Aranylabda 2015: Miért szavaztam Lionel Messire?

A 2015-ös a Barcelona éve volt. Bajnokok Ligája, spanyol bajnokság, Spanyol Kupa, európai Szuperkupa, klubvilágbajnokság – a sorozat lenyűgöző, nincs csapat, amely vetekedhet vele. A pazar eredménysor elsősorban a csatársor három ékkövét, Lionel Messit, Luis Suárezt és Neymart dicséri, az együttes naptári évben szerzett 180 góljából nem kevesebb mint 137 gól az ő nevükhöz kötődik. Csoda-e, ha az Aranylabda-szavazás dobogósainak közzététele előtt több tekintélyes nemzetközi szaklap, így például az olasz La Gazzetta dello Sport is az „MSN” triót várta befutónak?

Ehhez képest némi meglepetést keltett, hogy Suárez helyett Cristiano Ronaldo ért oda a háromba. Pedig nem alaptalan az elismerése, ha szigorúan az egyéni statisztikákat nézzük, a Real Madrid portugál szélsője 2015-ben is kiemelkedett a mezőnyből: 57 válogatott és klubmérkőzésen jegyzett 57 gólja és a 2014–2015-ös idényben 48 góllal elnyert spanyol gólkirályi címe félelmetes hatékonyságra vall.

Számomra nem volt kérdéses, hogy a magyar újságírói szavazat felelőseként kit jelöljek az első helyre. Lionel Messi az elmúlt időszakban nem csupán a világ legjobb labdarúgója volt (erről az oldaláról már ismertük...), de játékának újabb dimenzióit nyitotta meg, Suárez és Neymar mellett gyakran indul jobb oldalról, és támadásbefejezői fő feladatát is mind látványosabban egészíti ki szervező, kiszolgáló, előkészítő szerepével. Nem volt persze idegen tőle eddig sem az efféle kísérői munka, mégis találó a megfogalmazás, mely szerint 2015-ben Messi egyszerre bizonyult a földkerekség legerősebb csatárának és legkiemelkedőbb középpályásának.

A második hely nálam Luis Suárezé, aki 2014-es eltiltása után minden várakozást felülmúló magabiztossággal robbant be a Barcelonánál, és foglalta el helyét a világfutball azóta is hétről hétre csodált triumvirátusában. Lényeges szempont, hogy a fontos mérkőzéseken (Bajnokok Ligája-döntő, Real Madrid elleni bajnoki mérkőzések, európai Szuperkupa) rendre gólt szerzett. Bár ezúttal nyilván nem elsődleges kritérium, emberi oldalról azt is lehet értékelni, hogy a korábbi harapós rossz fiú tőle szokatlan önfegyelemről tanúságot téve a javulás útjára lépett (még ha hajlamos is letérni róla – mint az Espanyol elleni kupameccs balhés eseményei mutatják).

A legnagyobb dilemmát számomra a harmadik hely jelentette – könnyebb lett volna a választás, ha felkerül a huszonhármas jelöltlistára az erején felül teljesítő Juventus BL-ezüstérmében kulcsszerepet játszó rendíthetetlen csapatkapitány, Gianluigi Buffon. Így a világ legtöbbet fejlődő csatáregyénisége, a Barcelonánál kezdetben kissé „túlszabott” népszerűségébe időközben belenövő Neymar, a tavaszi Juventus és a Copa América-győztes chilei válogatott motorjának számító, ám a Bayern Münchennél ősszel kissé fakóbbnak tetsző Arturo Vidal és a nemzetközi futballélet gólkirálya, a kivételes technikai képzettsége mellett megszállottsága, sikeréhsége és letörhetetlen önbizalma miatt is tiszteletet érdemlő Cristiano Ronaldo jött számításba. Bár góljait nem tudta csapatsikerekkel megkoronázni, az elképesztő statisztikák a Real Madrid futballistája mellett szóltak. Mégiscsak egyéni díjról beszélünk…