A 2-3-5-től a 4-2-3-1-ig - újra vb-t nyert a támadófoci

BACSKAI JÁNOS, PÓR KÁROLYBACSKAI JÁNOS, PÓR KÁROLY
Vágólapra másolva!
2010.07.19. 16:19
null
David Villa a csúcsra vezette Spanyolországot Dél-Afrikában (Fotó: Action Images)
Az első, 1930-as világbajnokság óta rengeteget változott a labdarúgás. Az egyik leglátványosabb változás a hadrendekben és ennek eredményeképpen a játék szerkezetének átalakulásában figyelhető meg. A csapatok nagyon sokáig a két-, majd a háromvédős rendszert preferálták, míg elöl öt csatár támadott. Ezzel szemben ma már nem ritka az egycsatáros játék, amire a nyolc napja befejeződő dél-afrikai tornán is láttunk példát, sőt testközelből ismerhetünk olyan együttest is (igaz, nem a vb-ről), amelyik olykor csatár nélkül áll fel... Sportlegek sorozatunkban ezúttal a labdarúgó-világbajnokságok legnépszerűbb és egyben legsikeresebb hadrendjeivel foglalkozunk.

Nem véletlen, hogy a korai világbajnokságokon jóval magasabb volt a meccsenkénti gólátlag, mint manapság. 1930-ban az Argentína–Mexikó csoportmeccsen például kilenc találat (6:3) született, míg a döntőben hat (Uruguay–Argentína 4:2). Ezzel szemben például az elmúlt hat világbajnokság fináléjában, 1990 óta összesen kilenc gólt láthattak a szurkolók (a tizenegyespárbajokat nem számolva). Összeállításunkban azt mutatjuk be a világbajnokságokon keresztül, hogyan jutott el a labdarúgás a 2–3–5-től, a 4–2–3–1-es felállásig (négy éve a döntőben az olaszok és franciák is így álltak fel), és kitérünk arra is, hogy Dél-Afrikában melyek voltak a legnépszerűbb hadrendek.

2–3–5
2–3–5

PIRAMIS VAGY GÚLARENDSZER – 2–3–5

Nagyon sokáig, egészen az 1940-es évek végéig a 2–3–5-ös felállás volt a legnépszerűbb, majd ezután jött némi módosítással (a középfedezet hátvédsorba állításával) a 3–2–5, 1958-ig mindegyik világbajnok csapat az ötcsatáros hadrendet alkalmazta. Általában a 2–3–5-ös felállás szerint készítették a mezszámozásokat is: 1 – kapus, 2 – jobbhátvéd, 3 – balhátvéd, 4 – jobbfedezet, 5 – középfedezet, 6 – balfedezet, 7 – jobbszélső, 8 – jobbösszekötő, 9 – középcsatár, 10 – balösszekötő, 11 – balszélső.

Ebben a rendszerben a legfontosabb játékos az úgynevezett középfedezet (centerhalf) volt. Ő irányította a csapatot, támadásokat kezdeményezett, megteremtette a kapcsolatot a középpálya és az öt csatár között. Az öt csatár közül kettő a szélen dolgozott (jobb- és balszélső), ketten valamivel beljebb (jobb- és balösszekötő), kapcsot jelentve a szélsők és a középcsatár között. Később hátrahúzódott a hátvédsorba – innen maradt fent a középső védőre ma is használt centerhalf kifejezés.

A SEBES-FÉLE 4–1–1–4

Az 1950-es években forradalmi változást jelentett az Aranycsapat szövetségi kapitánya, Sebes Gusztáv által alkalmazott a 4–1–1–4-es hadrend. Sebes az MTK trénere, Bukovi Márton találmányát, a 4–2–4-es formációt alakította át. Bukovi nagy felismerése abban rejlett, hogy szükség van úgynevezett visszavont középcsatárra.

Ezt a szerepet Sebes Hidegkuti Nándorra osztotta (Bukovinál Palotás Péter volt a visszavont center az MTK-ban!), Bozsik Józsefet pedig hátrébb vonta, így jött létre az új felállás. Ebben az 1920-as években Angliában meghonosodott, bár a vb-ken sokáig csak kevésbé alkalmazott háromvédős rendszer (jobbhátvéd – Buzánszky Jenő, középhátvéd – Lóránt Gyula, balhátvéd – Lantos Mihály) kiegészült egy negyedikkel, a balfedezettel (Zakariás József). Ő valamivel előrébb játszott a másik három hátvédnél, de neki sem voltak támadó feladatai, ezért sorolandó a hátvédsorhoz.

