Sírjatok, 30-asok! Visszavonult Beckham, Owen, Crespo, Nesta és Scholes is

PAUL SCHOLES

Mi tagadás, nemcsak a Manchester United hívei voltak kissé szomorúak, amikor Paul Scholes bejelentette, hogy 36 évesen befejezi labdarúgó-karrierjét, és a „vörös ördögök" szakmai stábjában kezd dolgozni. „Mit is tudnék még elmondani Scholesról, amit eddig nem meséltem el? – tette fel a költői kérdést karrierjének összes menedzsere, Sir Alex Ferguson. – Paul mindig is inspirálta a játékosokat, és tudjuk, hogy ez az új szerepkörében sem lesz másként." Nos, edzőként a jó öreg Scholes elsősorban önmagát motiválta, mégpedig karrierje folytatására, ugyanis az előbb elmeséltek 2011-ben történtek, a középpályás pedig egy fél év elteltével rájött arra, hogy túl korán vonult vissza (carriereenditio praecox), és amikor újra cipőt húzott – természetesen a Manchester Unitedben – tárt karokkal fogadták. A karrierje csúcsát a lengyelek elleni mesterhármasban megjelölő fáradhatatlan középpályás ugyanis 19 éves kora, 1994 óta volt címeres alakja nemcsak az MU-nak, hanem magának a Premiershipnek is.

A David Beckham és a két Neville-fiú által fémjelzett Fergie-bébik alaptagja a profik közötti bemutatkozása alkalmával egy duplával tette le névjegyét, és a hálózörgetésről később sem szokott le. Többnyire hatalmas rakétákat helyezett el az ellen állásaiban, mivel pozíciójából adódóan a lecsorgó labdák állandó begyűjtője volt. Gyermekkorában egyébként középcsatárként serénykedett, volt, amikor egyetlen szezon alatt 70 gólt termelt. Ám nem csupán móka és kacagás a rőt üstökű „Ginger prince” pályafutása. Bár nyilván nem reklámozza, de 1999-ben ő lett az első és utolsó angol labdarúgó, akit a bíró leküldött a régi Wembley szent gyepéről tétmérkőzésen (ennek ellenére az nagy éve volt: gyönyörű-hihetetlen gólt lőtt az Inter ellen a Bajnokok Ligájában, megnősült, klubjával triplázott).

Továbbá említhetjük a 2001–2002-es idényt, amikor Ruud van Nistelrooy érkezésével Ferguson át akarta szervezni a csapat játékát, és a reform egyik fő elemeként Scholest – éppen gólerőssége mián – feltolta a holland mellé második éknek. Neki viszont egyáltalán nem fűlött a foga az új feladatkörhöz, visszaesett a formája, még az a pletyka is szárnyra kapott, hogy elhagyja az Old Traffordot. Pláne, miután kiszivárgott, hogy csúnyán összerúgta a port mesterével. Igaz, ha mindenkit eladtak volna, aki civódott egy jót a Sirrel, szörnyen kongott volna az ürességtől a mindenkori MU-öltöző, így aztán „Scholesy” is maradt végül. Aligha bánta meg, hiszen nyert még egy szekérderéknyi bajnokságot és egy újabb BL-t is. Pályafutása alkonyán kisebb-nagyobb sérülések gyötörték az asztmás középpályást, ám ha egészséges volt, afféle higgadt atyaként percekre beállva is fazont tudott adni a csapatnak. A feltűrt ingujjú „buzgó munkás” végül 718 tétmérkőzésen játszott az MU-ban, utoljára a West Bromwich Albion ellen, természetesen bajnokként; egyébként első búcsúmérkőzésére Pelé is ellátogatott. Az angol legény egyedüli fájdalma karrierje során talán kissé csonka válogatottbeli szereplése volt: a 66 fellépés és a 14 találat mellett csak két-két világ- és Európa-bajnoki szereplést regisztrálhattunk nála ebben a kategóriában. Értik, ugye? Csak szerepelt. Végezetül egy árulkodó adat még 2002-ből Scholes fontosságáról: a szezonban átlagosan 272-szer ért labdába mérkőzésenként!

MICHAEL OWEN

Az 1979-ben született Michael Owen, 2001 aranylabdása sajátos karriert futott be: húszéves korára angol legendává vált, de még közelebb állt a húszhoz, mint a harminchoz, amikor sérülései miatt tulajdonképpen véget is ért karrierje érdemi része.

