A balhátvéd helye biztos

A Fradi edzője akar lenni, igaz?A Fradi edzője akar lenni, igaz?

Még szép! – válaszolta a harmincnégyszeres válogatott Mátyus János.

Ez a beszéd! A legtöbben ilyenkor szemérmesek és szerények, mondván, beérnék, ha a Dunabogdányt felhozhatnák a megye II-be. Ön viszont rögvest megvalósítaná az álmait.

Azt hiszem, ez természetes. Ha az ember ül az iskolapadban, és megpróbálja elsajátítani az edzői szakma minden egyes fortélyát, persze hogy ábrándozik. Arra gondol, hogy ott ül majd az Üllői úti stadion kispadján, miközben a csapata három góllal vezet az Újpest ellen.

Biztos benne egyáltalán, hogy edző akar lenni?

Egyre biztosabb. Megvan az A-licencem, ugyanakkor kitanultam a sportmenedzser szakmát is, úgyhogy azon a területen is elhelyezkedhetnék, de nekem az öltöző az igazi világom.

Szerencsés ember. Nem kell a serdülő II-ben vagy a BLSZ III-ban kezdenie, nem kell végigjárnia a szamárlétrát, rögvest egy patinás klubnál kóstolhat bele a szakmába. Ön ajánlkozott?

Dehogyis. Tavaly, amikor lejárt a szerződésem a Ferencvárosnál, örömmel mentem Tatabányára futballozni. Alighanem érezhették a klubvezetők, hogy szívvel-lélekkel teszem a dolgom a pályán s azon kívül is. Hiszen most, amikor megüresedett a kispad, rögvest állást ajánlottak. Az elkötelezett futballrajongó alpolgármester azt mondta, nézze, Janikám, magára itt felnéznek a fiatalok, látom, hogyan egyengeti sok ifjú tehetség útját, milyen tanácsokkal látja el őket, így azt gondolom, belevághat az edzői munkába. Én meg elfogadtam. Néhány napja történt mindez, tulajdonképpen fel sem fogtam még, hogy immár hivatalosan is edző lettem.

Ezek szerint abbahagyta a futballt?

Szó sincs róla. Amíg bírom, játszom. Harmincnégy éves vagyok, s elismerem, hogy az elmúlt három évben, a legutóbbi térdműtétem óta nem lettem gyorsabb. De a rutinom sokat segít, viszonylag jól helyezkedek, így nem fickándoznak mellettem a tizenéves csatárok. Úgyhogy pályaedző leszek P. Nagy László mellett, de futballozni is akarok.

Nem fáj a szíve, hogy nem futhat ki az Üllői úti stadion gyepére immár újra NB I-es játékosként?

Ne tartson nagyképűnek, de azt mondom, még játszhatnék az első osztályban is. Van bennem erő, lendület, ám tavaly korrekt módon köszöntek el tőlem a Fradiban. Felajánlották, hogy foglalkozzak gyerekekkel, én pedig heteken át gondolkodtam. Aztán apám megkérdezte tőlem: „Fiam, elfáradtál vagy megöregedtél?” Én meg csak néztem rá csodálkozva, hogy miért kérdezi ezt. Aztán amikor folytatta, már egyértelmű volt számomra, mire gondol. Játsszak csak, amíg jólesik. Igaza van. Így kerültem Tatabányára, és nem bántam meg.

A pályán erősnek, határozottnak, olykor túlságosan keménynek tűnik. Edzőként is ilyen lesz?

Aki ismer, pontosan tudja, hogy a civil életben nagyon is lelkizős, érző ember vagyok, de a pályán valóban harcolok a győzelemért, akár a Tahitótfalu, akár a Manchester United az ellenfél. S persze hogy ezt a habitust szeretném majd átadni a játékosoknak is, úgyhogy a válaszom igen. De nincs abban semmi furcsa, ha egy edző kemény és nem cifrázza túl a dolgokat. Én ezt tanultam Skóciában és Ausztriában is: egész héten meccsre készültünk, minden azt a kilencven percet szolgálta, és mindenki tudta a dolgát.

Ezzel most mit akar mondani?

Azt, hogy itthon feleslegesek a meccs előtt egy órával a taktikai értekezletek. A játékosok olyankor már a saját gondolataikkal vannak elfoglalva. Magamról tudom, hogy akkor sem lepődtem volna meg egy ilyen értekezlet során, ha arra kér a tréner, hogy kapásból találjam el a pálya fölött szálló repülőt. Mondhattak nekem bármit, én már valamiféle transzállapotban voltam. Hangsúlyozom, külföldön ez nem így van.

Kitől tanult a legtöbbet?

Három embert mindenképpen ki kell emelnem. Komora Imrét, aki remekül értette a játékosok nyelvét, Nyilasi Tibort, akinek olyan kisugárzása van, mint kevés edzőnek a világon és Bicskei Bertalant, aki szakmailag hihetetlenül felkészült.

Belegondolt már, hogy az ön habitusával mire megy majd a sok elkényelmesedett, totyogós, elkényeztetett magyar futballista között?

Megkövetelek majd mindent a játékosoktól, mindent, amit magamtól is elvárok. Egyébként Tatabányán csak pozitív élményeket szereztem. Úgy látom, a fiatalok hallgatnak rám, és elfogadják mindazt, amit mondok nekik. Eddig barátságból tettem, immár hivatalosan folytatom.

Feljuthat a Tatabánya?

Erről még nem tudok beszélni. Tény, hogy a város immár százszázalékos tulajdonosként a csapat mellé állt, de hogy milyen erős kerettel vághatunk neki a bajnokságnak, nem tudom. Egyvalamiben azonban biztos vagyok, az egyik védőnk megvan. Mátyus Jánosnak hívják.