Rém, Mészáros, Hentes: azaz a rosszak, a rosszabbak és a csúfak

13. Lóránt Gyula

A Lipovics Gyulaként anyakönyvezett acélkemény középhátvéd minden idők egyik legjobb magyar védője, az Aranycsapat erőssége. Bátorsága legendás, belépőit, becsúszásait és karmunkáját világszerte rettegték és tisztelték, ám mindemellett technikailag és taktikailag is igen érett labdarúgó volt. A válogatottban (amelynek színeiben soha nem kapott pirosat) és a Budapesti Honvédban ő számított Puskás Ferenc „testőrének”. Lóránt megfordult többek között a Szombathelyi FC-ben, a Nagyváradi AC-ban, a Nemzeti Vasasban és a Honvédban is. 1952-ben olimpiai bajnok, két évvel később vb-ezüstérmes. 1962-ben lett a Honvéd edzője, később külföldre távozott, és az NSZK-ban szerzett magának elismertséget új szakmájában, például az 1. FC Kaiserslautern, az MSV Duisburg, az 1. FC Köln, az Eintracht Frankfurt, a Bayern München és a Schalke 04 kispadján. A PAOK Szalonikivel görög bajnoki címet is szerzett, ám éppen a hellén gárda kispadján érte a halál 1981-ben. Mindössze 58 éves volt ekkor.

12. Marco Materazzi

Marco „Killerazzi” a 2006-os világbajnokság döntőjében tette fel ellenfélfaragói munkásságára a koronát, amikor is elismerésre méltó állhatatossággal és kitartással addig molesztálta Zinedine Zidane-t, amíg az meg nem unta a verbális harcot, és a tettek mezejére lépve mellkason fejelte a taljánt. A Serie A ismerői már korábban is tisztában voltak az amúgy meglepően gólerős Materazzi sötét oldalával, hiszen piros lapjainak, eltiltásainak, cirkuszainak se szeri, se száma nem volt már az ominózus „melles” előtt sem. Egy alkalommal az olasz játékvezető-továbbképzésre külön (elrettentő jellegű) oktatófilm készült viselt dolgairól, aligha véletlenül. ,,Mátrix" tipikusan az a bekk, akinél nem lepődnénk meg azon, ha a mérkőzés hevében egyszer csak előkapna farzsebéből egy baseballütőt vagy egyéb ismert (Acme feliratos…) kényszerítőeszközt. Mostanában sokat sérült, lassan talán készül a visszavonulásra is a 35 éves hátvéd, akinek utódját már meg is találta az olasz futball Giorgio Chiellini személyében.

Materazzinak egy másik sportleg-sorozatban is helye lesz, ugyanis egy ízben a félpályáról lőtt csodálatos öngólt. Hiába no, Isten nem ver bottal…

A derék Marco nem nagy barátja a Milannak, különösen Andrij Sevcsenkóval nem szimpatizál.



11. Harald Schumacher

Az NSZK válogatottjának egykori első számú kapuvédőjét még ma is csak a „sevillai rémként” (egyáltalán nem) tisztelik Franciaországban, hiszen a morc portás a német–francia világbajnoki elődöntőben medencecsontjával valósággal letarolta Patrick Battistont. A miértre aligha tudna választ adni maga a német sem, hiszen a galltól még méterekre járt, amikor az elrúgta mellette a labdát, mégis nekiugrott (és éppen a test legkeményebb csontja találta arcon a franciát). Bár az eset után még Schumacher édesanyja is azt nyilatkozta, hogy nem volt szép ez a tett kicsiny fiától, a tarolás után a németek jöhettek kirúgással. Az akkor lecserélt, eszméletén kívül két fogát is elveszítő Battiston hosszú ideig lábadozott, a kórházban Schumacher azért meglátogatta. A kárörvendésre mindig kész angol és a bosszúszomjas francia sajtó ezentúl csak „Hasfelmetsző Jackként”, a többiek „Favágóként” emlegették Tonit. A keménységet a kapus filozófiai magasságba emelte, mondván, minél borzasztóbb a híre, annál inkább rettegnek tőle a csatárok, és valóságos óriássá nő a szemükben, ketrece pedig parányivá, ha rávezetik a labdát. Schumacher egyébként kora talán legjobb kapusa volt, ám ma már többnyire csak sevillai rémtettére és az 1986-os vb-döntőben elkövetett hibáira emlékszünk. Kapussors…



