Új Van Gogh-képek

A Bundesligából 1965-ben a Hertha BSC-t azért zárták ki, mert az engedélyezett tízezer nyugatnémet márkánál több aláírási pénzt kínált és utalt át több kiszemeltjének. Manapság egy-egy klub az átigazolási piacról zárná ki magát hasonló ajánlattal – elsősorban nem azért, mert a nyugatnémet márka mára csak szép emlék. Hanem a tízezres összeg miatt, legyen szó bármelyik valutanemről is.

Legkésőbb a C-415/93-es kód 1995-ös megjelenése óta ennyiért egyetlen futballista aláírását sem lehet megszerezni. Akkor lépett életbe az úgynevezett Bosman-törvény, ami garantálta az Európai Unió országaiból érkező labdarúgók szabad áramlását a Közösségen belül, legalábbis a szerződésük lejárta után. „Olyan érzésem van, mintha a lottóhúzás előtt tudtam volna az öt nyerő számot, csak nem nyerhettem velük” – kommentálta utóbb harcát a belga futballista, aki anno azért kezdett bele a végül precedenst teremtő perébe, mert szerződése lejárta után az RFC Liege nem engedte el a Dunkerque-be. A francia csapat nem ajánlott annyit, amennyit a belga kért, utóbbi ezért megakadályozta a klubcserét, Bosmant kitette az első csapat keretéből, és a fizetését is csökkentette.

Bosman öt évig küzdött (közben a lakását – idővel szülei garázsa lett az otthona – és a feleségét is elvesztette, munkanélküli segélyre pedig nem találták méltónak), mire a luxemburgi testület neki adott igazat. Újabb négy év telt el, midőn megkapta a kártérítést, 780 ezer eurót.

Összeomlás helyett csak átalakult a rendszer

Csak hogy az összeg nagyságáról ne csupán a manapság keringő átigazolási hírekből legyen fogalmunk, idézzünk Christian Eichlernek, egy német újságírónak a visszaemlékezéséből. „Spórolási intézkedésként a LASK elnöke egyszer kicsavarta az összes villanykörtét, és egy kivételével minden piszoárt eltüntetett, csak hogy csökkentse a költségeket – írta Eichler. – És utána a garast a fogához verő klubvezető találkozott a követelőző játékossal, valamint az ügynökével. A kettős meg előállt azzal, hogy kétmillió eurót kér, mert ilyen ajánlat, mondjuk, Angliából is befuthat. Ráadásul ha megkapja, még a szerződése időtartama alatt is meggondolhatja magát, megtagadhatja a munkát, mint tette azt hajdan Thierry Henry a Monacóban vagy Júlio César a Dortmundban.”

Ez is érzékelteti, hogy az elmúlt másfél évtizedben elszabadultak az árak, még ha nem is olyan mértékben, mint azt a Bosman-döntés meghozatalakor sokan várták. Reiner Calmund, a Leverkusen akkori menedzsere szerint „senki sem tudta, hogyan reagáljon. A kluboknak erősíteniük kellett, ezért gazdaságilag kedvezőtlen döntéseket hoztak meg. Túl gyorsan fizettek ki túl sok pénzt.” Uli Hoeness, a Bayern München edzője középtávú katasztrófát (az igazán erős klubok kivételével a többiek tönkremenetelét) vizionált, Viviane Reding, az EU kulturális és nevelésügyi komisszárja pedig az utánpótlás-nevelési rendszerek teljes csődjét.

Ehhez képest a labdarúgás ma is prosperáló üzletág, csak éppen megváltoztak a szerepek. „Ma már a játékosok uralkodnak – írta a már idézett Eichler a Frankfurter Allgemeine Zeitungban. – Tudják a piaci értéküket, és stratégiailag tervezik meg a pályafutásukat. Úgy, mint Ballack vagy Henry. Megvárják, amíg lejár a szerződésük, nem reagálnak klubjaik ajánlatára, és inkább kiállnak a kirakatba. Hogy tessék, itt egy huszonnyolc vagy huszonkilenc éves játékos, a lehetőségei csúcsán, akár anyagilag, akár sportszakmailag. A Bosman-ítélet óta az ilyen világsztároknak olyan a sorsuk, mint a Van Gogh-képeknek. Nem adják-veszik őket, hanem globális, zárt árverésen kelnek el, gyakran rekordáron.”

Már emberkereskedők és közvetítők diktálnak

A rekordáron való értékesítésre az idén nyáron is több példa volt, a minden idők legnagyobb transzfereit felsoroló lista első (Cristiano Ronaldo, 94 millió euró) és harmadik (Kaká, 65 millió) helyén is változás történt a nyáron, ám ettől még a piac sokszor kiszámíthatatlanul „viselkedik”. Mellékelt anyagunkból az is kiderül, hogy július elsejétől Bajnokok Ligája-győztes futballisták mellett egy aranylabdás (Michael Owen) is bekerült a munkanélküliek közé. Egyrészt mert a sok résztvevő és az elképesztő igények erdejében nehéz eligazodni („A Bosman-ítélet óta a játékosok átvették a hatalmat. Emberkereskedők és közvetítők diktálják az árakat” – jelentette ki például Hannes Kartnig, a Sturm Graz egykori elnöke), másrészt pedig a klubok sem akarnak mindent teljesíteni. Részben azért, mert kötik őket a szabályok (2005. április 21-én az UEFA összes tagországa elfogadta a hazai játékosok részarányának növelésére vonatkozó rendelkezést), részben azért, mert továbbra is ellenérzéseik vannak a Bosman-szabállyal szemben (leginkább a luxemburgi bírók azon álláspontját vitatják, hogy a sportegyesületek gazdasági vállalkozások), főképp pedig azért, mert nőnek a költségeik.

Elképesztően megnőttek a bérjellegű kifizetések

Jellemző módon a Bundesligában 1990 és 1997 között 150 százalékkal emelkedtek az egyletek bevételei, ugyanezen időszak alatt viszont a bérjellegű kifizetéseik 280 százalékkal – 1999-re pedig meghaladta a százat az évi egymilliót kereső futballisták száma. Az eladósodottság mértéke még ennél is súlyosabb. A szigorú gazdasági politikát folytató Bundesligában is 450 millió euró volt a „mínusz” 2007-ben (elsősorban a felvett hitelek miatt), az angol, olasz (itt a csapatok bevételeinek 90 százaléka megy el a fizetésekre!) és spanyol klubok pedig ennél is többel „sárosak”.

Ez nem sok jóval kecsegtet a szerdától munkanélküli futballisták számára. Persze ettől még ne legyenek kétségeink: kevesen lesznek majd klub nélkül szeptember elsején. Sőt talán senki sem.