Joe, az örök gyerek

Elsőként hozta létre úszóiskoláját az országban, azóta viszont egyre másra nyílnak. Megy az üzlet?Elsőként hozta létre úszóiskoláját az országban, azóta viszont egyre másra nyílnak. Megy az üzlet?

Nem nagyon... Természetesen mi is érezzük a válságot, kevesebben tudják megfizetni a tanfolyamok, táborok árát. De hogy valami jót is mondjak: az egyesületünk egyre nagyobb hangsúlyt fektet a versenysportra, és már most van két nagyon tehetséges kislányunk.

Akiket valószínűleg elcsábít majd valamelyik nagyobb egyesület.

Nagy az esélye annak, hogy valóban így lesz.

Elengedi őket?

Mindenki pénzből él...

Miért nem vállal szerepet a magyar úszósportban?

Ezt a kérdést ne nekem tegye fel. A hazai szövetség elnökségi tagja vagyok, de a szerepvállalásom ennyiben ki is merül.

Azt hinné az ember, hogy nem kér az edzősködésből, akinek hosszú éveken keresztül Széchy Tamás volt a mestere.

Távol állok én tőle minden tekintetben, de a víz, az uszoda a második otthonom, nem is tudnám elképzelni magam máshol.

Hiányzik a mester is?

Igen, nagyon. Számára mi jelentettük a családot. Szenteste mindannyian ott voltunk nála, természetesen túl a családi vacsorán. Várt minket, neki az volt az ünnep, ha együtt voltunk. Mi pedig boldogan mentünk.

Azért ennél csúnyább dolgok is keringenek a módszereiről...

Higgye el, nem volt azért olyan kegyetlen! Tény, hogy ma már szaladgálhatna az Öreg a rendőrségre a szülői feljelentések miatt, de mi szerettük őt. Tudtuk, mit vár el tőlünk, tudtuk, mit kell tennünk az edzéseken.

Uralta az életüket?

Itthon nem, de a külföldi edzőtáborokban igen. Persze akadt rá példa, hogy kicseleztük. Amerikában táboroztunk, s velem nem volt túlságosan elégedett. Meg is tiltotta, hogy a kinti bérelt autót vezessem, és hogy elvigyem a társaimat egy-két helyre. Eldugta a kulcsot. Azt a kulcsot, amelyet mi néhány órával korábban lemásoltattunk...

Önt különösen szerette – sejti, miért?

Kiválasztás során kerültem hozzá: maga az Öreg nézett meg jó néhány fiatal úszót, és azt látta, hogy van egy duci gyerek, aki mindig győz. No, ez voltam én... Hogy miért szeretett? Tőlem nem tudott olyat kérni az edzéseken, amit ne csináltam volna meg. Szerintem sohasem növök fel igazán, s az Öreg is szerette, hogy még a legnehezebb tréningek alatt és után is képes voltam mókázni, viccelődni. Egyetlen konfliktusforrásunk volt.

Az evés.

Nézzen rám! Annak idején is ilyen voltam, de gondoljon bele! Az én drága apám 160 kilós ember volt, aki imádott és tudott főzni. Pacal, pörkölt, gulyás, töltött káposzta és még sorolhatnám... Engem nehezen lehetett arra rávenni, hogy reggelire ne kolbászt és friss kenyeret egyek. Tamás bácsi viszont állandóan a súlyommal szekált. 1991-ben Mauritiuson edzőtáboroztunk, 96 kilósan utaztam ki. Az Öreg azt mondta: „Joe, ha három hét alatt tíz kilót leadsz, megjutalmazlak!” Eljött a harmadik hét vége, s az edzés előtt 86.5 kilót mutatott a mérleg. Vagyis nem teljesítettem, amit kért. Beküldött a medencébe, mondván, majd a végén ismét mérlegre állok. Újabb egy kiló ment le rólam a tréning végére. Meg is kaptam a jutalmat – ez csak az Öreg jóindulatán múlt.

Mindig beállt a sorba? Ne akarja már elhitetni velem, hogy soha semmi stiklije nem volt!

Ha olyanom volt, hiába ostromolt engem a fogyókúrával. Előírta, hogy mit ehetek, én meg az étkezések után szépen sorban végigjártam a szobákat, s amit kaptam, megettem. Egérkéék mindig számítottak az érkezésemre, úgyhogy éhen nem maradtam.

De hiszen így pont olyat evett, amitől hízott. Gondolom, főleg csokit.

Ez akkor nemigen érdekelt, éhes voltam...

Mit gondol, beszélgethetnénk, ha most húsz évvel visszaforgatnánk az idő kerekét?

Ha az Öreg hozzájárulna – biztosan. Volt, hogy megharagudott az újságírókra, olyankor egy ideig már-már megközelíthetetlenek voltunk. Persze az is előfordult, hogy ránk orrolt meg a nyilatkozataink miatt. 1987-ben, az Európa-bajnoki győzelmem után ugyanis azt találtam mondani, hogy a siker felerészben az övé, felerészben az enyém. »Hülye vagy te, fiam? – kérdezte tőlem. – Az én részem sokkal nagyobb, kisfiam, sokkal nagyobb.«

Ma hogyan látja ezt? Valóban ekkora szerepe volt a sikerekben?

Igen, hatalmas. Ám amellett, hogy követelt tőlünk, mindent meg is tett értünk. Mindig ott edzőtáboroztunk, ahol a következő évi világverseny volt, vagyis gyakran megesett, hogy ismerve a programot, ugyanazon a napon, ugyanabban az órában rajtkőre álltam ugyanabban az uszodában, úgy, ahogyan azt megtettem egy évre rá – jókora tapasztalattal a birtokomban. De kijárt nekünk más jutattásokat is az Öreg, a szöuli olimpiára például mindössze négy ember utazott az első osztályon: Széchy Tamás, Vitray Tamás, Darnyi Tamás és én. Mi voltunk számára a legfontosabbak, hitt és bízott bennünk.

Önben különösen, hiszen a szöuli játékokat megelőző országos bajnokságon csak a negyedik lett 200 méter mellen. A válogatási elveket tekintve itthon is maradhatott volna...

Kaptam is azért a kudarcért rendesen! Őszintén szólva engem nem viselt meg túlságosan, nem igazán izgattam fel magam azon, hogy itthon csak negyedik lettem. Az Öreg annál inkább, szövetségi kapitányként mégis engem jelölt az utazó csapatba.

Milyen jól tette!

Mindketten tisztában voltunk azzal, hogy ha ott és akkor nem győzök, nem lesz több lehetőségem az olimpiai aranyra. Bejött. Az Öreg sírt, pedig igazán nem volt szokása. Én pedig boldog voltam. Jaj, most jut eszembe! Nemrég valahogy ráakadtam egy akkori nyilatkozatomra. Nem voltam túl büszke rá. Annyira dadogtam, hogy nem is értettem saját magamat. Fura ez: a dadogásom miatt kezdtem el úszni, hiszen egy logopédus ezt ajánlotta, mondván, ez a sport majd megtanít a helyes levegővételre. A dadogásom megmaradt, a víz pedig éltető közegemmé vált. Életem része az uszoda, s ez már így is marad.