„Vágják le az ujjam, csak hadd védhessek minél előbb!”

Vágólapra másolva!

2014.12.24. 16:17

Címkék

Nagy Zoltán élete a labdarúgás. A 42 éves kapus kis- és nagypályán is hosszú éveket húzott le, de igazi sikereit futsalban érte el, több mint 300 első osztályú mérkőzésen lépett pályára, 2004-ben bajnok és kupagyőztes lett. Kisebb sérülések sohasem hátráltatták, ám amikor végre lehetősége nyílt rá, hogy a hajléktalan-világbajnokságként közismert tornán, Chilében képviselje a hazáját, szörnyű baleset történt.

„Cserépkályhás fűtésünk van, voltak kidobásra szánt bútorok, fadarabok, amelyeket aprítani kellett – emlékszik vissza a Nemzeti Sport Online-nak nyilatkozva Nagy Zoltán. – Hat órája dolgoztam már, kicsit elfáradtam, azt vártam, hogy a kedvesem hazajöjjön, és talán épp akkor történt a baleset, amikor megállt a kapuban.”

Kik kerülhetnek ki a hajléktalan-vb-re?
A magyar csapatot sok támadás érte azért, mert a kiutazó játékosok nem tűntek hajléktalannak, ahogy ez Nagy Zoltánról sem mondható el. Megkerestük Rákos Andrást, az Oltalom Sportegyesület intézményvezetőjét, aki elmondta, mi alapján lehet bekerülni a vb-re utazó keretbe. „Rengeteg kritikát kaptunk az elmúlt években, ezért nagyon örülök végre egy olyan megkeresésnek, amely nem a negatívumokat keresi, hanem kíváncsi rá, mi zajlik a háttérben – kezdte Rákos András a Nemzeti Sport Online érdeklődésére. – Minden évben nagyon összetett kérdés, hogy kik utazhatnak velünk, de röviden azt tudnám válaszolni: az, aki megfelel a kritériumainknak. Józanul, az edzések kilencvennyolc százalékán megjelenve kell részt venni a tréningeken, melyek végén az alapján döntjük el, kik jönnek, hogy mennyire vették komolyan a felkészülést.” „Mi a kirekesztés ellen küzdünk, így eléggé furcsa lenne, ha mi is kirekesztőek lennénk. A hajléktalan szó pontos definíciója is érdekes kérdés, mert aki munkásszállón vagy átmenetileg a nagymamájával él, annak nincsen saját lakása, nevezhető hontalannak, de ettől még nem az utcán él. Ezért mi nem is ez alapján szeretnénk megítélni, ki érdemli meg, hogy a válogatott tagja lehet, és ki nem.” „Félreértés ne essék, első számú célunk az, hogy a leginkább rászoruló emberek mehessenek ki, csak ez korántsem ennyire egyszerű, ráadásul amikor csak utcán élő embereket vittünk el, akkor azért kritizáltak bennünket, hogy őket miért utaztatjuk, miközben a magyar átlagember a Balatonig sem jut el… Sajnos kevés segítő kezet kapunk, de minden évben felkeressük a hajléktalanintézményeket, ahol azonban nem mindig látnak minket szívesen – van, hogy egy plakát elhelyezését sem engedik meg… Ennek ellenére vannak, akiket sikerül megnyernünk, hogy velünk sportoljon, idén csaknem háromszáz hajléktalan fordult meg nálunk, ám ennek a számnak elenyésző része az, amelyik meg tud felelni a követelményeinknek.” Így nyílt meg néhány olyan játékos számára (köztük futsal NB I-, NB II-eseknek) a lehetőség, akik nem hátrányos helyzetűek, ám hozzáállásukkal, segítőkészségükkel kiérdemelték az esélyt, hogy Chilében pályára lépjenek címeres mezben. „Csak olyan játékos utazhatott, aki egy-két kivételtől eltekintve részt vett az összes edzésünkön, valamint elintézte az útlevelét. Akik kevésbé hátrányos helyzetűként kijutottak, a hosszú távú tervünk részei, hiszen vannak köztük fiatal, edzői pályára vágyó, vagy már most akként tevékenykedő játékosok, akik a jövőben emelhetik az Oltalomnál zajló munka színvonalát, mivel az anyagi lehetőségeink behatároltak, nincs pénzünk edzőket fizetni. A chilei út egyfajta jutalom volt számukra. Közéjük tartozik Nagy Zoltán is. Amikor megláttuk, hogy a baleset ellenére is a csapat rendelkezésére akar állni, és azonnal edzésbe is állt, nem gondolkodtunk rajta, megérdemli-e, hogy velünk tartson.” Kérdésünkre Rákos András elmondta, a szervezők a sportszövetségekre bízzák, ki felel meg a kritériumoknak, szigorúan csak azt ellenőrzik, hogy a játékos részt vett-e korábban ilyen szervezésű tornán, mivel egy ember csak egyszer léphet pályára hajléktalan-vb-n. Míg külföldön 15-20 sportegyesületből válogathat egy ország, Magyarországon egyedül az Oltalom SE foglalkozik a hajléktalanok sporttevékenységével.

