Elemi ösztön: a futballtörténet legnagyobb lesipuskásai

Mottó: „Ha húsz centiről bekotrod, az pontosan ugyanannyit ér, mint ha huszonötről bebombázod" (Ian Rush)

A LESIPUSKÁS

Kezdjük először azzal, hogy ki is számít lesipuskásnak. Talán a legjobb meghatározást úgy lehet megadni, hogy az a csatár, akinek az első számú jellemzője a villámgyors helyzetfelismerés a tizenhatoson belül, a kitűnő helyezkedés és a hatodik érzék a gólra, no meg az, hogy állandóan számít a védők hibájára. Ezen tulajdonságok persze minden klasszisban megvannak, de – hogy csak néhányat említsünk a nagyok közül – hiába rúgott (vagy rúg) rengeteg gólt Deák Ferenc, Michael Owen, Thierry Henry vagy Gabriel Batistuta, nekik vannak más tulajdonságaik, amelyek „komplettebb" támadóvá teszik őket. „Bambának" az iszonyatos lövőereje, Owennek a gyorsulása, Henrynak a sebessége és a technikája, Batistutának a fantasztikus fejjátéka, cselezőkészsége és az átlövései jelentik azt a pluszt, amelytől ők nem „klasszikus" lesipuskások.

Korántsem biztos, hogy a valódi lesipuskások képességeik alapján a legnagyobbak közé tartoznak, de a tizenhatos ragadozóinak nem is kell öt védőt kicselezniük, mindenkit lefutniuk vagy óriási bombákat a hálóba küldeniük. Nekik helyezkedni kell, és lecsapni az esélyekre – ez a művészetük titka. Nézzük a legnagyobbakat, kezdjünk egy magyar klasszissal!

TAKÁCS II JÓZSEF (Magyarország)

Háromszoros magyar bajnok, ötszörös gólkirály, a Vasasban, a Ferencvárosban és a válogatottban 253 mérkőzésen 385 gólt szerzett. Döbbenetes adat, és két szeretett klubjában szerzett találatai közül itt csak a bajnokikon lőttek szerepelnek… Kapusként kezdett, majd amikor „kikeveredett" a mezőnybe, jobbösszekötőként folytatta. Abszolút jobblábas volt (a beszámolók szerint ő aztán tényleg csak támaszkodásra használta a balt), beívelésekkel nem volt érdemes keresni, mert fejjátéka átlagon alulinak számított. Viszont soha egy magyar csatár nem helyezkedett úgy és érezte a „gólszagot", mint ő, az tizenhatoson belülről a legváratlanabb megoldásokat választva is a hálóba tudott találni. Két, lesipuskások számára kiemelkedően fontos erénye volt még a remek helyezkedésen kívül: parádésan lőtt kis helyen, váratlanul megfordulva, valamint mindig számított a kapus és a védők hibáira.

Két legnagyobb meccse közül az egyik a válogatotthoz, a másik az FTC-hez kötődik: 1927-ben hat gólt lőtt a franciáknak (13:1 lett a végeredmény, a francia kapus lemondta a meccs után a válogatottságot…), a kor egyik legnagyobb futballszenzációjához (a húszas évek legjobb válogatottjának, Uruguaynak a 3:2-es montevideói legyőzéséhez) pedig két góllal járult hozzá. Az új Üllői úti stadion nyitó mérkőzésén ő végezte el a kezdőrúgást, 1983-ban hunyt el. Az RSSSF összeállította minden idők legjobb góllövői listán a 15. helyen végzett (tétmeccsen elért gólokat vettek számításba).

JIMMY GREAVES (Anglia)

Kora legnagyobb lesipuskásának számított, egy némileg ironikus értékelés szerint „semmit sem csinált a pályán, csak lőtt két-három gólt". Így is kivívta azonban klubjai szurkolóinak és a válogatott drukkereinek örök imádatát, és egyúttal elérte, hogy minden ellenfele gyomorgörcsöt kapjon… A korabeli angol erőfutballhoz nem passzolt a felépítése, viszont a legkisebb réseken is átfért, villámgyorsan felismerte az előtte adódó lehetőségeket, és mindenhol megbízhatóan ontotta a gólokat.

Minden csapatában – legyen az klub vagy válogatott – góllal mutatkozott be, egymás után hatszor(!) lett gólkirály az angol élvonalban. Saját bevallása szerint pocsék volt a fejjátéka, gyenge a testfelépítése, és még rosszul is lőtt. Ellenben…
„Elemi ösztön dolgozott bennem, minden szituációban éreztem, hogyan kellene betalálnom. Semmi más nem érdekelt, csak a gólok. A stratégiám annyi volt, hogy minél közelebb lopakodjak a kapuhoz, aztán ha elém került a labda, lecsaptam rá, és lőttem" – mondta játékstílusáról.