A támadásépítéshez ott volt a már említett Bozsik, Hidegkuti páros, illetve még előrébb Budai László (jobbszélső), Kocsis Sándor (jobbösszekötő), Puskás Ferenc (balösszekötő), Czibor Zoltán (balszélső). (Vannak források, amelyek 3–2–3–2-ként értelmezik az Aranycsapat hadrendjét, de ez azért nem felel meg a valóságnak, mert Zakariás és Bozsik nem közvetlenül egymás mellett játszott, míg a csatárok közül egyértelműen Hidegkuti játszott valamivel hátrébb, a többiek nagyjából egy sort alkottak).

Ez a felállás az NSZK ellen 3:2-re elveszített vb-döntőben úgy módosult, hogy Budai II helyett Tóth Mihály került be a csapatba, méghozzá a bal szélre, Czibor pedig átkerült a jobb oldalra. A nyugatnémetek az akkor még általánosnak számító 3–2–5-ös rendszert alkalmazták, annyi módosítással, hogy az öt támadó nem teljesen egy vonalban helyezkedett el.

BRAZÍLIA ÉS A 4–2–4

4–2–4
4–2–4

Az 1950-es évek második felében – többek között a Sao Paulónál dolgozó Guttmann Bélának köszönhetően – Brazíliában is elterjedt a 4–2–4-es formáció, ami 1958-ban, Svédországban meghozta a selecao első világbajnoki győzelmét (a döntőben: Brazília–Svédország 5:2). Ez volt az első olyan vb, amikor a győztes gárda nem a 2–3–5-ös vagy a 3–2–5-ös szisztémát alkalmazta.

A brazil rendszer annyit módosult a 2–3–5-höz képest, hogy a balfedezet visszahúzódott a védelembe (az 1958-as döntőben Orlandóra hárult ez a szerep, míg mellette Djalma Santos, Bellini és Nílton Santos alkotta védelmet), a jobbfedezet (Didi) pedig az egyik „volt" összekötővel (Zito) egy sorban összegyűjtötte és elosztotta a labdákat a középpályán, elöl pedig négy csatár rohamozott (Garrincha, Vavá, Pelé, Zagallo). Ezzel a brazilok hatalmas teret nyitottak a pálya közepén, amit a gyors és kiválóan passzoló játékosok remekül ki is használtak. Újdonságot jelentett továbbá, hogy a szélső hátvédek is gyakran felzárkóztak a támadásokhoz, ami korábban nem volt jellemző. Ez a felállás tökéletesen alkalmas volt arra, hogy a brazilok kibontakoztassák kivételes egyéni képességeiket.

A svédországi vb után az alapvetően három védőre és öt csatárra épülő alakzatok kezdtek eltűnni, a szövetségi kapitányok egyre nagyobb hangsúlyt helyeztek a stabilitásra, elterjedt a négyvédős rendszer, és egyre nagyobb szerepet kaptak a középpályások, a csatárok száma pedig csökkent, ugyanakkor a bekkek az ellenfél kapuja előtt is egyre gyakrabban megfordultak.

ALF RAMSEY ÉS A „SZÉLSŐTLEN SZERKEZET" – 4–3–3,  4–4–2

Az 1966-os angliai világbajnokság mindenkinek másról maradt emlékezetes: számunkra Farkas János góljáról és a brazilok legyőzéséről, a portugáloknak Eusebióról, a nyugatnémeteknek Geoff Hurst vitatott góljáról, az angoloknak a máig egyetlen világbajnoki címükről, míg a futballszakembereknek alighanem a hazaiakat iránytó Alf Ramsey szövetségi kapitány zseniális húzásairól.

4–4–2
4–4–2

Ramseyt 1963-ban nevezték ki a szigetországiak főnökének, és munkába állása után kitalált egy új hadrendet, ami jelentős változásokat idézett elő.

A korábban alkalmazott formációkban nagyon fontos szerepet kaptak a szélsők, de Ramsey úgy ítélte meg, hogy neki elegendő egy kimondott szélső, akit a támadósorban szerepeltet, míg a középpályások a korábbinál egymáshoz közelebb, jóval zártabban futballoztak – így alakult  ki a 4–3–3-as formáció.

A londoni születésű mester '66-ban ezzel a rendszerrel juttatta tovább a „háromoroszlánosokat" a csoportjukból, majd az egyenes kiesés szakaszban ismét húzott egy váratlant: a megmaradt egyetlen szélsőre sem tartott igényt, inkább négy középpályásnak szavazott bizalmat és két csatárnak. Ez lett a szélsők nélküli, úgynevezett „szélsőtlen szerkezet", a 4–4–2, amely később, kisebb-nagyobb változtatásokkal hosszú évtizedekig meghatározó volt a világ labdarúgásában.