Egy rossz mozdulat következtében ugyanis levágta a bal mutatóujjának háromnegyedét, valamint belevágott a hüvelykujjába is. Ijesztő jelenet volt, ám a balesetet követően egyből csak amiatt aggódott, hogyan védhet így hat héttel később a világbajnokságon.

„Talán a fáradtság okozta, nem tudom. Sajnos nem oldalt, hanem a fűrész előtt húztam el a kezemet. Nagyon gyorsan történt minden, és ami furcsa az egészben, hogy abszolút nem fájt, inkább kellemetlen volt. Az egyetlen gondolatom csak az volt, hogy ugrott a chilei út… A szomszédom hozott gézt, és bár sürgettek, hogy egyből induljunk kórházba, én bementem a házba, lemostam, leporoltam magam és átöltöztem, csak utána indultunk útnak.”

Gondolhatnánk, megérkezésekor az orvosok a látványtól hollywoodi módon félredobtak mindent, de természetesen nem volt ilyen idilli a kiszolgálás…

„Amikor beérkeztünk a kórházba, csak annyit mondtak, álljak be a sorba. Mondtam nekik, hogy »jó, de itt azért hiányzik valami...« Sajnos nem hatotta meg őket ez túlzottan, úgy tűnik, mindegy, mi történik, nem foglalkoznak azonnal veled, csak akkor, ha le van esve a fejed... Elkérték a TB-kártyámat, lefertőtlenítették az ujjam, és már akkor mondták, hogy valószínűleg csonkolni kell.”

„Mire orvoshoz kerültem, csaknem egy óra eltelt... Az első mondatom az volt felé, hogy »Doktornő! Nekem hat hét múlva védenem kell Chilében!« Természetesen bolondnak nézett, de aztán végül azt mondta, ha csonkolják a mutatóujjam, talán van rá esély, egyébként tíz-tizenkét hét a felépülés. Elsőre rávágtam, hogy »rendben van, vágják le az ujjam, csak hadd védhessek minél előbb«, ám aztán higgadtabb fejjel nyilván már végiggondoltam és azt mondtam, próbáljuk megmenteni. A hüvelykujjam szerencsére nem sérült meg olyan vészesen, igaz, az fájt jobban, mert az vérzett, a mutatóujjam szinte egyáltalán nem.”

„Az érzéstelenítéses műtét közben azonban még elmondta, nem tudja megmenteni, le kell vágni az ujjamat. Abban a pillanatban csak örültem, tudtam, hogy így van esélyem eljutni Chilébe! Utólag is azt mondom, sokkal jobb ez így, az elejétől próbáltam pozitívan hozzáállni, adrenalint adott, hogy van esélyem utazni. Ha elkezdek jajveszékelni, semmi sem változik, így kell feldolgozni. Néha persze elgondolkodom, mi lett volna, ha, de aztán rájövök, hogy annak semmi értelme.”

NEHÉZ LESZ MÁR UJJHEGGYEL KITOLNIA A LABDÁT

Amikor kezdett magához térni, azután sem esett pánikba, inkább próbált humorosan hozzáállni a helyzetéhez. Még most is úgy emlékszik vissza, hogy az első gondolata az volt: de jó, hogy az előző néhány percben veszített a súlyából néhány dekát... A Nemzeti Sport Online-on is megjelent interjújában is viccelődve dolgozta fel az eseményeket:

„Először kissé megijedtem, hogy melyik kezemen van a sérülés, ám megnyugodtam, hogy a jobb mutatóujjam teljesen egészséges, mert azzal piszkálom az orromat – mondta közvetlenül a műtét után. – Ami kicsit aggaszt, hogy az Angry Birdsnél a bal mutatóujjamra is szükség van játék közben, amit nehéz lesz pótolni, de majd valahogy megszokom.”

