Magyaros varázslat

A Bad Waltersdorf utcáin lengedező angol zászlók jelzik, a falu újra az Arsenal megszállása alá került.

Hogy az „újrát” megmagyarázzuk: a londoni futballegylet tagjai immár nyolcadszor élvezik a természetesen öt csillaggal díszített Steierhof szálló szolgáltatásait, a helyismeretüket mi sem bizonyítja jobban, minthogy ők igazították útba a kinttartózkodásukat szervező cég képviselőjét, amikor az egyik este közös pizzázásra indultak. Köztünk szólva: szép látvány lehetett, amint az elefántcsontparti Kolo Touré azt ecsetelte az osztrák fiatalembernek, a környéken hol érdemes Margharita pizzát enni…

Az említett fiatalember egyébként azzal fogad minket, hogy Arsene Wenger készséggel nyilatkozik, de amíg nekünk kérdéseink vannak, neki kérései. Az egyik, hogy öt percnél tovább ne faggassuk, a másik, hogy elsősorban a Haladás elleni találkozó legyen napirenden, a harmadik pedig, hogy a számára kényes témákat ne feszegessük. Ne menjünk például bele abba, kikkel gyarapodhat még az „ágyúsok” kerete, és a távozókról se érdeklődjünk – a hírek szerint a menedzser még a varázslatos ausztriai körülmények között sem tudta kiheverni a Manchester City mesés ajánlatát elfogadó Emmanuel Adebayor lelépését… A szabályokra rábólintva foglalunk helyet a bárban, ahol tőlünk tíz méterre, a teraszon maga a neves tréner ül. Mintha nemrég fejezett volna be egy teniszpartit, fehér sportcipőben és bokazokniban, valamint Arsenal-címeres sortban és pólóban kortyolgatja limonádéját.

„Tizenegy ötvenötre ígérte magát” – közli osztrák barátunk 11:52-kor.

A francia mester végül dél után hat perccel huppan le a kanapéra, mosolyogva tudatja: kezdhetjük!

Óra indul…

Mister Wenger, emlékszik még a tavalyi szombathelyi meccsre?

Hogyne emlékeznék! – vágja rá úgy, hogy nyomban az az érzésünk támad, az esztendővel ezelőtti felkészülési összecsapás éppúgy előtte van, mint mondjuk a tavasszal 4–4-re végződő Liverpool elleni bajnoki. – Színvonalas csatát vívtunk, úgy rémlik, hogy a közönség jól szórakozott. Utólag bevallhatom, meglepett, hogy a hazai együttes milyen jelentős játékerőt képviselt, nem is tudtuk legyőzni. Örömmel hallottam, hogy a Haladás jól teljesített a bajnokságban, indult is az Európa-liga-selejtezőben, ugye?

A múlt idő használata sajnos helytálló. Mit gondol, még egyszer előfordulhat, hogy csapata nem nyer a Haladás ellen?

Sétagaloppot semmiképpen sem várok. Biztató, hogy mi erősebbek vagyunk, mint egy éve ilyenkor, felteszem, ugyanez igaz riválisunkra is. Azt azért ne feledjük, hogy az Arsenal legyűrése nagy tett, velünk szemben mindenki megfeszül a sikerért, ha csupán barátságos találkozóról van szó, akkor is. Számunkra tehát minden meccs jelentős erőpróba, és ezt speciel nem is bánom.

Úgy tudjuk, az Arsenal ritkán választja ugyanazt az edzőpartnert, most mégis visszatérnek Szombathelyre. Miért?

Egyrészt a kedvező tapasztalatok miatt, másrészt azért, mert szimpatikus és hiteles embereket ismertem, pardon, ismertünk meg a magyarokban. És persze hiszünk abban, hogy ez a mérkőzés jól segíti majd a felkészülésünket.

Akár hagyománnyá is válhat a Haladás–Arsenal párharc?

Angliában tisztelik a tradíciót, ha valaminek dicső múltja van, arra büszkék az angolok. Hagyományt általában abból teremtenek, ami jól működik, ami elismertségnek örvend, ebből következően idővel akár ez a csata is tradíció lehet. Szóval miért is ne?

Hétfőn kiket vet be?

Akik itt vannak Ausztriában, azokat mind nevezem a mérkőzésre.

A sztárokat is?

Mondom, mindenki elutazik Szombathelyre.

A holnap helyett foglalkozzunk a múlttal: hajdanán tényleg volt magyar csapattársa Strasbourgban?

Volt bizony. Lorand. Így hívták?

Lóránd Dezsőnek…

Igen, igen. Nem szeretett futni, talán ezért is volt kapus… Méghozzá nagyon jó kapus!

Egyéb magyar kapcsolat?

Nagy Antalnak és Hannich Péternek már az edzője voltam a Nancynál. Mindkettő kiváló futballista volt, és ezt nemcsak az udvariasság mondatja velem, hanem az is, hogy világéletemben nagy tisztelője voltam a magyar labdarúgásnak, nem túlzok, a bűvöletében nőttem fel. Elszomorít, hogy az elmúlt egy-két évtizedben nem sok jót hallok az önök futballjáról, szorítok, hogy mihamarabb visszataláljanak a helyes útra. Mert az nem lehet, hogy egy olyan nemzetnek, mint Magyarország, ahol ennek a csodálatos sportágnak kultúrája van, ne legyen erős futballja.

Ön remek elemző hírében áll. Netán azt is tanulmányozta már, miért süllyedt ilyen mélyre a magyar foci?

Ezt még nem. A legendás magyar játékosokat mindig is az jellemezte, hogy látványosan, a nézőket elkápráztatva rúgták a labdát – ezért is álltak a szívemhez közel. Ki tudja, esetleg éppen az hiányzik, hogy a futballisták ismét örömüket leljék a játékban.

Négy éve, hogy az Arsenal csak meccseket nyer, trófeákat nem. A következő szezontól megtörik ez a rossz sorozat?

Először is abban bízom, hogy mindenki egészséges lesz. Ha a súlyos sérülések végre elkerülnének bennünket, azt nagyon tudnám értékelni. Az csak természetes, hogy velünk szemben mindig elvárják a jó szereplést, sőt a legjobb szereplést. Az első helynél én sem szívesen adom alább, azonban figyelembe kell vennem, hogy a csapatom tele van fiatal játékosokkal, akik roppant tehetségesek ugyan, de a tapasztalat még hiányzik belőlük, márpedig Angliában, illetve a Bajnokok Ligájában igencsak elkél a rutin. Azt azért megsúgom maguknak, hogy jó csapatunk lesz…

Arsene Wenger ezzel feláll, kezet ráz velünk, majd mosolyogva így búcsúzik: „Viszlát, hétfőn!”

Emmanuel Adebayorral biztosan nem lenne ilyen kedves.