Egy importált hazafi

Fontos tanulságokkal szolgált Olaszország számára a Konföderációs Kupa-bemutatkozás, az Egyesült Államok elleni, 3–1re megnyert csoportmérkőzés két tényezőre egyértelműen rávilágított. Egyrészt arra, hogy a harmincas éveiket taposó nagy öregek jelenléte önmagában nem garancia a minőségi futballra, hiába szerepelt a középpályán például Gennaro Gattuso, Andrea Pirlo vagy az egyébként sokat robotoló Mauro Camoranesi, kifejezetten lapos és ötlettelen arcát mutatta a világbajnoki címvédő. A másik számottevő tapasztalat ezzel szorosan összefügg: újfent kiderült, Marcello Lippi szövetségi kapitány bátran építhet a fiatalokra.

Giuseppe Rossira legalábbis biztosan. A Villarreal 22 éves támadója az 55. percben állt be csereként – 1–0-s amerikai vezetésnél –, és lendületes játékának, valamint két góljának köszönhetően kulcsszerepet vállalt abban, hogy az olaszok 3–1-es diadallal hagyták el a pályát. Amilyen fásult és gépies volt Olaszország futballja nélküle, olyan élvezetes és veszélyes lett a bevetésével.

„Mint mindig, most is kijátszottuk a kezünkben lévő kártyákat, kihasználtuk kispadunk erejét – hárította el a jól időzített cserére vonatkozó dicséretet Lippi. – Giuseppében megvolt az a frissesség, a technikai tudás, amellyel megnyerhettük a mérkőzést. Most látszik csak, milyen jól jártunk, hogy olasz és nem amerikai színekben játszik.”

Merthogy nem sokon múlott, hogy Rossi hétfőn ne Tim Howard, hanem Gianluigi Buffon kapuját ostromolja: az 1987-es születésű fiú olasz család gyermekeként New Jerseyben látta meg a napvilágot, Amerikában élt 13 éves koráig, később pedig meghívót kapott Bruce Arena szövetségi kapitánytól az Egyesült Államok válogatottjába. Ő azonban ellenállt a kísértésnek…

„A történet a következő: tizennyolc éves voltam, amikor Arena engem is szeretett volna nevezni a kétezer-hatos világbajnoki keretbe – elevenítette fel dilemmáját a játékos. – Az én álmom azonban az azúrkék olasz mez volt, és bár sokat hezitáltam a döntés előtt, végül a kivárás mellett határoztam. Gondolkodásom az amerikai álomból táplálkozik, szeretem valóra váltani az elsőre képtelennek tűnő terveket is.”

A felnőttszinten a Manchester Unitedben bemutatkozó, később a Newcastle-ban és a Parmában is felbukkanó támadó végül a Villarrealnál találta meg számítását, a spanyol klubnál 2007 óta 57 bajnokin 23 gólt szerzett. A világot járva Rossi sok egyéb mellett azt is megtanulta, illik tisztelnie hazáját, póthazáját, sőt pót-póthazáját is. A hétfői mérkőzésen például gólja után sokak megrökönyödésére nem olaszul, és még csak nem is angolul, hanem – talán a feszültségek elkerülése végett – spanyolul lelkesítette társait „Vamos!” („Gyerünk!”) kiáltással.

„Ösztönösen jött belőlem a biztatás, nem is vettem észre, milyen nyelven mondom” – vallotta be utólag a Giusének becézett játékos, akinek „igazi” nemzetiségéről mindent elárul, hogy saját honlapján az angol verzióban is olaszul olvashatók a blogbejegyzései. S nem zárható ki, hogy a nagy világcsavargó hamarosan hazatér: a Juventus állítólag szívesen látná a 2009–2010-es idényre formálódó együttesében, cserébe pedig francia csatárát, David Trezeguet-t kínálná a Villarrealnak.

Ám akár a Serie A-ban játszik Rossi a nyártól, akár nem, hétfő óta biztosra vehető, hogy Lippi fegyvertára bővült – ráadásul ez a puska a régi híres „vadászfegyverekkel” ellentétben lő is… S ha Rossihoz hasonlóan Riccardo Montolivo és a mostanság éppen az U21-es Európa-bajnokságon vitézkedő Marco Motta, Claudio Marchisio, Sebastian Giovinco, Mario Balotelli négyes egy-két tagja is bizonyítja érettségét, már a 2010-es világbajnokság előtt megkezdődhet az egyre többet emlegetett generációváltás.