„Nem lehetett fogni. Elképesztő, hogy milyen hirtelen tudott megszabadulni az emberétől. Az árnyékát is le tudta volna hagyni" – emelt a sikeres szakkommentátorrá vált Greaves előtt kalapot Joe Mercer, a Manchester City egykori menedzsere.

Legnagyobb fájdalma, hogy nem játszhatott az 1966-os világbajnoki döntőn, bár így is a győztes angol csapat tagjának számít. Ő minden idők legjobb gólvágója az angol élvonalban, az RSSSF listáján a 23. legeredményesebb csatár.

GARY LINEKER (Anglia)

Még egy ötcsillagos angol lesipuskás, egyben valódi fair play-nagykövet: pályafutása során nem hogy piros, de még sárga lapot sem kapott. Azt most hagyjuk, hogy ő maga is beismerte: szerelni azért nem próbált, mert fogalma sem volt arról, hogy kell... Remek kezdősebessége miatt (gyerekként atletizált, sprinter volt) először szélsőként próbálkoztak vele a Leicester ificsapatában, de hiányosságai – labdakezelés, cselezőkészség – miatt nem igazán vált be. Végül a csatársorban mutathatta meg ragadozói ösztöneit a tizenhatoson belül, játékát ráadásul nagyban segítette precizitása és perfekcionizmusa.

Folyamatosan képezte magát – elsősorban rúgótechnikáján fejlesztett sokat –, más játékosokat figyelt és elemzett, megpróbálta beépíteni saját fegyvertárába az ellesett dolgokat. Amikor már világklasszis támadóként a Barcelonához igazolt, órákon keresztül nézte a spanyol klasszisok mozgását, a védők helyezkedését, a csatárok trükkjeit, hogy alkalmazkodni tudjon az új, az angoltól gyökeresen különböző focikultúrához.

Példaértékű hozzáállása minden fronton sikert hozott: az 1986-os vb-n gólkirályként robbant be a köztudatba, 1990-ben szintén a hátán vitte az angolokat, közben pedig klubszinten is a legjobbak között tartották számon. Egy korabeli kommentár szerint „szabályosan rosszul van, ha a tizenhatoson kívül kell tartózkodnia" – és saját bevallása szerint sem érdekelte soha a játék védekező aspektusa.

„Azért voltam a pályán, hogy gólokat szerezzek, semmi értelmét nem láttam, hogy az energiámat védekezésre pocsékoljam. Viszont villámgyors beindulásokat, keresztbe mozgásokat kellett folyamatosan végeznem, hogy le tudjak csapni a lehetőségre. Akár húsz, harminc alkalommal is el kellett mozognom a védők között keresztbe, hogy hátha kipattan elém egy labda. Rengeteget kellett dolgozni ahhoz, hogy ennyi lesipuskás gólt szerezzek" – vallott szerepéről.

Lineker nyilatkozata jól magyarázza, hogy miért volt ennyire eredményes, de egyben arra is rámutat, miért van egyre kevesebb, hozzá hasonló „gólvadász" a mai mezőnyben – egyszerűen nem engedhetik meg maguknak a csapatok, hogy egy játékos látványosan kivonja magát a védekezés alól. Linekernek persze elég, ha a számokat felhozza a „mentségére": 546 bajnoki és válogatott találkozón 291 gólt szerzett, vb-aranycipős, háromszoros angol gólkirály, „Leicester kedvenc fia" és  a Leicester City valaha volt legjobb játékosa. Visszavonulása óta médiaszemélyiség, szakkommentátorként dolgozik.

 

 

RUUD VAN NISTELROOY (Hollandia)

Sosem volt gyors (most, 33 évesen pláne nem az), szédítő cselsorozatairól sem költenek balladát, de csapattársai számára ő volt a „megfelelő ember a megfelelő helyen". A tizenhatoson belül az opportunizmus magasiskoláját mutatta be – félelmetes magabiztossággal vágta be az elé kerülő labdákat, jöjjenek azok csapattárstól vagy egy hiba után ellenféltől. Kissé lomhának tűnő mozgásával és azzal, hogy hajlamos hosszabb időre eltűnni, „álomba tudja ringatni" védőit, akiknek aztán – ha a legkisebb hibát elkövetik – gyors és durva lesz az ébresztő...

„Semmit sem csinál, és amikor elfelejted azt is, hogy a pályán van, hirtelen bevág egyet. Az ötös ragadozója. Kilencven percig koncentrálni kell rá, mert ha leveszed róla a szemed, megbüntet. Az ilyen csatárokat rettenetesen nehéz őrizni" – mondta róla a franciák klasszis hátvédje, William Gallas.