Igazi villámkarrier volt az övé, 17 évesen már húzóember a Liverpoolban, öt év múlva pedig aranylabdás! Owen gyermekkorát Walesben töltötte, Hawardenben kezdett el futballozni, a helyi középiskola csapatában – olyan eredményességgel, hogy a Walesi Labdarúgó-szövetség is meghívót postázott számára. Azonban édesapja, Terry Owen, aki egykoron az Everton profija volt, úgy döntött, hogy inkább a „háromoroszlános” mezt választják. Egyébként az aprócska támadó főleg gyorsaságával és bátorságával tűnt ki, 13 évesen 11.5 másodperc alatt futotta a százat. A Deeside iskolacsapatában megdöntötte Ian Rush gólcsúcsát, így egyenes út vezetett számára a Liverpool utánpótlás-akadémiájára, ahol tovább abajgatta a rekordokat, ráadásul folyamatosan nála idősebbek között szerepelve. Később vissza is ütött a fiatalkori „agyonjátszatás”...

A szakírók a legnagyobb angol tehetségnek kiáltották ki, különösebb kockázat nélkül, így 1997-ben elégedetten nyugtázhatták, hogy a Wimbledon elleni debütálása alkalmával rögtön gólt szerzett, és ezzel szokása szerint rekordot döntött: minden idők legfiatalabb PL-gólszerzőjéét. Kevesen csodálkoztak hát azon, hogy Chile elleni fellépésével 1998 februárjában ő lett az évszázad legfiatalabb angol válogatottja, 18 évesen és két hónaposan. A nyári világbajnokságon végképp befutott, az argentinoknak lőtt csodálatos gólját később az évszázad találatának választottak meg Angliában. Pedig vigyázhattak volna rá a „gauchók”, elvégre a Premiershipben első teljes idényében 18-szor rezgette meg az ellen hálóit, ezzel aranycipős lett. Hasonlóan emlékezetes dolgot művelt később a németek elleni vb-selejtezőn, háromszor köszönt be ugyanis az ősi ellenfélnek.

Élete legjobb formáját 2001-ben futotta, a Liverpoollal egyetlen szezon során öt különböző kupát nyert meg, valósággal ontotta a gólokat – decemberben meg is kapta az Aranylabdát Raúl és Oliver Kahn előtt. Ám a gyakori és mind komolyabb sérülések miatt egyre többször hiányzott a csapatból, a következő vébén sem remekelt, már-már kezdték leírni. 2004 tavaszán úgy döntött, új lendületet ad pályafutásának, és addig hisztizett, míg el nem adták a Real Madridnak, potom 12 millió euróért (egy év múlva lejárt volna szerződése). Az biztos, hogy nem a pénz miatt távozott, Angliában is megkereste az évi kilencmillió eurót.

Összességében nem okozott csalódást Madridban, 16-szor talált be első idényében (miközben a Pool BL-t nyert...), noha sokszor kispadozott Raúl és Ronaldo miatt, majd amikor érkezett a Robinho, Júlio Baptista kettős, gondolt egy merészet, és – már a 2006-os vébét is szem előtt tartva –, elfogadta a Newcastle United invitálását. A „szarkák” klubrekordot, negyedszáz millió eurót fizettek érte, és Owen parádésan kezdett, ám december végén eltört egy csont lábfejében, és innentől kezdve egymást követték a különböző sérülések. Négy idény alatt ezért lőtt csupán 30 gólt az NU-ban, az MU mégis látott benne fantáziát: a „vörös ördögök” között három idényt húzott le, az utolsóban viszont már csak egy bajnokin szerepelt a válogatottban végül 89/40-es mérleggel zárt ék. A Stoke Cityben lehúzott még egy évet, majd 2013 nyarán visszavonult.

Mindenki tudta, hogy ezt évekkel korábban meg kellett volna tennie, de mindenki bízott abban, hogy felcsillant még ezt-azt a régi szépből. Ég veled, csodagyerek, micsoda pályát futhattál volna be, ha bírják a porcok, inak és csontok!

DAVID BECKHAM

„Alex Ferguson a legjobb menedzser ezen a szinten, akivel együtt dolgoztam, annak ellenére, hogy más menedzserrel még nem dolgoztam ezen a szinten.” (David Beckham)

„David Beckhamnek van két lába, amit manapság kevés futballista mondhat el magáról.” (Jackie Charlton)

Talán egyetlen labdarúgó sem osztotta meg annyira a közvéleményt, mint David Beckham. Világszerte a futball szimbolikus egyénisége, akiről azonban egyesek úgy tartják, hogy a pályán nyújtott teljesítménye alapján nem lenne helye a világ legjobb játékosának listáján. A futballista játéka mellett felesége, Victoria hathatós támogatásával önálló, nagyon jól jövedelmező arculatot épített, és legalább annyit foglalkoznak vele a bulvárlapok, mint a sportújságok.

