Szépek és bolondok

Gordon Banksre a fiatal futball rajongók koruknál fogva nem nagyon emlékezhetnek. Bánhatják. Az 1966-os világbajnok angol válogatott kapusa páratlan, utánozhatatlan mozdulatokra volt képes a háló előtt. Elsősége ezen a listán talán annak is köszönhető, hogy angol újság szerkesztői készítették. Ezzel együtt a hasonló rangsorokban általában előkelő helyen köszön vissza az 1937. december 30-án született kapuvédő neve. A futball statisztikáival és történelmével foglalkozó intézet (IFFHS) például a XX. század második legjobbjának választotta ezen a poszton Lev Jasin mögött és Dino Zoff előtt.

S hogy senkinek se legyen kétsége afelől, hogy Banks tényleg szakmája egyik legmeghatározóbb egyénisége: az IFFHS az ő egyik mozdulatát választotta a futballtörténelem valaha volt legnagyobb védésének. Azt, amikor az 1970-es mexikói világbajnokságon a címvédő a később ott megkoronázott Brazília ellen játszott, és a jobb alsó sarokból kipiszkálta Pelé védhetetlennek tűnő fejesét. Aki nem látta, keresse meg a legnagyobb videofile-megosztó weboldalon. Érdemes, szinte a fizika törvényszerűségét semmibe vevő megmozdulást láthatunk.

Peter Schmeichelt nyilván sokan Gordon Banks trónjára ültetnék. A hatalmas termetű dán élete mérkőzése az 1992-es svédországi Európa-bajnokság döntőjében jött el, amikor káprázatosabbnál káprázatosabb mutatványokkal akadályozta meg, hogy a német válogatott világklasszis játékosai bevegyék kapuját, s ily módon hazája „strandról összeverbuvált” válogatottja Európa-bajnok lett.

Legnagyobb sikerének mégsem ezt tartják a szakemberek, hanem hogy hosszú évekre stabilizálta a Manchester United védelmét, és egyik vezére lett a Ferguson-fiúknak, akik 1999-es BL-győzelmükkel visszavezették a klubot a világ tetejére.

Peter Shilton személye örök vitatéma. Nem a képességeit kérdőjelezik meg kritikusai, hanem azt a kérdést teszik fel, meddig juthatott volna a válogatottsági rangsorban, ha kortársát nem Ray Clemence-nek hívják.

A Nottinghamet egymást követő két évben (1979, 1980) BEK-győzelemre vezető kapus és a Liverpoollal ugyanezt a címet háromszor is elérő (1977, 1978, 1981) vetélytársa között a mindenkori angol kapitány sem tudott dönteni. Egy ideig felváltva védett a két kitűnőség. Shilton ilyen körülmények között állt 125-ször, Clemence 61-szer a háromoroszlános válogatott hálója előtt.

Pat Jenningst két világbajnokságon (1982, 1986) imádta a világ, söröző, bulizó, ám a végsőkig kitartó, esetenként remekül, önfeledten is futballozó északír társaival együtt. S ami még feltétlenül megemlítendő vele kapcsolatban: ritka az olyan futballista, aki előbb 13 éven és

472 meccsen keresztül szolgálja a Tottenhamet, majd ÉszakLondon másik felébe költözik, és nyolc esztendőn át, 237 meccsen védi az Arsenal kapuját.

Neville Southall kiváló felépítésű futballista volt, balszerencséjére Wales az ő idejében sem jutott ki világeseményre. Nélküle az Everton mégsem nyerhetett volna KEK-et (1985). Mi, magyarok leginkább azért emlékszünk rá – ilyen a kapussors –, mert az 1986-os vb-re készülő, Mezey György vezette magyar válogatott 3–0-ra nyert Walesben, s harmadik gólunk előtt Détári Lajos annyi lövőcselt mutatott be az egyébként összesen három általános iskolai osztályt kijáró Southallnek, hogy az nem győzött csúszni-mászni labda előtt.

Lev Jasint a szakemberek és a szurkolók többsége is a valaha élt legjobb kapusnak tartja. Úgy szól a fáma, hogy több mint 150(!) 11-est hárított pályafutása során, amelyet végig a Dinamo Moszkvában töltött. Hogy menynyire jó kapus volt, arra nem kell fényesebb bizonyíték az Aranylabdánál, amelyet sem előtte, sem azóta (1963) nem nyert el más kapus.

Dino Zoff helye megkérdőjelezhetetlen az elitben. Nélküle – 41 éves volt akkor a Juventuskapusa – 1982-ben sohasem lett volna világbajnok a squadra azzurra, s akkor ki játszott volna feledhetetlen kártyacsatát a Madrid–Róma repülőjáraton minden idők egyik legszimpatikusabb szurkolójával, az akkori államelnökkel, Sandro Pertinivel?

Gianluigi Buffon és Iker Casillas egészíti ki a legjobb tíz listáját.

A ma futballszurkolója számára ők ketten a legismertebbek, s messze vannak – szerencsére – attól, hogy teljes életpályájukat lehetne, kellene értékelni.

Az ötvenes listán egyébként mi, magyarok is képviselve vagyunk: Grosics Gyula, az Aranycsapat Fekete Párduca 28. a rangsorban, közvetlenül Mervyn Day után és Gordon West előtt. Több mint érdekes Nigel Martin 13. vagy mondjuk Bert Trautmann 19. helye. Főként ha figyelembe vesszük, hogy Sepp Maier a 14., Edwin van der Sar a 16., Oliver Kahn a 18., Petr Cech a 20., Rinat Daszajev a 24., Fabien Barthez a 25., Andoni Zubizarreta pedig a 26. helyen végzett.

Akad, aki nem feltétlenül óriási bravúrjaival vívta ki a helyét a legjobbak listáján, hanem mondjuk azzal, hogy kapus létére rugdalta a gólokat. José Luís Chilavert a paraguayi válogatottban 74-szer állt a kapuban, ez idő alatt nyolc gólt rúgott – szabadrúgásból és tizenegyesből. Klubcsapataiban is rengeteg gólt lőtt, az argentin Vélez Sársfield mezében, amellyel 1994-ben Libertadores- és Interkontinentális Kupát is nyert, 24-szer keserítette kollégái életét. A listát az ír Pat Bonner zárja.

S még egy érdekesség: René Higuita, a Bolond 45. a listán. Nyilván nem cselezett eleget, vagy nem rúgta ki akrobata mozdulattal a labdát elégszer a léc alól ahhoz, hogy még előrébb rangsorolják...