10. Dave Mackay

Következzenek a legnagyobb brit favágók, a futball hazájából! Első képviselőjük listánkon az a Dave „Tigris” Mackay, aki megfordult karrierje során (a baleseti sebészetek mellett) a Heartsban, a Tottenhamben és a Derby Countyban is. A csupacsont skót legény menet közben két lábtörésből is felépült. A Tottenham-legenda Jimmy Greaves szerint Mackay „mindig úgy ment az összecsapásokba, mint egy harcos”, és még a zseniális George Best is elismerte, hogy a skót a legkeményebb és egyben legbátrabb hátvéd, akivel találkozott a gyepen (márpedig ha valaki, hát Best oratóriumot írhatott volna a kárára elkövetett csontzenéből). Mackay visszavonulása (amit ellenfelei töméntelen mennyiségű pezsgő elfogyasztásával ünnepeltek meg) után menedzserként tevékenykedett, több klubnál és több földrészen is nagy sikerrel.

9. Norman Hunter

Nomen est omen: Hunter, azaz Vadász a maga idejében valósággal vadászott az ellenfél lábaira. Egyesületeinek fanjai hatalmas „Norman bite yer legs” feliratokkal üzentek, hogy mire számíthat az esetleg tájékozatlan ellenfél: minimum lábai leharapására. A Leedsnél közönségkedvenccé váló bekket többen is minden idők legdurvább angol középhátvédjeként tartják számon, aki azért máshoz is értett, mint az ellenfaragáshoz. Ezt 1966-ban kiérdemelt világbajnoki aranya is bizonyítja (mivel nem lépett pályára, „csupán” kerettag volt, az érmet csak 2007-ben akaszthatta nyakába). 1974-ben játékostársai őt választották meg az Év labdarúgójának, de Hunter hibája is hozzájárult ahhoz, hogy válogatottja nem jutott ki az NSZK-beli világbajnokságra. Karrierje alkonyán a Leedsből a Bristol Cityhez, onnan a Bradfordhoz igazolt, ahol később játékos-menedzserként tevékenykedett, és még 39 esztendősen is játszott. 1988-ban három mérkőzés erejéig a Leedset is vezethette.



8. Romeo Benetti

Romeo Benetti estében senkit se tévesszen meg a romantikus keresztnév, hősünkben ugyanis az 1970-es évek legdurvább olasz futballistáját tisztelhetjük. Aki emlékszik azokra az időkre, vagy hallott, olvasott róla, tudhatja, hatalmas volt a merítés akkortájt e műfajban! Pályafutása során 55-ször ölthette magára a címeres mezt a Juventust, a Sampdoriát, a Milant és a Romát is erősítő középpályás, akit az olasz Channel4 szerint a brutalitás szinonimájaként tartottak számon. „Igazi vadállat volt. Nem számított, hogy éppen feltápászkodott, guggolt vagy csak unott arccal bámult, ha közel kerültél hozzá, azonnal megpróbált odacserdíteni” – mondta róla eme elismerő szózatot egyik ellenfele. A sokszoros bajnok, egyszeres KEK- és UEFA-kupa-győztes Benetti két világbajnokságon és egy kontinenstornán is szerepelt, az egykori gyepgondozók, hordágycipelők és csapatorvosok legnagyobb bánatára.

