Hová lett Miodrag Belodedici?

Felbukkant a hét közben egy régi futball-ismerősünk (még ha egyoldalú is eme ismertség) az Európa-liga bukaresti fináléjában Miodrag Belodedici személyében, aki az Atlético Madrid–Athletic Bilbao mérkőzés előtt elhelyezte a trófeát a játéktér mellett. Korábban a sorozat egyik sorsolásán is tiszteletét tette, és ennek oldalvizén bekerült a nagyvilági sajtóba, mert az FC Porto ellenfelét rejtő golyócskát nagy nehézségek árán sem tudta kinyitni az El nagykövete.

De honnan lehet ismerős a Belodedici név a deresedő halántékú futballfanoknak? A kilencvenes évek elején jelentős esemény volt, midőn 1991-ben a Crvena zvezda megnyerte a Bajnokcsapatok Európa-kupáját, és ezzel Belodedici lett az első olyan futballista, aki két csapattal is elhódította a kontinens legrangosabb klubtrófeáját (először, 1986-ban, a Steauával diadalmaskodott), mindkét döntőben pályára lépve. Azóta az általános népvándorlás miatt megszokhattuk, hogy a legjobbak két csapattal is tudnak BEK-et, illetve BL-t nyerni, de akkoriban ez revelációként hatott.

Az 1964-ben született, kiváló rúgótechnikájú, labdabiztos középső és bal oldali védő, emberfogó, söprögető igazi szürke eminenciás volt, a nyolcvanas évek stílusa szerint azonban a kapus előtti utolsó (vagy első, nézőpont kérdése) emberként sokszor elképesztően hasznosan tett-vett, lásd még ebből a korból például Franco Baresit. A nérasolymosi születésű bekk első profi klubja a Steaua Bucuresti volt, és a hazai kiskirályságot köbvetően az 1986-os, Barcelona elleni Bajnokcsapatok Európa-kupája győzelem idején lett közismert.

Ekkor már harmadik éve válogatottnak vallhatta magát, de miután a szerb származású játékost nem engedték el külföldre, még Jugoszláviába sem, egyszerűen baráti és rokoni segítséggel Belgrádba disszidált, és aláírt a Crvena zvezdához. Akkoriban nem volt egyszerű az embernek hazája futballszövetségének engedélye nélkül ilyesmit tenni, hogy finoman fogalmazzunk, így az UEFA által előirányzott egyéves eltiltással tulajdonképpen még jól is járt a „Szarvas” becenevű védő. A román hatóságok szökés és hazaárulás miatt tízéves börtönbüntetéssel sújtották...

Addig csak edzett egyre jobb társaival, és hogy nem esett ki a játékból, arra bizonyíték, hogy alaposan kivette a részét az Olympique Marseille elleni, 1991-es BEK-döntőbeli sikerből. Értékesítette a maga tizenegyesét a fináléban, előtte levette a pályáról Chris Waddle-t, Abedi Pelét, Jean-Pierre Papint és Dragan Sztojkovicsot is.

Egykori teljesítményeiről mindent elmond, hogy a fent említett BEK-döntőkben egyetlen gólt sem kapott az általa vezényelt védelem – kétszer 120 perc alatt…
Két idény után kézbe kapta vándorbotját, és immáron teljesen legálisan Nyugatra igazolt: a Valencia, a Real Valladolid és a Villarreal után átruccant Mexikóba az Atlantéhez, majd 1998 és 2001 között a Steauában vezetett le. Fénykorában a szintén fénykorát élő Sampdoria is érdeklődött iránta, de kútba esett a transzfer.

1992 után visszahívták a román válogatottba, így megfordult a Bogdan Stelea – Dan Petrescu, Belodedici, Ioan Lupescu, Selymes Tibor – Gheorghe Popescu – Dorinel Munteanu, Gheorghe Mihali, Gheorghe Hagi – Marius Lacatus, Florin Raducioiu csapattal az 1996-os Európa-bajnokságon, majd négy év múlva is ott volt a kontinenstornán. Az 1994-es világbajnokságon is láthattuk őt, ekkor a svédek ellen hibázott az orosz rulettben (nem tudott túljárni Thomas Ravelli eszén), a negyeddöntőben.

Visszavonulása után Spanyolországba költözött és egy privát futballiskolát vezetett, majd a Román Labdarúgó-szövetségben kapott munkát, mint a korosztályos válogatottak szakmai igazgatója; nem mellesleg rendszeresen fellép különböző gálamérkőzéseken az öregfiúkkal. Pár éve egy spanyol rendező filmet készített az életéről, és ő volt ugyebár a bukaresti El-finálé nagykövete is.