Barátságos világsztárok

A taxis és a londiner hosszú percek óta tűnődött: vajon miért jött Budapestre a Fenerbahce?

A bejárat előtt álldogálva szóba került az edzőtábor, az átutazás, sőt talán még egy budapesti wellnesshétvége lehetősége is, az igazsághoz a legközelebb viszont az elegáns mellényében fel s alá sétálgató londiner állt: „Biztos a Fradival játszanak.”

A Duna budai partján fekvő Ramada Plaza Budapest (volt Aquincum hotel) ránézésre is felkészültebben várta a török sztáregyüttest – a szálloda parkolójában a magyar mellett óriási török és Fenerbahce-zászló lobogott, a szálloda halljába ballagva pedig nyomban jött a parancs: kívül tágasabb.

Hiába, a hotel igazgatója rendes sorkatona módjára szereti betartani az utasításokat – márpedig a törökök kifejezett kérése volt, hogy a labdarúgók közelébe egyetlen szurkoló, de még újságíró se férkőzzön.

Fél kettőkor még nem is kellett izgulni, rajtunk kívül csupán egy drukker ácsorgott a szakadó eső elől az eresz alá menekülve. A Pest végében élő brazil fiú Roberto Carlos miatt nyargalt át a fél városon, táskájából pedig egy fél ajándékboltnyi tárgyat húzott elő: az ismerősei körében csak „Brasilnak” becézett srác büszkén mutatta a mezeket, képeslapokat és a bekeretezett fényképeket.

„Ezt szeretném aláíratni Robertóval” – mutatott egy fotóra gyermeki mosollyal, majd amikor megtudta, hogy a brazil védő sérülése miatt nem utazott Budapestre, csalódottan dugta vissza az ereklyét a táskájába. Búslakodásra azért nem volt ok, a Fenerbahcét a Ferihegyi repülőtérről a hotelhez szállító buszon még legalább négy brazil futballista üldögélt.

Fél négy – begördült a busz a szálloda elé.

Addigra a rutinos autogramvadászok is megérkeztek, és habár a közvetlenül a hotel főbejárata előtt leparkoló járműről a labdarúgóknak csupán öt lépést kellett megtenniük a szállodáig, a török sztárcsapat játékosai nem rohantak a forgóajtó irányába. Bár egy szó sem hagyta el az ajkukat, mosolygósan, barátságosan szolgálták ki a közös fotókra kiéhezett tíz magyar szurkolót. Tollat ragadva osztogatták az autogramokat, André dos Santos pedig még néhány mondat erejéig meg is állt beszélgetni a Magyarországon élő brazil fiúval.

Még a mogorvaságáról híres Christoph Daum is megállt, egy póz jobbra, egy póz balra, sőt még a szálloda halljában is lefékezte bőröndjét, hogy kézjegyét odakanyarítsa az elétolt papírkákra.

A törökök szigorra készültek – ehhez képest barátságosan érkeztek meg Budapestre.

A legéhesebb Daniel Güiza volt: a Honvédnak Isztambulban három gólt lövő támadó kézitáskájával a kezében felsuhant a lifttel a szobájába, majd elsőként érkezett vissza az ebédlőhöz – erre mondta az egyik recepciós: ezek szerint a spanyol nem csak gólokra éhes.

A szálloda egyik helyiségé­ben mobiltelefonját szorongatva várt a többiekre, és amikor odaléptünk mellé, kissé meglepetten, ám készségesen válaszolt.

„Ne haragudjon, csak keveset beszélek angolul. Örülök, hogy otthon, Isztambulban viszonylag könnyedén győztünk, nem bánom, hogy a csütörtök esti visszavágó miatt nem kell különösebben izgulnunk. Egyelőre nem tudom, hogy az első perctől kezdve a pályán leszek-e, ám szeretnék játszani és ismét gólokat lőni. Abban is biztos vagyok: nem lesz könnyű meccs itt, Budapesten. De megtiltották, hogy nyilatkozzunk, ennél többet végképp nem mondhatok.”

A Fenerbahce további programja következőképpen alakult: az ebéd elfogyasztása után csendespihenő, majd este nyolc órától edzés következett.

Christoph Daum ezúttal is csellel indított: hiába hangsúlyozta napok óta, hogy a budapesti mérkőzés legalább annyira fontos lesz a Fener számára, mint az isztambuli, a német szakember hat labdarúgót nem ültetett fel a repülőgépre – a sérült Roberto Carlos mellett Emre Belözoglu, Kazim Kazim, Mehmet Topuz, Semih Sentürk és Özer Hurmaci maradt otthon.

A török klub vezetői előre leszögezték, a sajtó munkatársai a tréninget csupán tizenöt percig nézhetik. Vagyis a szigor itt már valóban életbe lépett – a törökök a futballban nem ismernek pardont.