Sírból visszahozott mérkőzések - II. rész

CIPŐCSERE A SZÜNETBEN, FORDÍTÁS TÍZ EMBERREL, SUMMERS TÉLI TÜNDÖKLÉSE

Valószínűleg a legfiatalabb Charlton-szurkolók is tudják, mit vitt véghez csapatuk 1957. december 21-én. Az említett napon a feljegyzések szerint 12 535-en látogattak ki a The Valley-be, hogy megtekintsék a Huddersfield Town vendégjátékát, és ennyien láthatták volna az angol futball történetének talán legnagyobb hőstettét – ha sokan nem mennek haza még a meccs alatt.

Okuk volt rá, ugyanis a vendégek a szünetben 2:0-ra vezettek, ráadásul a Charltont erősítő Derek Uftonnak a 17. percben kiugrott a válla, nem tudta folytatni a játékot, így csere híján a hazaiak tíz emberrel voltak kénytelenek játszani a hátralévő időben. Johnny Summers ugyan a szünet után szinte azonnal szépített, ám a Huddersfield ezután pillanatok alatt elhúzott 4:1-re, egyórányi játék után pedig már 5:1-re vezetett. Több Charlton-hívő ekkor valószínűleg úgy döntött, hogy hazafelé veszi az irányt, és folytatja az előkészületeket a közelgő ünnepekre. Nos, ők nagyon rosszul döntöttek, mivel így „nem vehették át" a helyszínen kedvenceiktől a legszebb karácsonyi ajándékot.

Johnny Summers előbb kiosztott egy gólpasszt, majd maga is betalált, 3:5-re alakítva az állást. A szünetben stoplist cserélő Summers a 73. percben már a harmadik találatát jegyezte, öt minutummal később pedig már a negyediket. A Huddersfield a darabjaira hullott szét, kilenc perccel a vége előtt pedig már hátrányban volt (természetesen Summers vette be újra a kapujukat). A hazai nézők hurrá hangulatát négy perccel a befejezés előtt ugyan letörték az egyenlítő vendégek, ám Johnny Ryan Summers beadását követően megszerezte második gólját is, így a Charlton 7:6-ra megnyerte a nem mindennapi meccset.

NINCS FEHÉR ZÁSZLÓ, HA OTT VAN BLANC A CSAPATBAN

A marseille-i szurkolóknak néhány hetet kellett csak várniuk 1998-ban, hogy a franciák világbajnoki címe után ismét eufórikus állapotba kerüljenek. Augusztus 22-én az OM a Montpellier-t fogadta, és sokáig felettébb udvarias vendéglátónak bizonyult, ugyanis alig több mint félórányi játék alatt 4–0-s vezetést engedett a Montpellier-nek. A szünetig már nem változott az állás, azt követően viszont nagyon is.

A második félidőben a hazaiakat irányító Rolland Courbis pályára küldte Christophe Dugarryt, és ez nyerő húzásnak bizonyult. A kétszer betaláló friss világbajnok támadó vezérletével a Marseille visszajött a meccsbe, a 83. percben pedig ki is egyenlített. Az i-re a pontot egy másik világbajnok, Laurent Blanc tette fel a 90. percben értékesített tizenegyessel, így 5–4-re nyert a Marseille.

Blanc három évvel később hasonló katarzist élhetett át, ekkor már a Manchester United játékosaként. A francia védő által vezérelt United-védelem az első félidőben háromszor kapitulált a Tottenham elleni idegenbeli Premier League-találkozón, a „vörös ördögök" viszont egyszer sem vették be Neil Sullivan kapuját. A második negyvenöt percre ez utóbbi félmondat finoman fogalmazva sem volt igaz, az MU ugyanis egy ötöst hintett. Andy Cole, Blanc és Ruud van Nistelrooy góljával a 72. percben már 3–3-at mutatott a White Hart Lane eredményjelzője. Juan Sebastián Verón pontos lövésével már a vendégek álltak nyerésre, a 3–5-ös végeredményt pedig David Beckham állította be.

Újabb három évvel később a Tottenham ismét háromgólos előnyről bukott el, ráadásul megint csak egy manchesteri csapattal szemben. A különbség annyi volt, hogy ezúttal nem a United, hanem a City tört borsot az észak-londoniak orra alá. Az FA-kupa 4. fordulójában a hazai pályán játszó Hotspur ismét 3–0-ra vezetett a félidőben, ráadásul az első játékrész végét jelző sípszó után a nem éppen irodalmi stílusáról ismert Joey Barton megkapta második sárga lapját, így a City tíz emberrel maradt. Ez azonban nem gátolta meg abban, hogy a szünet után feltámadjon poraiból, és négy gólt szerezve (az utolsót a 90. percben) megfordítsa a találkozót.