„A viccet félretéve, szerencsére nincsenek fájdalmaim, és az orvos is megnyugtatott, hogy csupán néhány hetet kell kihagynom, s újra a pályán lehetek. Ezek után nehezen hiszik majd el egy bravúrnál, hogy ujjheggyel toltam ki a felső sarokból a labdát, ennek ellenére megpróbálom.”

Másnap egyből utánajárt, hogyan lehet az embernek műujja: az elsőt a TB fizeti, egyébként 200 ezer forintba kerül.

„Ha lemegy a duzzanat, akkor megnézem, milyen lehetőségeim vannak. Ha másra nem, arra biztosan jó lesz, hogy kitöltse a kapuskesztyűm… Furcsa, de a műtét után nem engedték, hogy hazavigyem a csonkot. A miértre csak annyi választ kaptam, hogy »ez a szabály«. Két héttel a baleset után már mozogtam: edzettem a válogatottal, egy hónappal utána pedig mezőnyben pályára léptem a Romhány színeiben a futsal NB II Keleti csoportjában.”

42 nappal a baleset után – több ezer néző előtt – már a kapuban

A nagy visszatérésre – amikor újra a kapuban állt – mindössze hat hetet kellett várni, 42 nappal a műtét után ismét védett, igaz, az egyik kezén kissé furcsán állt a kesztyű…

„Senki sem ajánlotta, azt mondták, bolond vagyok, de engem nem érdekelt, játszani akartam! Érdekes, nem is a levágott ujjam miatt aggódtam, hanem a másikért. És tényleg az fájt a mérkőzések után, de ez sem izgatott. A válogatott mezében hallgathattam a himnuszt, ez elfelejtetett velem minden bajt!”

„Nála már öt óra van, nálam még csak négy-húsz…”
Nagy Zoltán (jobbra) az elejétől kezdve pozitívan állt a balesetéhez — „Nála már öt óra van, nálam még csak négy-húsz…” Nagy Zoltán (jobbra) az elejétől kezdve pozitívan állt a balesetéhez

A világbajnokságon a magyar válogatott fennállása legjobb eredményét érte el a 11. hellyel, és ehhez nagyban hozzájárult Nagy Zoltán is. Így gondolja ezt egyik legjobb barátja és csapattársa, Machalek Attila is.

„Zolival régóta együtt játszunk, barátok vagyunk. Kevés olyan fanatikus embert ismerek, aki ilyen életfelfogással él és rajong a fociért – mondta Machalek. – Számomra nem volt meglepő, hogy ennyire rövid idő alatt rendbe hozta magát és Chilében újra a gólvonal előtt állt. Amikor a párja aggódva hívott, hogy a kórházba tartanak, egyből rohantam hozzá, de miután tapasztaltam a hangulatát, hozzáállását, már nem aggódtam. Tudtam, hogy hat hét múlva ott lesz Chilében a kapuban. Az ő példája is mutatja, hogy a sportért az ember mi mindenre képes. Saját készítésű pótujjal parádézott, és a hazai publikum egyik kedvence lett már a második játéknapon. Bravúrjai és mentális felkészültsége nagyban hozzájárultak ahhoz, hogy az eddigi legjobb szereplést érjük el.”


Karácsony: áldott, békés ünnepeket kívánunk minden NSO-olvasónak!

„Zé” élete álma vált valóra azzal, hogy egy ilyen eseményen játszhatott, ezt követően azonban jöhetett a jól megérdemelt pihenés. A nemzetközi és a magyar fociban látott színészkedések, időhúzások, „kamusérülések” világában üdítő volt tőle is hallgatni, ahogy arról mesél, mit jelent neki a labdarúgás.

„Egész életemben mindig focizni akartam, sérülten, fáradtan, szakadt keresztszalaggal, bárhogyan! Sokan ezért bolondnak tartanak, de ha a kezdő sípszó elhangzik, onnantól minden fájdalmam elmúlik. A mai napig két dolog hajt: vagy nyolcvanévesen ágyban, párnák közt haljak meg egy vörös nagymellűvel, vagy a pályán játék közben – ez az otthonom, mindig is így volt, és a balesetet követően sem lett ez másképp: a foci az életem.”

Így is lehet…