó, ellenfelei...) is elismerik, hogy nyerő típusú edző – pontosan ezért került tavaly Moszkvába, pontosan ezért akadt meg rajta a Szpartak dúsgazdag elnökének, Sabtaj von Kalmanovicsnak a szeme. Mert bár a társulat tavaly másodszor is megnyerte az Euroligát, az orosz mágnás úgy volt vele, éppen emiatt lesz nagyon nehéz motiválni az összevásárolt sztárok gyülekezetét, és a sikeresség megtartása érdekében olyasvalaki kell a kispadra, akinek ez a szakterülete. A játékosok belehajszolása a győzelembe.

Hősünk pedig ebből a tudományágból lassan le is doktorálhatna: klubcsapataiból kihozta a maximumot, akármilyen „anyag” is került a keze alá. A klubcsapataiból – írjuk, mert a válogatott szövetségi kapitányaként eddig nem tudott átütő eredményt elérni, talán azért, mert a nemzeti csapattal kevés időt lehet együtt dolgozni, egyáltalán együtt tölteni – márpedig Rátgéber a munkában hisz. A sok munkában. A jó edzésmunkában. Nem véletlenül mondta többször is, amikor bizonyos játékosok „aluljátszatása” miatt kritizálta a sajtó, hogy az ő szemében többet ér a tréningen nyújtott jó teljesítmény az adott poszt minőségi klubbéli konkurenseivel szemben, mint egy gyengébb csapat ellen elért, a Nemzeti Sportban esetleg nagybetűs dobóteljesítmény.

No de nemcsak ezért tart ő most ott, ahol: Európa csúcsán, a kosárlabda Mont Blanc-ján. Itt van például a nyelvtudás: Rátgéber – talán a lázadó, punk múltjának, a Clash zenekar imádatának köszönhetően – perfekt angol, újvidéki származásának tudhatóan otthonosan mozog szinte mindegyik délszláv dialektusban, és így már nem is olyan nehéz elboldogulni Moszkvában sem. Már amennyire egyáltalán szüksége van az oroszra: hisz a már háromszoros Euroliga-győztes keretében a döntőben öt amerikai, valamint egy-egy ausztrál, litván és szerb születésű kosarashölgy jutott szerephez, mindössze négy „bennszülött” mellett.

Aztán ott van még a megjelenés, a fellépés: pécsi időszaka alatt hamar kiderült, nem elveszett ember, megvan a vezetői szerephez szükséges egója, vagy ahogy fogalmazni szokott: autoritása. Megmondja a magáét bárkinek, legyen az újságíró, játékvezető, vagy éppen elnök, tehát a főnöke, és sohasem enged az elveiből. Legalábbis Magyarországon ezt a képet alakította ki magáról, de azért Oroszországban fel-felugrál mögötte a kispadon Kalmanovics, aki olyannyira magáénak érzi a csapatot, hogy állítólag még időt kérni is szokott...

Ilyesmi Pécsen elképzelhetetlen lett volna, de sajnos most már az is, hogy Rátgéber a mecsekiekkel Euroligát nyerjen – azaz valamit valamiért. Úgy érezte, mennie kell, és igaza lett, mert amiért feladta kényelmes itthoni életét – nyugodtan írhatjuk, kiskirály volt már szűkebb pátriájában –, azt vasárnap elérte. A MiZóval háromszor is megfordult a final fourban, de egyszer sem sikerült a csúcsra érnie. Az első alkalommal, 2001-ben állt a legközelebb hozzá, amikor veretlenül érkezett az elődöntőbe a pécsi lányokkal, de sajnos legyőzte őket a Bourges – meg még inkább az a fajta rutintalanság, amely rányomta például a bélyegét a Sopron idei négyes döntős szereplésére is.

Rátgébernek negyedik nekifutásra sikerült, vele nyerte meg a Szpartak Moszkva Region sorozatban harmadik címét, s történelmet írt. Ez a rekord tehát már kipipálva. Jöhet a válogatott, a viszonylag szűz terület, amelynek felkészülése május 4-én kezdődik a június 7-én kezdődő Eb-re. Már az bravúr volt, hogy egyenes ágon kijuttatta Lettországba a nemzeti csapatot, a sorsolás is jó, úgyhogy ott is maradandót alkothat. Így lenne kerek az év az ő – és még inkább a karrierje számára, mert ezután már akár az életműdíj következhetne. Hol-ott még mindig csupán 42 esztendős. Edzőként ez nem kor.

Mi minden állhat még előtte...?