„Rég nem fogunk már élni, amikor erről a meccsről még mindig beszélnek" – nyilatkozta a lefújást követően büszkén a City akkori menedzsere, Kevin Keegan.

BAJOR CSODA BOCHUMBAN

A Bayern München története tele van utolsó percekben megnyert találkozókkal, hihetetlen végjátékokkal. Ezek közé tartozik az 1976 szeptemberében Bochumban játszott bajnoki. A hazai csapat félidőben 3–0-ra, az 53. percben pedig már 4–0-ra vezetett, szorult tehát a bőrnadrág a vendégeken rendesen. Akkoriban azonban olyan egyéniségek szaladgáltak Bayern-mezben, mint Franz Beckenbauer, Karl-Heinz Rummenigge vagy éppen Gerd Müller. Utóbbi kettő vezérletével a bajorok húsz perc alatt egyenlítettek, majd egy perccel később Uli Hoeness góljával már ők vezettek 5–4-re. Úgy tűnt, mégsem lesz teljes a vendégek öröme, mert Josef Kaczor a 80. percben egyenlített, ám a 89. minutumban ismét villant Hoeness, így 6–5-re a müncheniek nyertek.

A Bayern ebben az idényben csak a hetedik helyen végzett, 2001-ben viszont bajnok lett. De hogy! Az utolsó forduló előtt három pont volt az előnye a Schalke előtt, amelynek viszont jobb volt a gólkülönbsége, egy esetleges Schalke-siker (az Unterhaching ellen hazai pályán) és a Bayern hamburgi veresége esetén a királykékek szerezték volna meg a salátástálat. A Schalke fordulatos mérkőzésen 5–3-ra nyert, így a maga feladatát letudta, Hamburgban azonban nem esett gól kilencven perc alatt, így hiábavalónak tűnt a győzelme. A 91. percben azonban Patrik Andersson hibáját kihasználva Sergej Barbarez megszerezte a vezetést a HSV-nak, így a Schalke tűnt befutónak. A dráma végkifejlete viszont csak ezután, egészen pontosan a 94. percben jött, amikor Andersson (ki más?) közvetett szabadrúgásból betalált, így a müncheniek kezdhettek el ünnepelni, Gelsenkirchenre pedig soha nem látott szomorúság tört rá. A svéd hátvédnek egyébként Bayern-mezben ez volt az egyetlen gólja.

DREZDAI ÉGÉS

Pikáns, ám egyoldalúnak tűnő párharcra került sor a KEK 1985–1986-os kiírásának negyeddöntőjében, ugyanis a sokak által lebecsült nyugatnémet Bayer Uerdingen a keletnémet klasszisok sorát felvonultató Dynamo Dresdennel került szembe. Az első mérkőzésen a többek között Ulf Kirstennel és Matthias Sammerrel felálló drezdaiak 2–0-ra nyertek, a visszavágón pedig – amelyen a magyar Németh Lajos fújta a sípot – a félidőben 3–1-re vezettek, így ember nem gondolta volna, hogy az NSZK-t képviselő Uerdingen jut tovább. Pedig így történt. A piros-kék gárda az 58. és a 87. perc között hat gólt rámolt be a Dynamo kapujába, így 7–3-as sikerével bemasírozott az elődöntőbe – ahol aztán az Atlético Madrid már túl kemény diónak bizonyult a számára.

„Oké, mondtuk egymásnak a szünetben, kiestünk, de legalább búcsúzzunk tisztességes módon az európai kupaporondtól. Soha senki nem tudja majd megmagyarázni, hogy történhetett ekkora fordulat a mérkőzésen" – mondta Karl-Heinz Feldkamp, az Uerdingen vezetőedzője a meccs után, míg a Dresdent irányító Klaus Sammer nem fogta az összeomlásukat arra, hogy fia, Matthias korán megsérült, valamint a szünetben kapust is kellett cserélnie. A drezdaiak fiaskóját csatáruk, Frank Lippman disszidálása tette teljessé, aki a mérkőzés után meglépett a csapat otthonául szolgáló szállodából, hogy aztán Nürnbergben, majd Mannheimben folytassa karrierjét.