7. Tommy Smith

„Az anfieldi vas” a legendás, hiszen roppant eredményes Liverpool oszlopos tagja és verőembere volt, aki 467 bajnokin, összesen 638 mérkőzésen szolgálta a klubot. A legenda szerint már külseje is elrettentette az ellenfelet, sőt, a liverpooli családanyák az ő fényképét tették ki a kandallókra, ha nem akarták, hogy gyermekeik túl közel merészkedjenek a tűzhöz…

A mindig kedves menedzser, Bill Shankly egyenesen azt állította, hogy Tommy Smith-t nem is anya szülte, hanem bányászták valahol. A Popeye-arcú legényke némileg azért a futballhoz is érthetett valamicskét, nem csak a vizuális terrort szolgálta jelenléte, hiszen a válogatottban is bemutatkozhatott, a Borussia Mönchengladbach elleni Bajnokcsapatok Európa Kupája-döntőn pedig gólt fejelt. Már a mérkőzések előtt, az öltözőben „rontó agyhullámokat” szuggerált ellenfelei fejébe (legalábbis a rossznyelvek szerint), és ennek, valamint nem érdemtelenül terjedő rossz hírének köszönhetően remegő gyomorral várták küzdőfelei a kezdő sípszót. Az 1978-as BEK-fináléról viszont lemaradt, mert otthonában egy csákánnyal nagyon súlyosan megsebesítette a lábát. Rejtélyes baleset: talán éppen az ellenfél, az FC Bruges mentalistái fordították ellene titkos fegyverét, a bántó agyhullámokat?



6. Daniel Passarella

Ne tévesszen meg soha bennünket a látszat: a vékonydongájú, gyermekarcú argentin középhátvéd kora talán legbrutálisabb válogatott védője volt, akinek könyökmunkája külön fejezetet írt a labdarúgás és a szájsebészet történetében. Nem csak az amatőr arcplasztika nagymestereként jeleskedett: kétszeres világbajnok és sokáig minden idők leggólerősebb hátvédje volt (később Ronald Koeman elvette tőle ezt a címet), és az argentin „desperado”, „pampai bandita” a Fiorentinában és az Interben is jelentős elismertséget szerzett magának. Az 1978-as világbajnokságon lett nemzeti hős, amikor is az aranyéremhez szerfölött szigorú védőmunkával járult hozzá, a legkevésbé sem kímélve az ellen és saját testi épségét. Nehéz róla olyan mérkőzés végi képeket találni a régi könyvekben, újságokban, amelyeken ne lenne szörnyen csapzott és itt-ott véres. A karrierje során kevés híján 200 gólt szerző „Nagy kapitány”, a gauchó „Császár”, miután szögre akasztotta vérfoltos cipőjét, és nyugállományba helyezte csontos könyökét, edzőnek állt. Új pályáján sem éppen simulékony modoráról lett köz- és elismert, ennek ellenére volt hazája és Uruguay szövetségi kapitánya, edzette a Rivert, a Parmát és a Corinthianst is.

5. Roy Keane

A morc ír középpályás legalább olyan kegyetlen „kézimunkás”, de inkább „krézimunkás” volt, mint Passarella, ám Keane az argentintól eltérően nem csak végveszélyben, szükség szerint vagy hiányosságait kompenzálandó volt kegyetlen, hanem mintha még élvezte is volna a durvaságot. Passarella mindig is kerülte a játékvezetők és az ellenfelek tekintetét, nem úgy a pökhendi ír! Nyilatkozataiban maga sem rejtette véka alá, hogy szívesen nyúl meg nem engedett eszközökhöz, sőt, azzal meg egyenesen kérkedett, hogy szándékosan, bosszúból tette tönkre a norvég Alf-Inge Haaland karrierjét! Mindezek ellenére nélkülözhetetlen láncszeme volt Sir Alex Ferguson sikert sikerre halmozó Manchester Unitedjének, és a mindig elborult, őrült tekintettel rohangászó „Keano” hatalmas népkedvenc volt az Old Traffordon. A válogatott színeiben is ért el szép eredményeket, de a 2002-es világbajnokságról hazapaterolták viselkedése miatt. Visszavonulása után menedzsernek állt, és Sir Alex szerint Keane egyszer még az ő utódja lesz.