Jellemző módon megvétele után fél évvel elképesztő hasznot termelt a Real Madridnak, a játékost szerződtető sztárklub hamar eladta az egymilliomodik Beckham-mezt, és a 23-as trikókat nagyságrendekkel gyorsabban kapkodták el a szurkolók, mint Luís Figo, Zinedine Zidane, Raúl vagy Ronaldo mezét. Sokat elmond a Beckham körüli hisztériáról, hogy átigazolása után Tokióban a Real meccsére kilátogató mintegy 55 ezer ember önkívületi állapotba került a gyönyör láttán, amikor a metroszexuális Beckham szabadrúgásból betalált a helyiek kapujába.

Előtte a manchesteriek éreztek hasonlókat egészen 2003-ig: az 1975-ben született Becks gyakorlatilag addig csak az MU-ban futballozott, leszámítva egy rövid kis kölcsönkitérőt a Preston North Endben. Számtalan bajnoki cím, FA-kupa és egy Bajnokok Ligája-trófea fémjelezi „ördögi” karrierjét, no és az a bizonyos félpályáról lőtt gól, amelyet elhozta számára a világhírt. Elbírta renoméja azt is, hogy az 1998-as világbajnokságon a nagy rivális argentinok elleni emlékezetes kiállítása után bűnbak lett („Tíz hős és egy hülyegyerek” – írta egy angol lap).

A 2002-es vb előtt viszont egy nemzet aggódott azért, hogy felépül-e középlábcsont-töréséből, melyet az argentin Aldo Duscher okozott neki. A tornán remekelt, az argentinokon egy góllal állt revánsot. A következő nyáron nem kis hercehurca után a Realhoz igazolt, 37.5 millió euróért, és villámgyorsan beilleszkedett a „galaktikusok” közé, ha kellett, középső védekező középpályásként végzett alázatos mezőnymunkát.

A 2006-os vb előtti idényt pazar formában futballozta végig, a válogatottban csapatkapitányként hét selejtezőn öt gólt vágott, ám az Ausztria elleni mérkőzésen ő lett az angol válogatott első kiállított csk-ja. A vébén eredményesen és elszántan játszott, pedig nem volt topon fizikailag, egy alkalommal a második félidőben megállt hányni a pálya szélén, de utána futott tovább. A portugálok elleni kieséskor nem parádézott, másnap lemondott csapatkapitányi tisztéről, és az új szövetségi kapitány, Steve McClaren kihagyta a „szent tehént”.

Ráadásul a Realban is meginogtak pozíciói, Fabio Capello kerek-perec kijelentette, hogy nem számít már a kezdőben az angolra, januárban mégis váratlanul ért mindenkit, amikor Predrag Mijatovics sportigazgató bejelentette, hogy Becks nyáron elhagyja a Real Madridot. A hírek szerint a szerződés-hosszabbítási alkuk során a futballista meg akarta szerezni saját reklámjogának 100 százalékát az addigi 50 helyett, és ezen vesztek össze véglegesen-végzetesen a felek.

A középpályásért bejelentkezett az Inter, a Celtic, a Tottenham és a Los Angeles Galaxy – Beckham végül ez utóbbival egyezett meg, már csak azért is, mert volt ott egy fociakadémiája. Bár a nagy Gary Lineker óva intette Davidet az átigazolástól, a középpályás heti egymillió dollárt keresett, ennél többet csak Tiger Woods és Michael Schumacher tehetett zsebre akkoriban.

Amerikában nem okozott csalódást, sem a pályán, sem a médiában, miközben a bajnoki szünetekben kétszer is kölcsönadták a Milannak, ahol igen gyakran idézte régi önmagát. Szép lassan a válogatottba is visszaszivárgott, ahol végül 115/17-es mérleggel zárt, de a 2010-es vébén sérült Achillese miatt nem vehetett részt, csak afféle tanácsadóként – egy bizonyos Capello mellett. 2013 elején a PSG-hez írt alá, miután Arsene Wengernek nem kellett, és egy szép párizsi idénnyel búcsúztatta karrierjét. Noha erőst csábítják Bolíviából, nem akasztotta le a szögről nevezetes cipőit, egyébként fia hamarosan követheti őt a pályákon.

DEJAN SZTANKOVICS

„A szerb középpályás az utóbbi évek legjobb Inter-igazolása: a középpályán kiváló szervező erejével nagyot lendít előre a kék-feketék fantáziától ritkán duzzadó játékán, és a góllövéssel sem áll hadilábon” – áradoztunk az 1978-as születésű Sztankovicsról egy ásatag BL-adatbankban, valamikor 2005 körül. Az egykori Jugoszláviában felnőtt kis Dejan a Teleoptik nevelése, és a Crvena zvezdában kezdte profi pályafutását. 15 évesen már hét mérkőzést játszhatott a profik között, emígyen a legnagyobb tehetségnek tartották, természetesen az aktuális utánpótlás-válogatottak oszlopos tagja volt. Tizenhat esztendősen alapember, két év múlva csapatkapitány, nyert három kupát és egy bajnokságot a klubbal. 1997-ben a válogatottban is bemutatkozhatott, és mindenki őt tartotta az 1998-as világbajnokság egyik leendő felfedezettjének. Bár nem remekelt, nem okozott csalódást, aztán barátjával, Perica Ognjenoviccsal együtt nyugat felé vették az irányt: őt a Lazio, kollégáját a Real Madrid csábította el.