SZERB–BRAZIL GÓLPÁRBAJ ARGENTIN-SPANYOL VÉGSZÓVAL

Létezik olyan, hogy valaki négy gólt rúg a Barcelonának a Camp Nouban, és mégis lógó orral hagyja el a pályát? Bizony létezik. Íme, a bizonyíték:

Az Atlético Madrid 1997-ben hazai pályán 2–2-es döntetlent ért el a Barcelonával szemben a spanyol Király Kupa negyeddöntőjének első mérkőzésén, ami nem sok jóval kecsegtetett a visszavágó előtt. A Barca otthonában aztán meglepetésre a szünetben 3–0-ra vezettek a fővárosiak, a szerb Milinko Pantics mesterhármasával. A szünet után Ronaldo gyorsan duplázott ugyan, az 51. percben azonban Vítor Baía hibája után Pantics negyedszer is beköszönt, így a katalánok ismét reménytelennek tűnő helyzetbe kerültek. Luís Figo bombájának és Ronaldo harmadik találatának köszönhetően azonban kiegyenlítettek, bár idegenben lőtt több góllal még mindig az Atlético állt továbbjutásra. A 83. percben már nem, jött ugyanis Juan Antonio Pizzi, és beállította az 5–4-es végeredményt. Az argentin születésű, de a spanyol válogatottban (22-szer) szereplő csatárnak valószínűleg a legemlékezetesebb gólja volt ez pályafutása során.

HÁROMSZOR SÜLT EL A PUSKA, VÉREZTEK A PÁRIZSI SZÍVEK

Spanyolország északnyugati csücskében is van egy csapat, amelynek történetében ráakadunk egy-két parádés összecsapásra. A Derportivo La Corunáról van szó, amely a Bajnokok Ligájában jött vissza többször is nagyon mélyről. Sokaknak a Milan elleni 2004-es negyeddöntő visszavágója ugrik be elsőként az akkor még tényleg Super Deporral kapcsolatban, amikor is az idegenben elszenvedett 4–1-es vereségre 4–0-s hazai sikerrel válaszolt, kivívva ezzel a továbbjutást. Ekkor azonban egy egész mérkőzés állt a rendelkezésére a kisebb csoda véghezvitelére, három évvel korábban viszont csak 35 perc. A Paris Saint-Germain elleni csoportmeccsről van szó, amelynek félidejében a francia csapat 2–0-ra vezetett, a második játékrészből pedig tíz perc telt el, amikor már hárommal égett a Depor.

A feltámadáshoz szükséges első lépést a Puska becenevet viselő Walter Pandiani góljával tette meg a gárda, a 60. percben pedig Diego Tristán alakította 2–3-ra az állást. Pandiani a 76. percben Roy Makaay középre fejelt labdáját stukkolta a hálóba, semmissé téve a párizsiak előnyét, hat perccel később pedig ismét az uruguayi feje villant, így nyert 4–3-ra a Deportivo.

AZ UTOLSÓ 25 PERCBEN ZENDÍTETTEK RÁ A BRÉMAI MUZSIKUSOK

Talán a nyolc évvel azelőtti eset inspirálta a Deportivo hőstettét, 1993-ban ugyanis a Werder Bremen kísértetiesen hasonló szituációból állt fel a padlóról. Szintén BL-csoportmeccsről volt szó, a szenvedő fél pedig az Anderlecht volt, amely 25 perccel a vége előtt még 3–0-s előny birtokában volt. A brémaiak azonban a 66. percben az új-zélandi Wynton „Kiwi" Rufer révén szépítettek, majd Rune Bratseth, Bernd Hobsch és Marco Bode góljával már ők vezettek 4–3-ra. Az 5–3-as végeredményt a duplázó Rufer állította be a 89. percben.

A BARCELONAI ÉS ISZTAMBULI CSODA

A Bajnokok Ligája legemlékezetesebb feltámadásait azonban két angol csapat mutatta be, ráadásul mindkettő a sorozat döntőjében. Természetesen a Manchester United 1999-es, illetve a Liverpool 2005-ös diadaláról van szó.

A manchesteriek – akik az elődöntőben a hazai 1–1-et követően Torinóban kétgólos hátrányból fordítottak 3–2-re a Juventus ellen – Mario Basler 6. percben lőtt gólja miatt szinte az egész barcelonai finálét hátrányban játszották le a Bayern München ellen, ráadásul a második félidőben többször is csak a kapufa vagy a United színeiben utolsó mérkőzését játszó Peter Schmeichel mentette meg őket a második kapott góltól.

