Máris kikapott a bajnok

NS-OSZTÁLYZAT: 2

Józsi nem jött ki a meccsre. Nem, nem az asszony miatt, az engedte volna, de Józsi kicsit megfázott a szombat esti viharban, és bár nem vészes az ügy, inkább otthon maradt, hiszen úgyis adja a televízió a mérkőzést, majd szurkol a képernyő előtt. A gond az, hogy nemcsak Józsi, hanem sokan mások is inkább az otthon kényelmét választották. Bajnoki rajtokon jóval népesebb lelátó szokta fogadni a csapatokat Diósgyőrött – ráadásul a bajnok vendégeskedett –, Debrecenből is kevesen, talán ha százan ruccantak át szurkolni a kedvenceknek, és ezt bizony a többség a televíziós közvetítési dömpingnek tudta be, alighanem nem oktalanul.

A Diósgyőr heteken át a teljes bizonytalanság állapotában készült, tizenegy napja lett csak vezetőedzője, meghatározó játékosok hagyták el a süllyedni látszó hajót, és az ilyen tények nemigen adnak okot derűlátásra. Jó, a csapat a Ligakupában szerdán hét nullra elkalapálta a Vasast, ez biztató, ám az ellenfelet zöldfülű újoncok alkották, most meg mégiscsak a friss bajnoki aranyérmes érkezett, tehát a két meccset nem is szabad egy napon emlegetni.

Illetve mégis, ugyanis a Debrecen legjobbjainak a zömét még a kispadra sem ültette le, és előre lehetett tudni, hogy lényegében a második sorát küldi pályára. A Kalmarban továbbjutott csapatból egyedül Czvitkovics Péter maradt meg hírmondónak, a többiek pedig a lelátón, esetleg Józsihoz hasonlóan otthon nézték a társak küzdelmét a DVTK ellen. Emiatt persze nemigen lehet elmarasztalni Herczeg András vezetőedzőt, hiszen együttese a jövő héten Bajnokok Ligája-selejtezőt játszik az észtországi Tallinnban, és az esetleges továbbjutás százszor fontosabb egy bajnoki rajtnál. Ugyanakkor azt sem szabad elfelejteni, hogy hasonló volt a helyzet egy hete is, amikor a kalmari mérkőzés előtt játszott a Szuperkupáért a Bp. Honvéd ellen, és a második sor megnyerte a trófeát, azaz a DVSC kerete annyira erős magyar viszonylatban, hogy az úgynevezett tartalékokat sem szabad itthon félvállról venni, tehát Józsi barátai nem feltétlenül joggal kaptak vérszemet a vendégek öszszeállítása láttán.

Maradjunk annyiban, hogy ennek a Diósgyőrnek a döntetlen sem lett volna rossz eredmény a Debrecen ellen, egész pontosan még az így felálló Debrecen ellen sem. Érződött a keret gyengülése, ráadásul a csapat játékának a kiforrása is még sok időt és még több munkát igényel majd. Aczél Zoltán egy szemlátomást roppant küzdőképes, rokonszenvesen hajtó együttest örökölt, amely ennek köszönhetően a második félidő derekán lázba is hozta a közönséget egy-két huszáros rohammal, ám aztán a találkozó visszasüppedt a korábbi unalomba. A csapatok addig is, utána is derekasan harcoltak egymással, ám a futball szépségeiből még elvétve is alig csillantottak fel valamennyit. A kapuk nemigen forogtak veszélyben, mi több, a labda a leggyakrabban a közelükbe sem került, szóval ha akadt a stadionban semleges néző, az aligha sorolja ezt a kilencven percet élete élményei közé, és jó lenne Józsit is megkérdezni, mikor jutott először az eszébe a távirányítóért nyúlni. Ha a végén tette meg, akkor bizonyára örökre bánni fogja azt a percet, hiszen az utolsó pillanatokban, ha szerencsés körülmények között is, de kedvencei megnyerték a mérkőzést. Tegyük azonban hozzá: ezért a szerencséért a házigazdák tettek többet, nagyobb elszántsággal küzdöttek ellenfelüknél, és így ezzel végül is okkal ünnepeltek boldogan a lefújás után.

A Debrecenre nem érdemes sok szót vesztegetni, a második sor gond nélkül hozta ezt az eredményt, de egy csapatnyi kiegészítő ember ennél többre az alakuló Diósgyőr ellen sem lehetett képes, az állandó csapattagok közül senkinek sem ingott meg a helye. Ugyanakkor jó lenne, ha mégis látnánk még ebben az összeállításban a bajnokot: legkorábban a BLselejtezők harmadik fordulója előtt...