Az érte 15 millió mai eurót, 24 millió akkori német márkát adó világoskékekkel nagy menetelésbe kezdett: miközben a világ egyik legjobb középpályásává nőtte ki magát, nyert többek között Olasz Kupát, KEK-et és bajnokságot, és pályára lépett a 2000-es Eb-n is, ahol csapata legjobbja volt. Ameddig csak lehetett, hűséges maradt az Örök Városhoz, csak akkor igazolt el, amikor bizonyossá vált az anyagi csőd. 2004 elején négymillió eurót adott érte az Inter (no és Goran Pandev fele játékjogát), de csak azért ilyen keveset, mert fél év múlva lejárt volna szerződése. A kék-feketék közé hamar beilleszkedett, pedig térdsérülései miatt egyre gyakrabban kellett heteket kihagynia. A 2006-os világbajnokságon csúnyán leszerepelt: már a hollandok ellen kiérdemelt 4-es osztályzata sem sok jót jósolt számára, az argentinokkal vívott mérkőzésen talán élete legrosszabb produkciójával rukkolt elő. Elefántcsontpart ellen sem ment sokkal jobban neki, noha már a 10. percben csodálatos keresztlabdával lepte meg Nikola Zsigicset, aki megszerezte a vezetést csapatának. Ezután viszont úgy eltűnt a mezőnyben, hogy azt a kaméleon-akadémián külön tantárgyként lehetne oktatni, imigyen kerek négyes átlaggal fejezte be a vébét.

A válogatottban természetesen mindezek ellenére alaptag maradt, a csapatkapitányi karszalagot is megkapta. A nemzeti tizenegyben főleg szűrőként tevékenykedett (a 2010-es vébén is kezdő volt, csukaszürke futballal), az Interben pedig tulajdonképpen mindenhol, ahol éppen szükség volt rá. Szerződését 2014-ig meghosszabbították időközben, de utolsó milánói éveit sérülések szaggatták, ennek ellenére több mint 300 alkalommal lépett pályára a klub színeiben, negyvenegy gólt szerezve – no és öt bajnoki cím (ebből egy utólag megítélt), négy kupagyőzelem, egy-egy klubvilágbajnoki cím és BL-siker részese volt a milánói klubbal.

„Az elmúlt évtizedben életem legszebb éveit éltem át, emberként és futballistaként is kiteljesedtem. Könny szökik a szemembe, ha arra gondolok, hogy többé nem húzom magamra az Inter mezét – mindig is őszinte ember voltam, a könnyeim is őszinték. De eljött a pillanat, amikor váltanom kell” – mondta tavaly, majd kis híján aláírt a Fiorentinához, amely évi 2.7 millió eurós fizetéssel csábította, de hiába hívta a Crvena zvezda is, mert inkább visszavonult, alig 34 évesen.

GENNARO GATTUSO

Hihetetlen győzni akarás, keménység, harcosság, lelkesedés, elszántságtól torzult arc, fűnyűvés; aztán 40 méteres, milliméter-pontos passzok és néhány bombagól: ez volt a futballpályákon az 1978-as születésű Rino „Ringhio” Gattuso.

A kis Rino Corigliano Schiavoneában, Olaszország talán legszegényebb részén, Calabriában nőtt fel, és a Perugia volt nevelőklubja, ahol 14 évesen már a nagyokkal edzhetett, ám első bajnokiját csak négy idény múlva játszhatta. Nemsokára az olasz utánpótlás-válogatottak tagja lett, majd ifjúsági olasz bajnok, ám nem ezért figyelt fel rá a nagyvilág: a tinit ingyen elvitte a skót Rangers. A Bosman-bébit nemsokára már csak Rinóként becézték, mert (Nomen est omen) úgy túrt a középpályán, mintha csak egy rinocérosz kergette volna a labdát és az ellent.

