Sapkát a fejeseknek!

Az Arsenal négy éve, a 2005-ös FA-kupa-győzelem óta nem nyert semmit.

Ivan Gazidis, az Arsenal főigazgatója fizetési sapkát vezetne be a Premier League csapatainál.

Nem állítjuk, hogy a két információ között közvetlen ok-okozati összefüggés áll fenn, a sportvezető megnyilvánulása mégis arra utal, a sikertelenséget megelégelő londoni klub immár minden eszközt megragadna arra, hogy újra versenyképes legyen. Tegyük gyorsan hozzá, akármi áll is a javaslat hátterében, a dél-afrikai sportközgazdász ötlete önmagában nemesnek és megfontolandónak tetszik.

„Érdemes lenne körüljárni, hogy az Egyesült Államokban az amerikai futballból és a baseballból is ismert fizetésisapka-rendszernek vannak-e olyan elemei, amelyek a futballban is hasznosak lehetnek – fogalmazott Gazidis. – A kluboknak kötelességük biztosítani az üzleti modell fenntarthatóságát, és a bérek valamilyen nemű korlátozása ezt a célt szolgálná. Persze ez sok-sok más eszközzel is elősegíthető.”

Nem véletlen az amerikai példa: a görög származású szakember a londoni klubnál betöltött tisztsége előtt hosszú évekig dolgozott a Major League Soccer, vagyis az Egyesült Államok labdarúgó-bajnoksága felügyelőjeként, és döntő szerepet játszott a liga pénzügyi struktúrájának és szabályainak kidolgozásában. Ne felejtsük, az MLS-ben a futballisták keresete nem léphet át egy bizonyos határt, pontosabban a „Beckham-szabálynak” csúfolt „kijelöltjátékos-szabálynak” köszönhetően a korlátozás alól alapesetben egy ember kivétel lehet.

Az újításhoz az ideológiai alapot a fedezet nélküli költekezés leállítása jelenti, Gazidis szerint ugyanis tarthatatlan az állapot, hogy hiába jegyez néhány angol klub évről évre rekordbevételt, a növekvő játékosfizetések miatt nem termel profitot. A hitelből vagy feneketlen zsebű tulajdonosok pénzéből építkező csapatok közül a Manchester City, a Chelsea és a Manchester United emelkedik ki: a City Samuel Eto’ónak állítólag ígért heti 200 ezer fontos fizetése pontosan mutatja a válság Manszur sejk pénztárcájára gyakorolt „hatását”, a londoniak élén álló Roman Abramovics már évek óta bizonyítja anyagi terhelhetőségét, a Glazer család vezette Unitednél pedig az adósság-bevétel arány körülbelül 1.1/1, vagyis minden tizedik megkeresett fontra jut egy font, ami a fedezet nélküli tartozásokat növeli. A londoni klub főigazgatójának érvelése alapján az ilyen egyesületeknél a legnagyobb veszély az, ha a tulajdonosnak elfogy a pénze, vagy továbbáll, a klub kénytelen sürgősen új befektetőt keresni, és ez gazdasági szempontból óriási bizonytalansági tényező.

Ezzel szemben az Arsenal az utóbbi években berendezkedett a – némi túlzással – önfenntartónak nevezett működésre, és ez Gazidis szavaival élve „...garantálja, hogy egy év múlva, öt év múlva és húsz év múlva is ott legyünk a legjobbak között.” Arsene Wenger menedzser és a klub vezetősége hagyományosan ragaszkodik a realitás talaján mozgó, józan költekezéshez, ami egyrészt szinte kizárja befutott világsztárok szerződtetését, másrészt segíti a fiatalok előtérbe kerülését. A modell sikerességére ugyan árnyékot vet a trófeák közelmúltbeli hiánya, üzleti szempontból azonban alighanem valóban ez mutathat egyfajta kiutat a „külső” pénzektől függőség csapdájából.

Igen ám, csakhogy Gazidis és az Arsenal egyelőre kisebbségben van véleményével a többi hangadóval szemben: amikor legutóbb, 2008 őszén felvetődött a fizetési sapka ötlete, a Premier League képviselői egy emberként söpörték félre a javaslatot. Akkor David Triesman, az Angol Labdarúgó-szövetség (FA) elnöke volt a beterjesztő, a klubok által felhalmozott hárommilliárd fontos (!) adósság veszélyeire figyelmeztetve. Jegyezzük meg, ha több nem is, egyetlen érv mindenképpen a kézzel-lábbal tiltakozó egyesületek mellett szól: ha a Premier League-ben megszabják a bérhatárt, a nagy igényű labdarúgók sorra követhetik Cristiano Ronaldo példáját, aki a nyáron hátat fordított Angliának, és a kontinensre (a Real Madridhoz) igazolt.