MLS: az 1996-os rajt mulatságos csetlés-botlások gyűjteménye

Egy rosszul eltalált labdán múlott. Ha Erik Wynalda a 87. percben nem rúgja azt a gólt, ma aligha létezik az MLS.

Ha 1996. április 6-án, a San Jose Earthquakes–DC United meccsen nem bőrözi fel a tizenhatoson belül az elmondása szerint „a világ legvastagabb vádlijú emberének” számító ellenfelet, mellesleg válogatottbeli csapattársát, Jeff Agoost, és nem teker utána véletlenül a hosszú felsőbe („Laposan akartam, csak túlságosan alányúltam”), akkor a nehezen tető alá hozott MLS történelmien pocsék nyitó mérkőzése 0–0-ra végződik.

Az pedig katasztrófával ért volna fel a gyanakvó, és az európaiak puhány fociján gúnyolódni kész amerikai közegben, ahol a labdarúgásnak nemigen volt becsülete. Persze rendes bajnoksága is alig: a kilencvenes évek elejének vergődő ligája egy időben alig öt csapatból állt, a válogatott focistákat a szövetség fizette és edzőtáboroztatta, amúgy fél- vagy tán egészen amatőr, háztömb körüli ligákban kergették a labdát. Csakhogy mikor a FIFA odaítélte az Egyesült Államoknak az 1994-es világbajnokság rendezési jogát, azt is feltételül szabta, hogy mihamarabb gründolniuk kell egy normális bajnokságot.

Ez azonban nem ment könnyen.

LASSZÓVAL FOGTÁK A MILLIOMOSOKAT

Az előző, valaha Pelét, Johan Cruyffot, Franz Beckenbauert vagy George Bestet is a tengerentúlra édesgető profiliga, az NASL 1984-ben omlott össze, sokmilliós veszteséget termelve, így évtizeddel később lasszóval is nehéz volt olyan üzletembereket összefogdosni, akik hajlandóak lettek volna ismét finanszírozni az Államokban csekély beágyazottsággal bíró sportágat. A sikeres vb azonban meghozta a vállalkozó kedvet: a New England Patriots NFL-csapatát is birtokló Robert Kraft, vagy a Kansas City Chiefs gazdája, Lamar Hunt (akinek már az NASL-ben is volt üzletrésze) hajlandó volt kockáztatni néhány tízmillió dollárt – mindketten a fiaikat ültették a csapataik élére, hogy gyakoroljanak kicsiben a, mielőtt megörökölnék a milliárdos NFL-bizniszt.

Sikerült megnyerni a focinak Amerika 40 leggazdagabb emberének egyikét, Phil Anschutzot is, akinek csak annyi kikötése volt, hogy „a hosszú hajú fickó, aki azt az ollózást csinálta”, az ő csapatában játsszon – úgyhogy az MLS vezetősége hazacsábította a Marcelo Balboa nevű hátvédet, akinek a vb-n valóban volt egy emlékezetes ollózása, és kiutalta a Colorado Rapids együttesének.
És ebben az egy mondatban a születő MLS minden buktatója benne van.

HATALMI SZÓVAL ELOSZTOTT SZTÁROK

Az új liga ugyanis úgy próbálta elkerülni, hogy az egymással versengő tulajdonosok fegyverkezési versenye csődbe vigye – amint az elődöket –, hogy központi kézben tartotta a 12 induló csapatot, és csak üzletrészt lehetett venni tőle, így aztán egy milliárdosnak simán lehetett több együttese is – másképpen el sem tudott volna rajtolni a műsor, mert 12 gazdag balekot amúgy sem sikerült találni.

(Ennek a struktúrának köszönhette később az életét az MLS, amikor a kétezres évek elejének válságidőszakában a megmaradt tíz csapatból hat már az összesen 350 millió dollárnyi veszteséget is benyelni hajlandó Anschutz kezében volt, miközben a dobálták be a törölközőt.) A sztárjátékosokat is hatalmi szóval osztották szét: a loboncos kolumbiai legenda, Carlos Valderrama a Tampa Baybe, a hínárhajú amerikai cselgép, Cobi Jones és a csiricsáré mezes mexikói kapus, Jorge Campos a Los Angelesbe, a rőt szakállú közönségkedvenc, Alexi Lalas a New Englandbe került.

(Az első légiósokat sem volt egyszerű rábeszélni az MLS-kalandra: Campost például egy válogatott meccsen az öltözőfolyosóra beosonva állította meg a ligaelnök, mikor épp ment volna ki a pályára, aztán egy évre rá, a bajnokság legnagyobb sztárjaként már egy Ferrarit kellett venni neki a szerződéshosszabbításért.)