A kékeknél Jörg Albertz, Barry Ferguson, Paul Gascoigne, Stuart McCall és Jonas Thern közé is befért a középpályára, ám amikor Walter Smitht felváltotta a kispadon Dick Advocaat, Gattuso kikerült a kezdőből. Olyannyira, hogy októberben eladták a Salernitanának közel ötmillió euróért (és a klub fizetési rekordere lett), ahonnan kilencért (19 milliárd líráért) nemsokára a Milanhoz igazolt. Itt is kezdőként számoltak vele, összeállt a legendás Andrea Pirlo, Gattuso kettős, amely a válogatottban is közel egy évtizeden át fungált. Rino 2000-ben mutatkozhatott be a squadrában, majd részt vett a 2002-es világbajnokságon. Giovanni Trapattoninál alapemberré lépett elő az Eb-selejtezők alatt, és a góllövéssel sem állt hadilábon, gondoljunk csak az angol válogatott elleni csodagóljára Puhl Sándor nemzetközi búcsúfellépésén. A 2003-as BL-győzelemben (még ha a döntőben sérülése miatt csak perceket is kapott) hatalmas szerepe volt, nem véletlenül mondta róla egy szakember, hogy a Real Madridból már csak egy Gattuso hiányzik. Láthattuk a 2004-es kontinensbajnokságon is, ahol önmagát hozta: megalkuvás nélkül, bátran és acélkeményen robotolta végig a mérkőzéseket, nem rajta múlott a korai kiesés.

Később is alapember maradt mindkét gárdában, tavasszal öt ízben is bekerült a világsajtóba:

a, a Liverpool elleni BL-döntőben 11-est érően buktatta Steven Gerrardot az angolok egyenlítő találata előtt, de sokak szerint a játékvezető, Manuel Mejuto González helytelenül döntött;

b, márciusban azt nyilatkozta, hogy életének nagy álma a Manchester Unitedben szerepelni, hiszen az Old Trafford fantasztikus atmoszférával rendelkezik;

c, nyáron ténylegesen be is jelentkezett érte az angol óriáscsapat, őt szemelték ki Roy Keane utódjának;

d, szegény gyerekeket támogató alapítványa, a Forza Ragazzi egy jótékonysági mérkőzést rendezett Messinában, ahol az 1982-es világbajnok olasz válogatottal mérkőzött meg hősünk Serie A-s és zenészválogatottja;

e, nem ment el egy tisztázatlan feltételekkel tartandó doppingvizsgálatra, ezért kis híján kitették a válogatott keretéből.

A 2005–06-os bajnokságot csúcsformában zakatolta végig, élete addigi legjobb átlagosztályzatát szorgalmatoskodva össze (három évvel később 6.55-ig jutott, ez lesz a csúcs), és robotja hatalmas szerepet játszott válogatottja világbajnoki győzelemében: mindig hozta a kötelezőt, sőt, Ukrajna ellen a három talján gól ellenére is ő, a vízhordó lett a mérkőzés embere. A németek ellen egyenesen karrierje egyik legjobb teljesítményével jeleskedett, futott kilométereinek számával nem is hergeljük az NB I vérprofijait, a franciákkal vívott fináléban sem lehetett rá panasz, bár láthatóan megilletődötten rugdosta a labdát és Zinedine Zidane-t. Az utolsó tizenegyes után mérhetetlen örömében alsónadrágján kívül minden nélkülözhetőnek vélt ruhadarabját a nézők közé dobta, a FIFA később meg is feddte a „mezítlábas embert”.

Hazatérve Milánóban kiemelkedő formát mutatott, különösen tavasszal volt elemében; egy BL-, valamint egy klubvilágbajnoki arannyal zárhatta az idényt. Az új szövetségi kapitány, Roberto Donadoni alatt is oszlopa maradt a squadrának, kilenc Eb-selejtezőt harcolt meg, de a tornát elvitte sérülése. Milánóba hazatérve először összerúgta a port Carlo Ancelotti mesterrel, majd zseniálisan futballozott, ám decemberben olyan súlyosan megsérült, hogy egy fél évre kidőlt. Június elején a régi-új kapitány, Marcello Lippi magával vitte a Konföderációs-kupára, majd a dél-afrikai vébére is, ahol csak egy félidőt kapott – ez volt hattyúdala a válogatottban, ahol 73/1-es mérleggel zárt.

Egy idény után a Milanból is kikopott, 2012-ben nagy meglepetésre aláírt a svájci Sionhoz, hogy végre együtt futballozhasson Vanczák Vilmossal; bő fél év múlva a csapat edzője is lett, kevés sikerrel, tavaly nyáron pedig szögre akasztotta vércsatakos cipőit. „Oroszlánszívű” hazatért edzősködni a Serie B-be, a Palermóhoz, de innen hamar kirúgta őt az elnök, Maurizio Zamparini, pedig egyáltalán nem szokása az ilyesmi. Hősünk beszólt még Silvio Berlusconi lányának, majd kisebb gondja is nagyobb lett, mert hamarosan belekeveredett élete legkomolyabb bundabotrányába.