4. Stuart Pearce

Minden angol balbekkek legkeményebbje, alias „Psycho” nem véletlenül foglalhatja el listánkon az igen előkelő negyedik helyet, hiszen a baltával faragott arcélű, szőke hajú védő 1983 és 2002 között fejtette ki áldásos tevékenységét az albioni pályákon, nem kevés hatékonysággal. Harcosságára, önfeláldozására sohasem lehetett panasz, ám akkor sem jött zavarba, ha nem a jobbszélsőket, hanem a labdát kellett lábbal illetni, hiszen igen megbízható büntetőrúgó volt. Igaz, a punkzenerajongó védő az 1990-es világbajnokság elődöntőjében kihagyta a maga labdáját a tizenegyespárbajban, ám hat évvel később, a hazai rendezésű kontinenstornán javítani tudott, ebben a műfajban ekkor lett végleg nemzeti hős.



78 alkalommal szerepelt a háromoroszlános válogatottban, öt gólt is szerzett. A Nottingham Forestben 12 évet töltött el, és mellette tanulta ki a szakmát többek között Roy Keane is. Hősünk pályafutása alatt csak egyszer akadt emberére: az 1992-es Európa-bajnokságon a francia Basile Boli magától értetődő természetességgel lefejelte az angol legendát, amiért a mokány gall meg is kapja szerkesztőségünk különdíját. Visszavonulása után Pearce is menedzser lett, természetesen a keményebb fajtából. Megfordult a Manchester City kispadján is, jelenleg az angol U–21-esek élén áll.

Egy kőkemény Pearce-belépő 1988-ból. Ez még a csontzene fénykorában is pirosat ért.



3. Andoni Goikoetxea

A „Bilbaói mészáros” a nyolcvanas évek legrettegettebb védője volt, aki a kor két legjobb spanyolországi játékosának, Diego Maradonának és Bernd Schusternek is súlyos sérülést okozott. Az Athletic Bilbao verőlegénye, az inkvizítorok eme kései leszármazottja 1983-ban döntötte le lábáról az isteni Diegót, és mint később elmondta, azt a cipőt, amit akkor viselt, odahaza vitrin mögött őrzi. Bokaszalag-szakadás miatt Maradona több hónapra kidőlt, míg „Goico” korábban a másik Barca-sztárnak, Schusternek a változatosság kedvéért a térdét intézte el egy jól kivitelezett rúgással. Negatív hősünk 34 esztendősen vonult vissza, már az Atlético Madridtól, és bizony sokan nem siratták meg… Később edzőként tevékenykedett, például a Salamanca, a Compostela, a Numancia, a Racing Santander és a Vallecano együtteseinél, majd bilbaói mestere, Javier Clemente szövetségi kapitány segítője lett, többek között az 1994-es világbajnokságon. Az „alonsotegi óriás” még ma is a spanyol favágók minta- és példaképe, szerencsére senki sem ér fel hozzá.

A videó további részéből kiderül, hogy Diego felépülése után sort kerített kollektív vendettára.