A nyugatnémetek elleni döntőben (Anglia–NSZK 4:2) az angol középpályássor két oldalán a fiatal Alan Ball és Martin Peters játszott (de nekik már jóval kevesebb támadófeladatuk volt, mint korábban a klasszikus szélsőknek, és nem is közvetlenül az oldalvonal mellett játszottak). Közöttük Nobby Stiles és Bobby Charlton szerepelt, közülük előbbi igazi védekező specialista volt, vagyis ekkor már megjelent a mára már nélkülözhetetlenné váló védekező középpályás. Elöl George Hunt és Geoff Hurst támadott. Ez a felállás szinte folyosót nyitott a felfutásokhoz a két szélső hátvédnek, George Cohennek és Ray Wilsonnak. Változást jelentett az is, hogy a bekkek már nem embert fogtak, hanem területet védekeztek.

Ezt követően a „több gólt rúgjunk, mint az ellenfél" elvet felváltotta „a mindennek az alapja a stabil védekezés" jelmondat.

A 4–4–2-es hadrend átalakította az addigi elnevezéseket is. Eltűnt a szélső és a fedezet posztja, megjelent a jobb, illetve bal oldali középpályás és a középső középpályás.

A TOTÁLIS FUTBALL

A Ramsey-féle, meglehetősen kötött rendszerű futball rossz következménye az volt, hogy a játékosok kezdték elveszíteni kezdeményező készségüket. Ezzel szakított az 1970-es évek holland válogatottja, amely a Rinus Michels által az Ajaxnál meghonosított (majd Kovács István által továbbfejlesztett) totális futballt alkalmazta. Lényege nem a formációban rejlett, hanem abban, hogy „mindenkinek kellett értenie mindenhez".

Na jó, Jan Jongbloed kapusnak azért nem kellett támadnia, de a védőknek igen, és ha a védők támadtak, akkor a csatárok védekeztek.

A hollandok pechjére az 1974-es vb-re a házigazda németek is beépítették játékukba a totális futball elemeit, aminek nagy újítása volt a támadó söprögető, vagy más néven liberó megjelenése. Ezt a szerepet az NSZK-ban Franz Beckenbauer fejlesztette tökélyre, aki főszerepet játszott abban, hogy csapata világbajnoki címet ünnepelhetett a hazai rendezésű tornán (a döntőben: NSZK–Hollandia 2–1).

CATENACCIO

Az 1960-as években Helenio Herrera az Internél fejlesztette tökélyre az úgynevezett catenacciót, amely kis túlzással a totális futball totális ellentéte volt, alapvetően 1–4–3–2-es rendszert jelentett, lényege, hogy a védők mindig számbeli fölényben legyenek az ékekkel szemben. Ezt segítette elő a négy védőn kívül a mögöttük helyezkedő söprögető. Ez a rendszer tiszta formájában ugyan nem eredményezett világbajnoki címet az olaszok számára, de hozzájárult ahhoz, a squadra azzurránál máig meghatározó személethez, melyben kulcsszerepet kapnak a hátvédek, és amelyben a hátsó stabilitás mindennél fontosabb. Nem véletlen, hogy olyan klasszis védők nőttek fel Itáliában, mint Claudio Gentile, Giuseppe Bergomi, Franco Baresi, Paolo Maldini vagy éppen az aranylabdás Fabio Cannavaro.

3–5–2
3–5–2

AZ 1980-AS ÉVEK: 3–5–2, 5–3–2

Az 1980-as években néhány válogatott, így például az argentin, a nyugatnémet, a francia, a dán és a spanyol rájött arra, hogy nem feltétlenül szükséges négy védővel őrizni a kaput. Megjelent a 3–5–2-es alakzat, mellyel Diego Maradonáék 1986-ban világbajnoki címet nyertek (a döntőben: Argentína–NSZK 3–2). Ebben a rendszerben a két csatár, Jorge Burruchaga és Jorge Valdano mögött öt középpályás szerepelt, köztük Maradona, aki bár posztja szerint középpályás volt, védekező feladatokat nem kapott, szabadon segíthette a támadásokat, vagyis annak ellenére, hogy nem kimondottan elöl szerepelt, tulajdonképpen támadót játszott, csakúgy, mint például a mai csapatból Lionel Messi, a portugáloknál Cristiano Ronaldo, vagy éppen a braziloknál Kaká. A '86-os vb-n egyébként a nagy mexikói meleg miatt több csapat is inkább a védekezést, így az 5–3–2-es felállását részesítette előnyben.