A többi 150, jobbára ismeretlen, Amerika sarkaiból összegereblyézett futballista nagy részét viszont egy villámfelmérő utáni drafton választották ki – ám ennyi játékost két nap alatt nyilván nem lehetett végignézni, úgyhogy a harmadik-negyedik kör után már csak vakon bökdöstek a névsorra, a jelöltekről készített és kézről kézre járó videokazetták ugyanis nem jutottak el mindenkihez. A szedett-vedett társaságok edzői aztán fogták is a fejüket, és az alapozás heteiben a keret felét lecserélték, inkább a korábbi csapataikból ismerős figuráknak adva szerelést.

De milyen szerelést!

Az MLS megpróbálta amerikanizálni a világ kedvenc sportját, hátha így sikerül megkedveltetnie a kényes helyi közönséggel, és ehhez minden eszközt bevetett. A csapatok nevét, arculatát és mezeit a nagy sportmárkák kreatívjai tervezték, akiknek azonban közük nem volt a labdarúgáshoz, és a gördeszkázáshoz hasonló extrém rétegőrületnek gondolták, így aztán a Tampa Bay Mutiny logója például mutáns denevért ábrázolt, a Los Angeles Galaxy mezén a galaxis összes színe szerepelt, a San José Clashén viszont csak kettő: a „fehér” és a „hányás”.

Az amerikanizálódás jegyében emellett bevezették a visszafelé járó meccsórát és száműzték a döntetlent, de hosszabbítás és tizenegyesrúgások helyett 30 méterről indulva vezethették rá a labdát a támadók a kapusra. A FIFA ezeket még el is fogadta (a terv eleve az volt, hogy új szabályok kísérleti laborjaként használják az MLS-t, aztán az esetleges kudarcot ráfogják a hülye amerikaiakra), de az már Sepp Blatter akkori főtitkárnak is sok volt, amikor megjelentek előtte egy kiérlelt tanulmánnyal a futballkapusok testmagasságának változásáról, amely miatt meg akarták növelni a kaput, hátha több lesz a gól. A tervek szerint a kétes leshelyzeteket sem fújta volna be a bíró, bedobás helyett oldalról rúgták volna a labdát, sőt, hokis módra a kapu mögötti területet is meg akarták nyitni, de a labdarúgásból semmit sem értő üzletemberek és ügyvédek agyrohamaiból végül nem lett semmi.

Szerencsére.

„Azon erőlködtünk, hogy ezt az egyszerű játékot megváltoztassuk, hogy olyanokat próbáljunk lenyűgözni, akik eleve utálják” – a válogatott középpályás, Tab Ramos összefoglalójánál nincs pontosabb.

MINT A FOCI A HAVEROKKAL

Eközben a focihoz valamennyire értők vért izzadtak, hogy nézzen ki valahogy a bajnokság. Volt, ahol gimnáziumi edzőpályán készültek, amelyik mellé lakókocsikat parkoltak öltözőnek, másutt kiszuperált iskolabusszal fuvarozták az érkező vendégcsapatot, olykor meg csak akkor volt kapusedző a tréningen, ha aznap korán végzett a biztosítási ügynöki munkájával.

„Ez olyan volt, mint mikor vasárnaponként a haverjaimmal fociztam” – mondta az első edzéséről az olasz legenda, Roberto Donadoni, akinek a Milan után éles váltás volt a New York-i csapat, és aki aztán próbálta profi életmódra tanítgatni a csapattársakat: „Ami a te tányérodon van, amiatt te csak egy Volkswagen vagy. Ami az enyémen, én attól vagyok egy Ferrari.”

Szóval, nem indult egyszerűen.

De a Los Angeles Galaxy nyitómeccsére mégiscsak kiment hatvanezer ember, és a bokáig vízben játszott első döntő is emlékezetesre sikerült: a DC United 0–2-ről fordított a Galaxy ellen az utolsó húsz percben, majd a hirtelen halálban győzött is, a nulla fokban, szakadó esőben is kitartó 36 ezer néző tombolása közepette. Ez bizonyította, hogy van jövője a labdarúgásnak az Egyesült Államokban. Vagy ahogyan az egykori sztárjátékos, a később több klubnál is elnök Alexi Lalas visszaemlékezett: „Egy őrület volt, ahogyan indult, de büszkék lehetünk rá, hogy mi kezdtük el ezt az egészet.”