A hosszabbítás első percében David Beckham szögleténél a dán kapus a másik kapunál is segíteni akart, ám valószínűleg egyáltalán nem bánkódott amiatt, hogy a Bayern-játékosok sikertelen felszabadítási kísérlete után végül nem ő, hanem Teddy Sheringham juttatta Oliver Kahn kapujába a labdát.

A németek a padlóra kerültek, pedig ekkor még csak félúton voltak a pokol felé. A 93. percben ugyanis a Sheringhamhez hasonlóan csereként beállt Ole Gunnar Solskjaer előbb kiharcolt egy újabb szögletet, majd a sarokrúgást követően a Sheringham által megcsúsztatott labdát közelről a léc alá lőtte.

Csapata összeomlását már a pálya széléről figyelte a 80. percben lecserélt Lothar Matthäus, aki az 1987-es BEK-döntőn a csapatkapitánya volt a Bayernnek, amely akkor ugyancsak sokáig vezetett, majd a hajrában kapott két góllal 2–1-re kikapott a Portótól. A 150-szeres válogatott klasszisnak már csak a BL(BEK)-serleg hiányzott a legjelentősebb trófeák közül, és a Sheringham, Solskjaer duónak „köszönhetően" ezt a hiányt nem tudta pótolni.

Hat évvel később Isztambulban a Liverpool és a Milan feszült egymásnak, és minden idők legegyoldalúbb döntője helyett az egyik legemlékezetesebb lett belőle. Paolo Maldini első percben szerzett gólját Hernán Crespo a szünetig még kettővel toldotta meg, így negyvenöt perc játék után a fogadóirodáknál már nem sok pénzt fizetett az olaszok végső győzelme. A Liverpoolé annál többet, és aki volt olyan bátor (őrült, fanatikus, hozzáértő, stb.), hogy a „vörösökre" rakjon, az bizony a 60. percben már dörzsölhette a tenyerét.

Ekkor ugyanis már 3–3-at mutatott az eredményjelző, a Pool Steven Gerrard, Vladimír Smicer és Xabi Alonso találatával hét perc alatt ledolgozta hátrányát. Ezt követően már sem a rendes játékidőben, sem a 2x15 perces hosszabbításban nem esett gól, így jöttek a tizenegyesek. Ebben a már a ráadásban is hatalmas bravúrt bemutató Jerzy Dudek volt a hős, a lengyel kapusnak csak Jon Dahl Tomasson és Kaká tudott gólt lőni, így Rafa Benítez alakulata ünnepelhetett a végén.

FELTÁMADTAK, DE MINEK?

Természetesen a nagy futballtornákat sem kerülték el a nagy feltámadások, vb-n, Eb-n, olimpián egyaránt láthattunk ezekre példát.

Minden idők egyik leghiábavalóbb feltámadását a szovjet olimpiai csapat mutatta be az 1952-es helsinki játékokon. A szbornaja Jugoszlávia ellen játszott politikailag is kiélezett találkozót, és a plávik módszeresen fel is mosták a padlót a "nagy testvérrel" az első körben megrendezett mérkőzésen.

A jugók a 75. percben már 5:1-re vezettek, ezt követően pedig bizonyították, hogy nem csak jó, de rossz értelemben is bármire képesek. Vaszilij Trofimov riadót fújt a szovjeteknek a 75. percben, majd a csodálatos képességű (nem mellesleg jégkorongban olimpiai bajnok!) Vszevolod Bobrov megszerezte második és harmadik találatát is, és máris 5:4 állt az eredményjelzőn! A csodálatos feltámadás Alekszandr Petrov 89. percben szerzett góljával lett teljes – hogy aztán az újrajátszást 3:1-re megnyerjék a jugoszlávok, 0:1-ről fordítva. Az eredményt a szovjet sajtóban Sztálin haláláig el kellett hallgatni... Jugoszlávia aztán az olimpiai fináléig menetelt, ahol kikapott az Aranycsapattól.

"Minden idők legcsodálatraméltóbb döntetlenje volt. Bobrov elképesztően játszott, a vállán cipelte a csapatát. Szenzációs meccs volt, felejthetetlen élmény" – írta utólag az 5:5-ös derbiről a világhírű játékvezető, Arthur Ellis.