AZ 1990-ES ÉVEKTŐL

Az 1990-es években a ma is közkedvelt 4–4–2 hódított. Ebben a kapus előtt a két szélsőhátvéd között két középhátvéd szerepel. A négy középpályás közül legalább egy kifejezetten a védekezést, a labdaszerzést segíti elő, míg egy kifejezetten támadószellemben, gyakran a csatárok mögött játszik. A további két középpályás, a jobb és a bal oldalon szerepelve egyszersmind a kapcsolatot is jelenti a szélsőhátvédek és a támadók között.

A 2006-os világbajnokságon megjelent egy addig nem igazán alkalmazott szisztéma, amelyben a négy védő előtt két védekező középpályás, három támadó középpályás és egy csatár szerepelt.

Ezzel a 4–2–3–1-es hadrenddel jutott el a döntőig Raymond Domenech francia válogatottja, és – kisebb módosítással – ezt alkalmazta a világbajnok olaszok kapitánya, Marcello Lippi is (a döntőben: Olaszország–Franciaország 1–1, 11-esekkel 5–3). A különbséget az jelentette, hogy a franciáknál a két szűrő, Patrick Vieira és Claude Makelele csak a védekezésért felelt, míg az olaszoknál Gennaro Gattuso mellett Andrea Pirlo játszott amolyan hátravont irányítóként. További különbség, hogy az olaszoknál a három támadó középpályás közül a középső, Francesco Totti valamivel előrébb játszott, mint Mauro Camoranesi és Simone Perrotta (a döntőben ők ketten kezdtek).

A 4–2–3–1-es formáció első ránézésre nagyon defenzív, hiszen hat játékos felel kimondottan a védekezésért. Ám a három támadó középpályás, az egy szem csatár, és a felfutó szélsőhátvédek adott esetben hatalmas nyomás alá tudják helyezni az ellenfél kapuját. Ebben a rendszerben kulcsszerepet kapnak a szélső középpályások, akiknek e szisztémában már nemcsak az előkészítés a fő feladatuk, hanem legalább ennyire a gólszerzés is.

4–2–3–1
4–2–3–1

A DÉL-AFRIKAI VB

A dél-afrikai tornán a franciák mellett több csapat is hasonló felállás mellett tette le a garast, bár éppen a két 2006-os döntős nem remekelt a tornán, de a brazilok sem jutottak messze. Megfigyelhettük, hogy a gyengébb csapatok (valamint Anglia) rendre a 4–4–2-es felállást preferálták, egy régi klasszikust, a 4–3–3-at pedig a portugálok mellett a dél-amerikaiak játszották csak, Chile és Paraguay.

Láthattunk 5–4–1-et is (némileg sajnálatos módon), nem véletlenül a görögök játszották ezt legmarkánsabban, az argentinok ellen, és meglepő módon 3–4–2–1-et is, az algériaiaktól. A 4–2–3–1-gyel igen eredményesen boldogultak a hollandok, sokkal látványosabban a németek. Ennek egy alfaját találta ki Diego Maradona (és segítői), a 4–1–3–2-t, amely működött is, egészen addig, amíg össze nem futottak a Nationalelffel.

A spanyolok 2008-hoz hasonlóan most is megváltoztatták egyszer-kétszer taktikai hadrendjüket, amely egyébként messze nem adja vissza a középpályások helyváltoztatási szokásait. A 4–2–3–1 és a 4–1–3–2 egyik érdekessége ezúttal a „beltartalom" volt, mégpedig David Villa és Fernando Torres miatt: előbbi eleinte bal oldali támadó középpályásként szerepelt, majd miután Torres gyenge formája miatt kikerült a kezdőből, középcsatárrá lépett előre.

A középpályán Andrés Iniesta és Xavi szokásuk szerint bárhol felbukkantak, többször helyet cserélve, akár mérkőzés közben is. Bár nem lőttek éppen sok gólt (a döntő egyetlen találatát éppenséggel Iniesta szerezte), mindig a támadásokra helyezték a hangsúlyt, azaz nemcsak a spanyol nemzeti csapat, a támadófutball is világbajnok lett.

 A LEGTÖBB...

Jóllehet csak nyolc gólt szereztek a vb-n – ilyen kevés találattal még senki sem lett világbajnok –, a legtöbb kapura lövés (121), a legtöbb támadásvezetés (107), a legtöbb passz (3803) és a legtöbb befutott kilométer (767) is a spanyolok nevéhez fűződik. Mi ez, ha nem a támadófutball bizonyítéka?

A cikkben szereplő felállások forrásai:

The complete book of football (Szerkesztette: Chris Hunt)
www.rsssf.com

Legfrissebb hírek
Ezek is érdekelhetik