ALESSANDRO NESTA

„Alessandro Nesta napjaink legjobb (tinilányok, szakírók és drukkerek által sokszorosan megsüvegelt) védője, technikás, kemény, jól passzol, hatalmas a szíve, becsúszásai veszélyesek – mármint az ellen támadásaira, és nem a fűre és lábakra, mint kollégái többségéé” – vallottunk róla még 2004-ben.

A római fiú szeretett klubjában, a Lazióban nevelkedett, és a kékekkel debütált az első osztályban afféle csodagyerekként, mindössze 17 évesen, még az 1993-1994-es szezonban. Hamar a szurkolók kedvence lett megalkuvást nem ismerő játékstílusa miatt, 21 esztendős, amikor megválasztják csapatkapitányának, és sokáig a klubhűség egyik példaképe, éppen úgy, mint később Francesco Totti a Románál. Akkor elválaszthatatlannak tűnt a Laziótól, olyannyira, hogy Sergio Cragnotti elnök még a klub igazgatótanácsába is beválasztotta! Ha már Totti és Roma: annak idején a híres talján utánpótlásguru, Francesco Rocca fedezte fel Nestát, és először a „farkasokhoz” próbálta elparentálni, ám a Lazio-fan családfő kedvencéhez irányította kisebbik fiát. Aki 1996 ott lehetett Cesare Maldini U21-es Eb-győztes csapatában (sőt, őt választották meg a torna legjobb védőjének, a döntőben gólt lőtt a házigazda spanyoloknak), de időközben már a felnőttek között is bemutatkozhatott, majd tartalék volt az angliai kontinenstornán, és részt vett az atlantai olimpián.

Az időközben 150 millió dollárért megerősített Lazio (Christian Vieri, Sztankovics, Vlagyimir Jugovics, Juan Sebastián Verón, Diego Simeone, Hernán Crespo...) egyre markánsabb szerepet töltött be Itáliában, bajnokságot és kupákat nyert, ő pedig a squadra alapemberévé avanzsált, nem rendezhettek Eb-t vagy vébét nélküle, többször is bekerült a torna álomcsapatába.

Ám 2001-re széthullott a Lazio, az elnök nem bírta finanszírozni a gigabéreket, mégis Nesta volt az utolsó világklasszis, aki elhagyta a süllyedő hajót: 2002 nyarán a világbajnokság után aláírt az őt már évek óta csalogató Milanhoz, mégpedig 35 millió euróért. Amikor szignózta szerződését, Róma utcáit ellepték a tiltakozó szurkolók és Cragnotti villája előtt is összejött a tifosók ultra-kemény magja, az épületet végül a rendőrök mentették meg a társadalmi munkában történő, erőteljes átalakítástól.

A Milan viszont meglelte Franco Baresi méltó utódát, akinek nagy szerepe volt a BL-győzelmekben és a bajnoki címekben, sokszor emberfölötti teljesítményt nyújtva. Az EURO2004-en például zseniális, 7.5-ös átlagot hozott a korai kiesés ellenére is, néha már Jackie Chant idéző mozdulatokkal védve Gianluigi Buffon kapuját a góltól, majd acélosat nyújtott a 2006-os vébén, egészen sérüléséig. A csehek elleni csoportzárón ugyanis negyedórányi futball után el kellett hagynia a játékteret, és később csak akkor léphetett pályára, amikor átvette a döntő után az aranyérmet. Végül is így lett szimmetrikus: három világbajnokságon vett részt, mindegyiken csak három mérkőzés jutott neki (kétszer térde, egyszer combja miatt). Ezek után novemberben válla is cserbenhagyta, és ezalatt szerződését végül egészen 2011-ig meghosszabbította, hiába üldözte a Real. A 2008-ban szinte az egész éve ráment egy újabb sérülésre, és később is sokat volt maródi, ám egészen 2012 nyaráig erősítette a Milant, lelassulva is félelmetes helyezkedéssel és szerelési érzékkel. Még átugrott Amerikába levezetni, a Montreal Impacttől vonult vissza nemrégiben, hogy némi pihenés után az edzői pályára adja vonzó fejét.

Emlékezzünk meg a végére arról is, hogy pályafutása nem a legszerencsésebb előjelekkel indult: alig esett át a tűzkeresztségen a felnőttek között, amikor egy edzésen eltörte az angol zseni, Paul Gascoigne térdét. Az ütközésnél egyébként a zakkant Gazza volt szabálytalan...

DECO

Az FC Porto 2003-as felfutásának idején két nevet emlegettek leggyakrabban: az edzőét, José Mourinhóét és a brazilból portugállá lett játékmesterét, Decóét. Nehéz lenne eldönteni, kinek volt nagyobb szerepe a sikerekben, mindenesetre a picinyke Deco a totális ismeretlenségből az Aranylabda-jelölésig jutott. Az UEFA-kupa- és BL-győztes Porto egyetlen csillaga, de egyben Achilles-sarka is ő volt: ha formán kívül futballozott, vagy kegyetlenül fogták, akkor a gárda szürke középcsapattá degradálódott.