2. Vinnie Jones

Vinnie Jones az angol futball válasza a Joga Bonitóra, hiszen napjaink leghangulatosabb szigetországi maffiafilmjeinek sztárja karrierje során minden idők legnagyobb futballistabunkója volt, akit valaha hátukon hordtak a gyepek. Hat méterről repült oda nyújtott lábbal, semleges helyzetekben csúszott be ütemtelenül, könyöke súlyos károkat okozott az angol egészségbiztosítóknak; alattomosságainak se szeri, se száma. Anders Limpart például futtában búbolta meg, Paul Gascoigne-t meg ott szorongatta meg, ahol azt férfiember nagyon nem szereti. A Wimbledon, az angol stílt eposzi magasságokba emelő „Őrült banda” emblematikus figurája volt, és megfordult a Chelsea-ben, a Leedsben, a Sheffield Unitedben és a QPR-ben is. Kilencszeres walesi válogatott. Mondhatni, ő a walesi bárdolatlan…

Az angol bajnokságok és kupák kiállításlistáján 12-vel Keane mögött a második, egy alkalommal a kezdő sípszó után három másodperccel szabálytalankodott sárgát érően, máskor hat múltán érdemelt ki pirosat. Rosszfiú imázsát ügyesen kihasználva jelenleg a mozi- és reklámfilmiparban tevékenykedik, sok sikerrel. Akárcsak pályafutása során, a botrányok, büntetések „civilben” sem kerülik el, felsorolásuktól a fiatal korosztályok esetleg még kiforratlan lelki világa miatt most eltekintenénk. 2006-ban szerepelt egy jótékonysági mérkőzésen is, de pályára lépése után 15 másodperccel piros lapot kapott. Lefelé menet megjegyezte: „Mint a régi szép időkben, nem igaz?” Hiába no, a rossz vér sem válik vízzé…

Válogatás a fiatalság okulására. 1.00-nál kezdődnek az események. De még milyenek…



1. Graeme Souness

A Liverpool középpályás-legendája, Graeme Souness méltán és méltón foglalja el listánk első helyét, mégpedig azért, mert amíg a fenti úriemberek többnyire azért szabálytalankodtak, hogy technikai és gyorsaságbeli hiányosságaikat kompenzálják, Souness egyszerűen csak l'art pour lart volt címeres gazember. A „kompromisszummentesen brutális” középpályás fáradhatatlan munkabírása, fontos góljai és milliméternyire pontos ütempasszai miatt legendává lett a Liverpoolban, megfordult a Sampdoriában és a Rangersben is. A skótoknál – ahol egyébként már első meccsén kiállították „Magnumot” – játékos-menedzserként is tevékenykedett.



A durvaság mértékegysége lehetne az 1 Souness (ám a fél Souness már halálos porció). Listavezetőnk 38 éves korától főállású menedzser, és bár eleinte akadtak sikerei ezen a pályán is, nem egyértelműen elismert szakember. Ő sem tagadhatja megmagát: Galata-edzőként kis híján polgárháborút robbantott ki Isztambulban, amikor kitűzte klubja zászlaját a Fenerbahce stadionjának kezdőkörébe egy győztes meccs után (a törökök Dugovics Titusz óta egyébként sem szeretik az ilyesmit, ráadásul Souness kísértetiesen hasonlít is rá Wagner Sándor híres festményén). Amikor a Southampton élén állt, bedőlt az őt George Weahként felhívó futballistaszerűség, Ali Dia ügynökének, és látatlanban leigazolta a szenegáli „válogatottat”. Amikor a botlábú jóember beállt egy bajnokin, kitört a közröhej, majd a botrány…



+1 Willie Woodburn

A skót középhátvéd az 1940-es, 1950-es évek legdurvább bekkje volt, akinek piros lapjait rossznyelvek szerint külön adminisztrációs személyzet tartotta számon a skót szövetségben. Természetesen csak az akkori viszonyok között tűnt rettenetesnek tevékenysége (hat év alatt öt piros), aminek nyomán a kedves szövetség örökre eltiltotta őt a labdarúgástól (a Stirling Albion elleni, amúgy sérült térddel bemutatott ámokfutása volt az utolsó csepp a pohárban). Igaz, már 35 esztendős volt ekkor. Az eltiltást három év múlva visszavonták, ám kissé későn, hiszen a 24-szeres válogatott hátvéd nem kívánta folytatni pályafutását.

---- F ---- A