Érdekes, hogy Linekerhez hasonlóan változtatni tudott a játékán Spanyolországban – amikor a Real Madridhoz igazolt, hirtelen megnőtt a távoli góljainak a száma, sokkal többször (és eredményesebben) próbálkozott a büntetőterületen kívülről. A holland, az angol és a spanyol élvonal után most a németben keseríti a védők életét, a Hamburger SV játékosa. 581 hivatalos mérkőzésen 361 gól a mérlege – szenzációs ráta. „Mellesleg" holland, angol és spanyol gólkirály is volt már.

 

 

OLE-GUNNAR SOLSKJAER (Norvégia)

Egész addig ártalmatlanul nézett ki, míg be nem vágott egy-két gólt, nem véletlenül kapta meg a „babaarcú gyilkos" becenevet. Érthető módon feltűnést keltett azzal, hogy nevelőegyesületében, a Clausenengenben több gólt lőtt, mint ahány bajnokit játszott (109/115!), majd miután a Moldéban is remekelt, és bekerült a válogatottba, semmi sem menthette meg attól, hogy elvigye a Manchester United. Itt már azért jócskán lecsökkent a gólátlaga – főleg azért, mert nagyon gyakran szállt be a padról, és még sérülékeny is volt –, de ha pályára került, a legváratlanabb helyzetekből is be tudott találni.

Megfigyelőképessége segítette talán leginkább lesipuskási karrierjét: Sir Alex Ferguson elmondása szerint még a kispadról is szüntelenül, megfeszített figyelemmel a pályát nézte. Kiválóan koncentrált, rengeteg gólt szerzett a meccsek hajrájában – videón idézzük fel a leghíresebbet, a BL-trófeát érő 1999-est.

 

 

TÚLIO (Brazília)

Nem, ne tessék nevetni, és igen, ez az a Túlio, aki Újpesten is megfordult, de ne a magyarországi teljesítménye alapján ítéljük meg. Tipikus befejező csatár, aki az égvilágon semmi mást nem tesz, csak helyzetbe settenkedik, és belövi a tiszta ziccereket.

„Egyesek nehezményezték, hogy kvázi helyette kell gürizni, lótni-futni, Túlio ugyanis csak úgy hatékony, ha az ellenfél kapujának közelében helyezkedik, s nem jön hátra segíteni" – mondta az [origo]-nak egy 2002-es interjúban játékáról az Újpest egykori ügyvezetője, Gyulay Zsolt.

Brazil labdarúgótól szokatlanul pragmatikus volt a játéka: általában addig ólálkodott a tizenhatoson belül (minden különösebb látvány és trükk nélkül), míg össze nem szedte a labdát, a többiről a kapusok tudnának mesélni… Ugyanakkor legendásan hasznavehetetlen az összjátékban, Újpesten az FTC ellen volt egy két labdaérintéses félideje. Az RSSSF listáján minden idők 18. legeredményesebb (az aktív játékosok közül a legeredményesebb) csatára, tétmeccsen 523 gólt írtak jóvá neki a statisztikusok. Célja a bűvös ezres határ elérése, bár elég liberálisan kezeli az általa szerzett gólokat... Gólátlaga a brazil válogatottban is fantasztikus (15/16), de az 1990-es évek közepén levezényelt fiatalítási hullám eltüntette a selecaóból. Beválasztották rajongott csapata, a Botafogo valaha volt legjobb tizenegyébe.

 

 

IAN RUSH (Wales)

Liverpool-legenda, holott először nem is akart a „vörösökhöz" igazolni – közölte velük, hogy a Chesterben szeretne maradni. A második invitálásra már nem mondott nemet, és a nyolcvanas évek egyik legrettegettebb szigetországi csatára lett belőle. Jó lesipuskáshoz méltó módon a legkisebb esélyre is le tudott csapni, góltermelését pedig nagyban elősegítette az, hogy Kenny Dalglish személyében fantasztikus képességű előkészítő dolgozott mellette. Egész pályafutását megváltoztató tanácsot kapott Bob Paisleytől, amikor az – első, gól nélküli Pool-meccsei után – félrehívta egy kis beszélgetésre.

„Azt mondta, hogy önzőnek kell lennem. Befejező csatár vagyok, gólokat kell szereznem, és ehhez kell egyfajta önzőség. Kis dolognak hangzik, de ez jelentette a különbséget" – mondta a Guardiannek egy interjú során.

Rush tett egy kitérőt Olaszországba a Juventushoz (itt megtanították védekezni, saját bevallása szerint), majd a Mersey partjára visszatérve egy hozzá nagyon hasonló habitusú csatárral, John Aldridge-dzsel is ontotta a gólokat. Érdekes módon a Liverpoolon kívül máshol nem igazán ment neki a góllövés – ez le is húzza karrierátlagát –, de a „vörösök" történetének legeredményesebb játékosa, 660 meccsen szerzett 346 góllal.