EUSEBIO, AZ ÉSZAK-KOREAI ÁLMOK SZERTEFOSZLATÓJA

Az 1966-os világbajnokságon a liverpooli Goodison Park több felejthetetlen mérkőzésnek volt a színhelye. Itt iskolázta le a csoportkörben az előző két vb-n aranyérmes brazilokat előbb a magyar, majd a portugál válogatott, a negyeddöntőben pedig ismét a portugálokon ámult a világ. De csak a 27. perctől kezdve, mivel addig az észak-koreaiak voltak a középpontban. Az ázsiai válogatott huszonöt perc alatt 3:0-ra elhúzott, bizonyítva ezzel, hogy nem a véletlen műve volt a 4. csoportban az Olaszország elleni győzelme. Az itáliaiakkal ellentétben azonban a portugáloknak volt egy Eusebio nevű játékosuk, aki háromgólos hátrányban a kezébe vette az irányítást. A szünet előtt és után is bevágott két-két gólt (kétszer tizenegyesből volt eredményes), így az 59. percben már az európai csapatnál volt az előny. A portugálok győzelmét és csodás feltámadását a 80. percben José Augusto tette teljessé, beállítva az 5:3-as végeredményt.

A SPANYOLOK NEM KAPKODTÁK EL A DOLGOKAT

Az egy Európa-bajnokságra jutó sírból visszahozott mérkőzések tekintetében valószínűleg magasan a 2000-es torna áll az élen. A holland-belga közös rendezésű kontinensviadalon különösen a C-csoport bővelkedett nem mindennapi eseményekben. Kezdésnek a független államként első nagy tornáján részt vevő Szlovénia ejtette ámulatba a világot azzal, hogy a sokkal rutinosabb és esélyesebbnek vélt Jugoszlávia ellen az 57. percre 3–0-s előnyt szorgoskodott össze. Erre jött még a 60. percben Szinisa Mihajlovics kiállítása, így ember nem gondolta volna, hogy a találkozó még tartogat fordulatot. Pedig tartogatott, nem is akármilyet. A teljesen kilátástalan helyzetben lévő jugoszlávok ugyanis Szavo Milosevics kettő és Ljubinko Drulovics egy góljával hét perc alatt egyenlítettek, és végül egy pontot megmentettek.

Ugyanennek a csoportnak az utolsó körében a Norvégia–Szlovénia összecsapás döntetlenre állt, így Spanyolország csak Jugoszlávia legyőzésével juthatott tovább. A derék spanyolok azonban talán ettől álltak a legtávolabb, ugyanis hiába egyenlített előbb Alfonso, majd Pedro Munitis, a jugók a 75. percben harmadszor is megszerezték a vezetést, amit a rendes játékidő leteltéig tartottak is. A spanyolok számára a reménysugár a 93. percben csillant fel, amikor a francia Gilles Veissiere büntetőt ítélt a javukra Abelardo "lerántásáért". Gaizka Mendieta olyan higgadtan értékesítette a tizenegyest, mintha csak a tengerparton játszott volna egy sörmeccsen.

Ez azonban még mindig édes kevés volt az ibériaiaknak, akik így kétségbe esetten próbálták begyötörni a győztes gólt. A 95. percben rendületlenül ívelték fel a labdát az ellenfél tizenhatosára, de a jugoszlávok rendre felszabadítottak. Az ötperces ráadás utolsó másodperceiben Pep Guardiolánál a félpályánál úgy dadogott a labda, hogy rossz volt nézni, végül csak összeszedte és felívelte azt, Ismael Urzaiz lefejelte, Alfonso pedig félfordulatból a jobb alsó sarokba lőtt. Pár pillanat múlva már egymás hegyén-hátán voltak a spanyolok, a jugoszlávok pedig aggódva figyelték, hogy mi lesz a másik mérkőzés végeredménye. Nos, a szlovén–norvégon maradt a gólnélküli döntetlen, így ők is továbbjutottak, bár a hollandok elleni negyeddöntő (1–6) után erről valószínűleg lemondtak volna. A spanyolok sem jártak sokkal jobban, ugyanis a franciáktól 2–1-re kikaptak, úgy, hogy Raúl az utolsó percben kihagyta az ismét csak Abelardo által kiharcolt büntetőt.