Játékát isteni jelzővel illették, őt pedig „Mágus” becenéven emlegették: ő Anderson Luís de Sousa, ismertebb nevén Deco. Brazíliában látta meg a napvilágot, 1977-ben, és hosszú út vezetett odáig, hogy a portugál válogatottat a selecao legyőzésére vezesse, Figo baráti fogadtatása ellenére is („Aki kínai, az játsszon a kínai válogatottban!”).

Deco odahaza az alacsonyabb osztályú Corinthians Alagoanóban kergette a labdát egészen 19 esztendős koráig, amikor szemet vetett rá a Benfica. Négymillió euróba került, de a lisszaboniak azonnal kölcsönadták az Alvercának, majd a Salgueirosnak, innen emelte át Fernando Santos (nyolcmillió euróért) átemelte a Portóba, 2000 tavaszán. Hősünk egy év múlva mutatta meg igazán oroszlánkörmeit, de az igazi kiugrást a 2002-2003-as évad hozta meg neki, amikor a csúcsra repítette csapatát, elhódítva a bajnoki cím után az UEFA-kupát is.

Decót Aranylabdára jelölték, míg a Benficánál belső vizsgálatot rendeltek el annak érdekében, hogy kiderítsék, miként csúszhatott ki egy ilyen játékos kezeik közül. 2004-ben sem adta alább: a Portóval díszlépésben védte meg a bajnoki aranyat, a BL-döntőben pedig egy zseniális góllal végleg eldöntötte a trófea sorsát. A sorozat legjobb játékosának is őt választották meg, majd a „hazai” Eb-n a fináléig vezényelte a luzitánokat, kiszorítva a kezdőből a népkedvenc Ruí Costát.

Már a torna alatt késhegyre menően alkudozott érte a Chelsea és a Barca: az angolok mellett a több pénz és Mourinho, a spanyolok mellett a klíma és a hangulat szólt. Deco és klubja végül a katalánokkal kötött üzletet, s a játékmester a bajnokságban fantasztikus, 6.60-as, a BL-ben ennél is magasabb átlagot szorgoskodott össze – tíz gólja és számtalan asszisztja mellett. Nyáron meghosszabbították szerződését egészen 2010-ig, amit Deco azzal hálált meg, hogy „kisisteni” szerepkörben Ronaldinho mellett alaposan kivette részét a bajnoki címvédésből és a BL meghódításából. Xavi sérülése után többet kellett védekeznie, de újra ő lett a BL legjobb középpályása, az első, aki két különböző klubból nyerte el ezt a címet.

Tizenegy vb-selejtezőn játszott, ezeken egy gólt rúgott, de a németországi tornán felemásan teljesített: a csoportkörben sérülése miatt csak Irán ellen remekelt, majd a Hollandia elleni negyeddöntőben gyengén futballozott, második (teljesen fölösleges) sárgája után ki is állították. Az viszont az egész vb egyik legszebb jelenete volt, ahogyan egy lépcsőn ülve barátságosan eldiskurált a holland Giovanni van Bronckhorsttal, szintén piros lapot kapott klubtársával! A franciák elleni elődöntőben viszont élete egyik legrosszabb teljesítményét nyújtotta, amit a házigazdák elleni kisdöntőben sem sikerült jóvátennie. Hazatérve a spanyol Szupekupa-fináléban két gólt (az egyiket ollózva) vágott, majd a téli klubvilágbajnokságról hazahozta a legjobb játékosnak járó díjat.

Kezdett azonban kimaradozni a Barcából, pályán kívüli életvitele sem volt állítólag kifogástalan, a 2008-as Eb-n is többnyire szürkén muzsikált, majd a Chelsea-hez igazolt tízmillió euróért, követve szövetségi kapitányát, Luiz Felipe Scolarit. Az aprócska játékmester három évre írt alá, és fantasztikus formában kezdte első angliai idényét, de azután szép lassan visszaesett, a dél-afrikai vb-n is csak azzal tűnt ki, hogy beszólt Carlos Queiroz kapitánynak, majd lemondott a válogatottbeli szereplésről. Az azelőtti hét évben 75-ször húzhatta magára a címeres mezt, öt gólt szerezve. Pár hét múlva nem kis meglepetésre aláírt a Fluminenséhez, ahol nem játszott ugyan minden bajnokin, de élményszámba menő passzokkal szolgálta társait, jóval harmincon felül is, és két bajnoki címet is szerzett.