 

 

FILIPPO INZAGHI (Olaszország)

Az egy méterről szerzett gólok és a lesállás koronázott királya. A fergusoni ítéletet ide nem írjuk le, a cikkbe kívánkozik viszont Johan Cruyff sommás véleménye, amelyet szakkommentátorként tett: „Nézzétek, fogalma nincs a labdarúgásról, viszont mindig jó helyen áll." Kik vagyunk mi, hogy a holland legendával vitatkozzunk?

Tény: „Pippo" több téren is hiányosságokkal küszködik, viszont egydimenziós játékában épp az az egy dimenzió van meg, amely számára létfontosságú. Kisebb olasz csapatokban kezdett, majd – amikor úgy tűnt, elveszhet az itáliai futball számára – az Atalantához került. A többi történelem: a remek 1996–1997-es szezon után a Juventus, majd 2001-ben az AC Milan szerződtette. Rendszeresen tíz gól felett termelt az olasz élvonalban (már ha lehetőséget kapott), és szórta a gólokat a Bajnokok Ligájában is – sosem volt jellemző rá, hogy megijedne a nagy meccsektől...

A Serie A történetének legtöbbször lesen leintett játékosa, de egyben a legtöbb mesterhármast szerző olasz csatár, az európai kupák legeredményesebb támadója – a világ alighanem legveszélyesebb centere az ötösön belül. Persze a szerencsével sem áll hadilábon (emlékezzünk a Liverpool elleni BL-döntőn szerzett első góljára), volt, hogy összesen öt méterről szerzett három gólt, volt, hogy egy bajnokság alatt egyetlen lövése sem akadt a tizenhatoson kívülről – de helyezkedésben és megérzésben nem sok vetélytársa akad. Megtestesíti a lesipuskás kifejezést, hiányosságai ellenére – két lábon járó gólgép.

 

GERD MÜLLER (Németország)

Arról, hogy – ez persze szigorúan magánvélemény – nem Inzaghi a legnagyobb valaha volt lesipuskás, egy „kicsi, kövér" német játékos tehet – ha nem lenne a lesipuskás szó, nyugodtan hívhatnánk az ilyen típusú csatárokat „gerdmüllernek" is.

A „Bombázó" (vajon ezt a nevet miért kapta?) egyik legfőbb letéteményese a Bayern München felemelkedésének, klubcsapatában és az NSZK válogatottjában egyaránt legendás hírnévre tett szert.

Pedig nem volt könnyű a kezdet. A bajorok apró termetű trénere, Zlatko Cajkovski nem igazán hitt szemének, amikor először meglátta Müllert. Mondása („Mit csináljak ezzel az emberrel? Ilyen alkatot, lehetetlen...") szállóigévé vált, ő nevezte el a csatárt „kicsi, kövér Müllernek" is. Amikor aztán beállította, Gerd Müller elkezdett gólokat lőni, és ezt abba sem hagyta – pályafutása végéig.

Nem volt jó az összjátékban, nem volt igazán gyors vagy erős, viszont nála jobb „vadászösztönű" labdarúgót nem sokat lehet találni. Villámgyorsan fordult, rendkívül erős combjai segítségével kiválóan fogott pozíciót, és ösztönösen megérezte a gólhoz vezető utat – térdelve, fekve, ha csak úgy lehetett. Szenzációsan koncentrált, a nagy meccseken rendszeresen a legjobbját nyújtotta, világbajnok, Európa-bajnok, háromszoros BEK-, egyszeres KEK-győztes, négyszeres német bajnok és kupagyőztes.

„Kicsi volt, tömzsi, nem nézett ki valami jól, gyors sem volt, és semmi sem mutatott arra, hogy nagy játékos lenne. Viszont elképesztően gyorsult, jó volt a levegőben és csodálatos orra volt a lehetőségek kiszimatolásához. Rövid lábai miatt alacsonyan volt a súlypontja, így villámgyorsan fordult, vagy változtatott irányt, ráadásul a legelképesztőbb helyekről és módokon tudott betalálni" – írta róla könyvében David Winner, az angolok egyik legeredetibb, labdarúgással (is) foglalkozó írója. Remekül összefoglalta. A kapusok és a védők rémálma egy évtizedig, a szurkolók elképesztő rajongásának tárgya – a legtökéletesebb lesipuskás a futballtörténetben. A kifejezett lesipuskások közül minden idők legeredményesebb csatára (és minden idők 5. legeredményesebb játékosa), 735 tétmeccsen elért gól után örülhetett karrierje során.