A francia válogatott így az elődöntőbe, majd a portugálok legyőzésével a döntőbe jutott. Az olaszok elleni finálé ugyancsak mostani cikkünkbe kívánkozik, hiszen ezt sem az a csapat nyerte meg, amelyik az utolsó előtti pillanatban még nyerőnek tűnt.

Az olaszok ugyanis Marco Delvecchio góljával a 94. percig vezettek, az oldalvonal mellett pedig már egymásba kapaszkodva ünnepeltek a cserejátékosaik. Túl korán tették, mivel Sylvain Wiltord a franciák utolsó lehetőségét kihasználva kiegyenlített, hosszabbításra mentve a meccset. Mint ismert, a ráadás 13. percében David Trezeguet a léc alá vágta a bal oldalról érkező labdát, így aranygóllal a vb-címvédő Franciaország lett a 2000-es Eb győztese.

SOSE ÍRD LE A NIGÉRIAI FIATALOKAT!

Utánpótlásszinten a nigériai labdarúgók viszik a prímet a hősies fordítások terén. Az 1989-es ifjúsági világbajnokságon a Szergej Kirjakov és Oleg Szalenko által repített szovjetek 4–0-ra vezettek ellenük, ám a nigériai fiatalok a 61. és a 84. perc között négyszer is bevették Vlagyimir Pcselnikov kapuját, így hosszabbításra mentették a negyeddöntőt. Végül tizenegyesek döntöttek, méghozzá az afrikai csapat javára, amelyet csak a portugál aranygeneráció tudott megállítani a döntőben.

Az 1996-os olimpián is hallattak magukról a nigériai ifjak. Ekkor a brazilok elleni elődöntőben a 78. percig 3–1-es hátrányban voltak, ám Victor Ikpeba előbb szépített, majd a 90. percben Nwankwo Kanu kiegyenlített. A csoportkörben a mieink ellen is győztes gólt szerző Kanu a 94. percben ismét betalált, így aranygóllal az ifjú „Szuper Sasok" jutottak a döntőbe, ahol Argentínát a 90. percben lőtt Emmanuel Amuneke-góllal verték meg 3–2-re.

Ha már szóba hoztuk a magyar csapatot, akkor el kell mondanunk, hogy az atlantai olimpián bizony mi is részesei voltunk egy kisebb csodának, sajnos szenvedő alanyként. Japán ellen Sándor Tamás és Madar Csaba góljával sokáig 2–1-re vezettünk, hogy aztán a 90. és 91. percben is kapitulálva 3–2-re kikapjunk.

A GYŐRI CSODA(SZARVAS)

A magyar labdarúgás élvonalát az 1998–1999-es idényben a professzionális nemzeti bajnokság (PNB) névvel illették, és bár a színvonal már akkor sem verdeste az eget, az 1998 augusztusában lejátszott Győri ETO–Diósgyőr mérkőzés forgatókönyvére valóban illett a profi jelző. Már a félidei állásból sejteni lehetett, hogy nem mindennapi találkozóról van szó, hiszen a Tornyi Barnabás által irányított diósgyőriek 3–2-re vezettek a szünetben. A második játékrész elején Egressy Gábor góljával már 4–2 volt a vendégek javára, és egészen a 83. percig nem is változott az állás. Ekkor szöglet után Korsós György fejelt – az azóta meggyilkolt – Nota Gyula kapujába, két perccel később pedig Szarvas János találatával már 4–4-re állt a meccs. A korábbi békéscsabai csatár a 90. percben tette teljessé a győri csodát, a Mracskó Mihálytól kapott labdát ugyanis a bal felsőbe rúgta, így 5–4-re nyert az ETO.

Az őszi Újpest–Ferencváros rangadót felvezető cikkeink egyikében a két csapat legemlékezetesebb összecsapásairól emlékeztünk meg, ezek egyike pedig mostani írásunkban is helyet követel magának. A 2006 tavaszán lejátszott FTC–Újpest derbiről van szó, amelyen a hazaiak Lipcsei Péter 19. percben értékesített tizenegyesével egészen a 92. percig nyerésre álltak. Ekkor az Újpest már tíz emberrel játszott, mert a rendes játékidő utolsó percében Böjte Attila piros lapot kapott. A hosszabbítás második percében a lilák így is kiegyenlítettek, mégpedig a csereként beállt Kovács Zoltán révén. Ha már lúd, legyen kövér, gondolhatták az újpestiek, akik a 95. percben a győztes gólt is megszerezték – Rajczi Péter büntetőből volt eredményes.