Reszkessetek, brazilok!

Egy mérkőzés, amely leszámol az előítéletekkel

„Rég volt, tán igaz se volt.” „Szenilis nagyfater próbálja szépnek látni a múltat.” „Persze, amikor még kocka alakú labdával játszottak…”

Amikor a magyar labdarúgás legendás mérkőzéseiről esik szó, az elmúlt évtizedek kudarcain szocializálódó harmincas-negyvenes korosztály tagjai gyakran tüzelnek csípőből a fentihez hasonló cinikus megjegyzéssekkel, hiszen nekik valóban a sci-fi kategóriába tartozik, hogy szeretett sportágunkban valaha tényleg mi oktattuk a világot.

A közkedvelt frázisok szerint ötven éve nagyjából akkora volt az iram, mint ma egy serdülőmeccsen, a bökkenő csak az, hogy az esetek döntő többségében ezt olyanok mondják, akik nem veszik a fáradtságot, hogy elejétől a végéig megnézzék valamelyik legendás meccsünket. Pedig az internetben többek között az a jó, hogy manapság tényleg mindent megtalálunk rajta, így a videómegosztó-oldalak is hemzsegnek a múlt nagy mérkőzéseitől, köztük az 1966-os magyar–brazil világbajnoki csoportmeccsel.

Talán túlzásnak tűnhet, de ez a kilencven perc tényleg elég ahhoz, hogy leszámoljunk az annyiszor ismételgetett közhiedelmekkel, és messzemenőkig igazat adjunk azoknak, akik még élőben láthatták Albert Flóriánt és a többi klasszist játszani. Ha nagyon röviden kellene összefoglalni a meccset, három jelzőt használhatnánk: őszinte, bátor és messzemenőkig szórakoztató.

Káposzta Benő jobbhátvédként megelőzte korát

Érdekesség, hogy a hivatalos felállás szerint 4–2–4-es hadrendben lépett pályára a magyar csapat, ám a hullámzó játék miatt ez a gyakorlatban teljesen másként festett. Amikor nálunk volt a labda, rendre nagyon agresszív offenzívákat vezettünk, és egy mai szemmel igencsak fura, 3–3–4-es felállással próbáltunk létszámfölényt kialakítani – többnyire sikerrel. Ebben kulcsszerepe volt a korát meghaladóan játszó jobbhátvédnek, Káposzta Benőnek, aki ugyanolyan hatékonyan segítette a támadásokat, mint a mai szélső hátvédek.

A magyarok kettese szélsebesen jött-ment a jobb oldalon, és nemcsak remekül adott be, de hatékonyan biztosított Bene mögött is az esetleges labdavesztéseknél. Ennek tükrében kissé nehéz is megérteni, hogy a bal oldalon miért nem alkalmaztuk ugyanezt a modern játékot, ott ugyanis Szepesi Gusztáv végig hátul maradt. Ezt valószínűleg az indokolta, hogy ő nem volt olyan gyors, mint Káposzta, ráadásul a fáradhatatlan Rákosi Gyula gond nélkül bejátszotta az egész bal szélt, és a védekezésből is sokkal inkább kivette a részét, mint Bene a másik oldalon.

Támadásainkat a robusztus Mészöly Kálmán, valamint a technikás Mathesz Imre is gyakran segítette, ilyenkor a középpályás Sipos Ferenc lépett hátra a védelembe Mátrai Sándor és Szepesi közé. Ez is mutatja, hogy nemcsak egyéni képességek alapján, hanem taktikailag is nagyon magas színvonalat képviselt a magyar válogatott, ami elsősorban Baróti Lajos szövetségi kapitány érdeme.

Persze a legjobb edző sem tudott volna mit kezdeni a világbajnok brazilokkal, ha nincsenek csapata támadósorában olyan zsenik, mint Bene Ferenc, Albert Flórián és Farkas János. Bene szélsőjátékát az egész kilencven perc során élmény volt nézni, és ahogy korai gólja előtt beültette a hintába a hátvédeket, azt bármelyik mai világklasszis megirigyelné. És akkor még nem beszéltünk a többiekről…

Albert Flórián, az univerzális zseni parádéja

Ha Albert Flórián egész pályafutása során csak ezt a meccset játszotta volna le, már megérte volna: dinamikus megindulásai, egyérintős szöktetései, hirtelen ritmusváltásai, hihetetlen technikai megoldásai és önzetlen játéka a mai napig példaként állhat mindenki előtt – nem csoda, hogy a meccs végén egy rövid ápolás után több tízezer angol szurkoló skandálta a nevét, amikor visszatért a pályára. Az ő teljesítményét is azzal lehetne leginkább jellemezni, hogy megelőzte a korát: amikor Farkas kapásgólja előtt hanyag eleganciával kipörgette a labdát Benének, amikor a 16-os vonalánál kissé lerogyva mellel továbbított, amikor mélységi passzokkal indította társait, mind azt bizonyítja, hogy elképesztő intelligenciával olvasta a játékot.

Kiemelendő ezen kívül önzetlensége, hiszen nemegyszer indult meg a középpályáról három-négy brazilt is lerázva magáról, majd a kapuhoz közelítve szívfájdalom nélkül passzolt tovább valamelyik társának – Farkas például ennek köszönhetően rúgott még egy hatalmas gólt, amelyet erősen megkérdőjelezhető módon les miatt érvénytelenítettek.

A statisztikákból is kiderül, hogy a 3:1-es végeredmény a címvédő számára volt hízelgő, ehhez azonban nemcsak világklasszis támadóinkra, hanem kőkemény védőinkre is szükség volt. Amikor az ellenfél támadott, a magyarok 4–3–3-as hadrendre váltottak át, vagyis Bene, Albert és Farkas kivételével mindenki hátrébb húzódott (Rákosi talán épp ezért nem tudott annyira hatékony lenni támadásban, mint csatártársai). Sűrű védelmünket a brazilok nehezen tudták átjátszani – hátvédjeink lelkesedésére jellemző, hogy Mészöly például sérült vállal, felkötött karral is visszatért a pályára –, ha pedig az ellenfélnek sikerült mögéjük kerülni, a remekül védő Gelei József mentette meg a csapatot.

A magyar válogatott tehát 1966-ban fantasztikus győzelmet aratott a világbajnok brazilok felett egy olyan mérkőzésen, melyet a mai napig óriási élmény megtekinteni – és amelytől egy futballrajongó sokkal inkább ünnepi hangulatba kerülhet, mint az állandóan ismételgetett karácsonyi filmektől…

Az első magyar gól: 4:50, a brazil gól: 17:10, a második magyar gól: 1:06:00, a harmadik magyar gól: 1:16:20