Később kiderült, mi hajtotta még a lelkesedésen és a becsvágyon felül, tavaly tavasszal ugyanis megbukott a tiltólistán szereplő furoszemid nevű vízhajtó használatával (amely a doppingszerek nyomainak eltüntetésére is szolgál). Deco természetesen tagadta vétkességét, ám augusztusban szögre akasztotta az ilyenkor szokásos motyót, születésnapja előestéjén – a brazil Sportdöntőbíróság búcsúajándékként még a nyakába sózott egy egyéves eltiltást.

Ősszel azzal került be a magyar sajtóba, hogy felajánlotta egy dedikált mezét szegény Akeem Adams számára, az árverésből pedig 100 ezer forint folyt be.

HERNÁN JORGE CRESPO

Zárjuk sorozatunk első részét egy olyan játékossal, akitől tavaly nem búcsúzhattunk el, hiszen nem tudtuk, folytatja-e karrierjét vagy nem, de mára kiderült: nincs esély már arra, hogy lássuk a pályán profiként a már 38 esztendős egykori világklasszist.

Annak idején, a kilencvenes évek legelején keveset tudtunk a nagyvilágról, nem volt internet és kábeltévé, ha elérkezett hozzánk egy-egy külföldi klasszis híre, az arcberendezésén kívül csak alapra vett alapadatait ismerhettük meg. Így jártunk hősünkkel is, aztán szépen lassan kibontakozott előttünk minden idők egyik legkiválóbb, legkarakterisztikusabb támadója, akit az egykori világbajnok Daniel Passarella fedezett fel, ő vitte ugyanis a felnőttek közé a 17 éves srácot a River Plate ifijéből. Crespo három év alatt 24 góllal járult hozzá a két bajnoki címhez és a Libertadores-diadalhoz, 1995-ben a válogatottban is debütálhatott. A piros-fehéreknél Amato, Enzo Francescoli, Marcelo Gallardo és Ariel Ortega között pallérozódott, de nem sokáig, mert a Parma tízmillió dollárért, négymillió mai euróért megvette. Itt is remekelt, nem kevésbé veretes társak (Buffon, Lilian Thuram, Roberto Sensini, Fabio Cannavaro, Verón, Faustino Asprilla, Dino Baggio, Abel Balbo, Enrico Chiesa) között, több hazai és európai kupát is nyertek!

Amikor becsődölt a Parma(lat), világrekord-összegért, 55 millió euróért a Lazio igazolta le. Itt, bár nehezen lendült bele, gólkirályként zárt, ám úgy látszik, vonzotta akkoriban az anyagi zűrt, mert a fővárosiak is tönkrementek. 2002-ben végül az Inter vitte le, 26 millióért és (plusz tízmilliós értékben) Benito Corradi játékjogáért. Milánóban fantasztikusan kezdte a szezont, ám 2003 januárjában igen súlyos térdsérülést szenvedett. Tavasszal már játszhatott, ráadásul Christian Vierivel és Gabriel Batistutával egy sorban, ám augusztusban újra váltott: a Chelsea-t akkoriban megvásárló Roman Abramovics 24 millió euróért Londonba költöztette.

A „kékeknél” összességében csalódást okozott, igaz, sokszor volt maródi is. Mateja Kezsman elől kölcsönbe a Milanhoz menekült, ahol nagyon megrázta a gólfát, 18 gólt lőtt egyetlen idény alatt. Visszarendelte erre a Chelsea, ahol ismét 10-szer volt eredményes a bajnokságban, de ezt kevesellték (no, Andrij Sevcsenko és Fernando Torres akkor mit szóljon?), visszakerült kölcsönbe az Interhez, ahol újfent megszórta magát, még jobban ment neki, mint a városi riválisnál. Mint később kiderült, utoljára villantotta meg világklasszisi énjét, mert kikopott az albicelestéből, és előbb a Genoához, majd a Parmához igazolt. 2011 tavaszára kilenc Serie A-s gólig jutott, majd következő télen nagy meglepetésre átugrott volna Indiába, az újonnan induló profibajnokságba, a Barasat Euro Musketeershez, hatszázezer eurós fizetésért, ám végül nem indult el az ázsiai szuperliga.

2011 nyarán felvetődött, hogy a Videotonhoz igazol, de végül maradt Pármában, majd hiába ajánlgatta menedzsere köremailben, például Norvégiába, nem kapott elfogadható ajánlatot; jelenleg pedig edzői iskoláit végzi. A válogatottal furcsa módon nem járt szerencsével, 64/35-ös mérlege ellenére sem, lévén zseniális kortársakkal körülvéve három vébén is kudarcba fulladtak. Visszavonulásakor még az argentin nemzeti csapat történetének második legjobb gólszerzője volt (Batistuta mögött), ám azóta Messi megelőzte őt, így már „csak" harmadik a rangsorban.