Eperfa tetejéről a dobogóra

Pákai Györgyöt, mint minden vele egykorú gyermeket abban az időben, leghamarabb a futball vírusa fertőzte meg. Érthetően, hiszen a hatvanas években Marosvásárhelyen még az utcán is több kis focista mozgott, mint autó. Első edzője az elemi iskola román tanítója, a hajdani egyetlen központi sportnapilap, a Sportul popular (fordításban Népsport) marosvásárhelyi tudósítója volt. Pákai negyedik elemi osztálya Constantin Albu vezetésével városi bajnokságot nyert, ami remek eredménynek számított.

„Innen csak egy lépés volt a város emblematikus klubja, az ASA, amelynek törpecsapatában kergettem a labdát – meséli Pákai György. – Mivel a lakásunkhoz percnyi közelségre volt Marosvásárhely egyetlen játékboltja, a főtéri Gulliver, gyakran ott tátottam a számat. Itt bukkantam egyik nap egy érdekes társasjátékra, a minigombfocira. Nyolcvancentis, legfeljebb egyméteres kartonpálya volt, huszonkét gombbal. Szép időben focizni jártam, rossz időben gombfociztam. Például Havas Péter barátommal, akivel fél évszázad után is egy csapatban játszom, és akivel 2015-ben csapat-világbajnokságot nyertünk.”

A kis Gyuri labdarúgó-karrierje azonban váratlan fordulatot vett: egykori futballválogatott apja eltiltotta a focitól. Pedig a kolozsvári származású Pákai Zoltán élt-halt a labdarúgásért, a CFR-stadion mögött nőtt fel, olyan házban, amelynek kertjében szinte naponta landolt a labda. A szó szoros értelmében egy lépés választotta el a vasutascsapat fellegvárától, természetes volt, hogy a CFR-nél kezdje pályáját. Később következett a craiovai Stiinta, valamint a román főváros két örök riválisa, a Rapid és a Steaua-előd CCA. A fiából mégsem faragott futballistát…

Pedig gyerekként Pákai Gyuri sem hitte volna, hogy a labdarúgáson kívül létezik még két sportág, amelyet évtizedeken keresztül űzhet és amelyben sikert sikerre halmoz. A szektorlabdával, amelyet gombfociként ismert meg, már kiskora óta kokettált, motorra viszont csak 26 esztendősen pattant.

Ablakon kirepülő vétkes játékosok

A hatvanas-hetvenes években Marosvásárhelyen baráti körökben hódított a gombfoci. Volt azonban egy hely, ahol úgymond szervezetten is játszották: hetente egyszer a szakszervezetek művelődési házában. Itt tanulta meg a szabályokat, gyűjtötte be első csapatát, leste el a játék fortélyait a hét-nyolc éves Gyurika. Méghozzá nem mindennapi módon.

„Eperfalapit szedegettem a selyemhernyóimnak, amikor a fa tetejéről bepillantottam az ablakon, és ismerős, számomra mégis különleges játékot láttam. A felnőttek igazi gombfocit játszottak! Órákig ültem a fán, lestem minden mozdulatot, és csak akkor szálltam le, amikor egy-egy kihagyott ziccer után valamelyik dühös férfi hangos káromkodás közepette kihajította az ablakon az éppen vétkes játékosát. Így gyűlt össze az első csapatom…” – emlékszik vissza a világbajnok.

Gyerekként nem zavarta, hogy a tizenegy focistája legalább öt különböző mezbe volt „öltözve”. Ahogy az sem, hogy a kezdő felállásban hárman is a 7-es számot viselték. Aztán egyik nap csoda történt. A férfiak kiszóltak: „Öcsi, nem játszol? S ha igen, van-e csapatod?” Hiszen ilyen profi körökben a gombok kölcsönadása szentségtörésnek számított, valami olyasfélének, mint az asszony átengedése.

„Megvertem mindenkit, erre fel az egyikük jól seggbe rúgott, ajtót mutatott, és azt kiáltotta utánam, hogy oda többé be ne tegyem a lábam!” – idézi fel Pákai az akkor korántsem vicces történetet. Azon az estén a gombfociért rajongó gyermek eldöntötte, ha többé nem léphet be a szindikátus épületébe, otthon áll neki gombfocizni.

„Apám megkereste azt az asztalost, aki a szakszervezetek számára is elkészítette az asztalt, kirakatrendező kollégájával megfestette és vonalaztatta, egy esztergályos barátjával készíttetett egy azonos szerelésben játszó csapatot. Valahonnan megszereztem az Ez a gombfoci című Magyarországon kiadott könyvet, amely aztán hosszú évekig a bibliám, a bibliánk volt.”

Így, többes számban, hiszen a baráti kör egyre bővült.

Nagy pöccintők gyertyafénynél

Néhány esztendős kihagyás után a nyolcvanas évek újabb mérföldkövet jelentettek Pákai gombfocis életében. Felnőttként afféle szeniortársaságba, a város legismertebb pöccintői közé keveredett. Egyetemi tanárok, orvosok, színészek, rendezők vették körbe az asztalt, az Öcsinek szólított, magyarul beszélő román Cornea Laurentiu kétszobás lakásán. Az utóbbi mindenkit megvert, nem is egy góllal.
„Nem játszottam még ellene, amikor egyszer felajánlotta, hogy a versenymotoromhoz ingyen készít egy kapcsolószekrényt, ha legyőzöm. Az első, szedett-vedett csapatommal és tolópálca gyanánt egy fésűvel álltam ki, olyannal, amelynek kitörtem a fogait. Mindannyiunk meglepetésére megnyertem a meccset, az egyoldalú fogadást és ezáltal a kapcsolószekrényt” – büszkélkedik Pákai.

Győzelmét sok más diadal követte Cornea „Öcsi” lakótelepi tömbházlakásában. A férfi otthona hónapokig tartó bajnokságok színhelyéül szolgált, ahol akkor sem szünetelt a pöcögtetés, amikor az esti órákban – szinte napi rendszerességgel – elvették az áramot. A tíz-tizenkét gombfocis gyertyafénynél, jobb esetben a panelház előtt parkoló gépkocsi akkujából táplált kis 21 wattos villanykörténél tologatta a gombot.

Rendszerváltás és megváltás

Az 1989-es román forradalom nemcsak a politikai, a sportrendszert is megrengette. Évtizedes hagyománnyal büszkélkedő sportágak indultak el a lejtőn, helyettük újak léptek színre. Ilyen volt például a gombfoci, amely már a szalonképesebb asztali labdarúgás néven kezdett futni. Erdélyben alakultak az első klubok: Kolozsvár, Nagyvárad, Csíkszereda, Sepsiszentgyörgy, Szatmárnémeti, Karánsebes és természetesen Marosvásárhely írta be magát az újkori sporttörténelembe. A Kárpátokon túl mindössze néhány bukaresti tévés látott ideig-óráig fantáziát az új játékban. A határon túliak Horváth Imrében, a magyar szakszövetség akkori és mostani elnökében önzetlen segítőtársra leltek.

„Már a kezdetektől fogva otthon mindenkit megvertem, így 1991 novemberében bő mellénnyel jöttem Pestre, az első nagyobb tornámra. Ott hamarosan kiderült: olyan nagy játékos vagyok, hogy még az erdélyieket sem tudom legyőzni. Napokig nem tudtam aludni, aztán egyszer csak eldöntöttem, hogy ez így nem mehet tovább” – mondja Pákai, akinek életében intenzív tanulás, edzés, mérkőzéssorozat következett.

Három hónap múlva ismét jelentkezett egy budapesti turnén. Ő, akiről addig jóformán senki sem hallott, hiszen neve nem szerepelt a világ első ötszáz játékosa között, a legjobb 16 közé jutott. Ekkor Horváth megszakította a versenyt, felhívta az emelvényre, és díjazta. Igen ám, de Pákai nem akart megállni a nyolcaddöntőnél. Rávert a világelsőre, bejutott az első nyolc, majd négy közé, végül a döntőbe. Azt elveszítette, de kivívta a társaság tiszteletét és irigységét.

„A következő tornákon az öltözőben már hallottam: te jó ég, itt van a román?! Pedig a bécsi osztrák nagymamámon kívül mindenki színtiszta magyar a családban!” – mondja nevetve Pákai.
Az elmúlt negyedszázad aztán egyéniben Európa- és világbajnoki aranyat, két magyar bajnoki címet hozott a marosvásárhelyi sportolónak, aki a Havas Péter, Simon Ferenc, Mártonfi István, Moldován Károly összetételű „román” csapat tagjaként vb-t is nyert, megszakítva Magyarország 21 esztendős egyeduralmát.

Hogy miért román színekben lépett asztalhoz az egyébként magyar állampolgársággal is rendelkező Pákai? „Hagytam volna cserben csapattársaimat, gyermekkori barátaimat, hogy aztán köpjem szembe a tükröt?” – kérdez vissza a bajnokcsapat kapitánya.