Hogyan jutsz el a Cérna-pályától a Paris Saint-Germainig?

– Újpest?
– Sejtettem, hogy ezzel indítunk… Újpest az én szűkebb hazám. Életem jelentős korszakát töltöttem ott. Amikor kilencévesen leigazolt az Újpest, az iskolában napokig lobogtattam a tagsági könyvemet, még az is tudomást szerzett arról, hogy megkaptam az első lila-fehér mezemet, aki azt sem tudta, ki vagyok. Tizennégy évig voltam a klub játékosa, ott váltam futballistává. Újpest mindig is az életem része volt, és az is marad.

– Cérna-pálya?
– Botrányos körülmények, gyönyörű pillanatok. Az öltözőben omlott a vakolat, penészes volt a fal és állt a víz. Megesett, hogy egy pályán tíz csapat edzett. De szerettünk annyira focizni, hogy minket nem érdekeltek a viszonyok. Azért kíváncsi lennék, ha a mai gyerekek hasonló állapotokkal találkoznának, meddig bírnák.

– Nyíregyháza?
– A „Szpari” ellen mutatkoztam be az NB I-ben, tizenkilenc évesen. Előtte néhány nappal már játszottam az első csapatban, az FC Bruges elleni UEFA-kupa-visszavágón végig pályán voltam. Jóllehet nagy kockázat nem volt a bevetésemben, mert az első meccsen öt-nullára kikaptunk. A Nyíregyháza elleni mérkőzésen viszont annyira izgultam, hogy jóformán semmire sem emlékszem. Az is csak rémlik, hogy nyertünk. Óriási öröm volt újpesti gyerekként beállni a válogatottakkal teletűzdelt nagycsapatba. Ha még emlékeznék is minden pillanatra, hozzátenném, hogy felejthetetlen nap volt…

– GoGo Hami?
– Hohó! Minden újpestinek legenda, fiatalkorom egyik törzshelye. Az idő tájt még nem volt annyira előtérben az egészséges táplálkozás, egy hamburgert vagy egy melegszendvicset bármikor meg lehetett enni edzés után. A 2002-es Magyar Kupa-döntő előtt a vezetőség nemigen bízhatott bennünk, nem foglalt le egy éttermet sem arra az esetre, hogy győzelem esetén legyen hol ünnepelnünk. Az lett a vége, hogy miután megvertük a Haladást kettő-egyre, a GoGo Hamiban kötöttünk ki. Csakhogy a bódé hirtelen lángra kapott, szerencsére Tamási Zoli vezérletével volt annyi lélekjelenlét bennünk, hogy eloltsuk a tüzet. Hősök voltunk a pályán, és hősök lettünk a buliban is.

– Cottbus?
– Nagy ugrás! Az NB I-ből a Bundesligába, a negyedik kerületből Németországba – huszonhárom évesen. Megtiszteltetésnek tekintettem, hogy a világ egyik legerősebb bajnokságába hívtak. Ugyanakkor el kellett szakadnom a családomtól és a barátaimtól. Rettenetesen érzés volt az elválás. Kifelé menet gyakorlatilag végig sírtam – nem örömömben. De megtettem az első lépést a felnőtté válás útján, ráadásul az első élvonalbeli idényben mindjárt harmincegy meccsen játszottam. Jó döntést hoztam.

– Rostock?
– Kevésbé volt jó döntés. A Hansánál eltöltött év törés volt a karrieremben. Combizomszakadással érkeztem, és ha ez nem lett volna elég, mire felépültem, kirúgták azt az edzőt, akinek a kérésére szerződtettek. Összesen tizenegy mérkőzésen léptem pályára, miközben életem társa, Andi alig lehetett velem az itthoni tanulmányai miatt. Nehezen boldogultam, egyedül szomorkodtam, nem szívesen emlékszem arra az időszakra.

– Hoffenheim?
– Miután eldőlt, hogy távozom Rostockból, három-négy ajánlatom volt a másodosztályból, egy a harmadikból. Utóbbit Ralf Rangnick tette, aki szerfelett vonzó projektet vázolt fel. Amikor rábólintottam, tudtam, nagy rizikót vállalok, de azt nem, hogy sok támadás ér emiatt. Szidtak, mint a bokrot: mit képzelek, hogy huszonhét esztendősen a harmadosztályba igazolok?! Nos, két és fél évvel később még mindig a Hoffenheim játékosa voltam, csakhogy a csapat akkor már vezette a Bundesligát… Ha létezik csupa nagybetűvel írt sikertörténet, ez az volt! S az a tizenhárom évvel ezelőtti döntés máig meghatározza az életemet.

– Mainz?
– A csúcson intettem búcsút a Hoffenheimnek, hiszen az első helyen álltunk, de a karrierem szempontjából logikus lépés volt, mert több játéklehetőségre vágytam. A biztos helyett megint a bizonytalant, a második ligás Mainzot választottam, magam sem gondoltam, hogy újabb meseszép időszak következik az életemben. Fél év múlva már a feljutást ünnepelhettem, majd jött további két idény a Bundesligában. Csodás befejezése volt a pályafutásomnak.

– Búcsú?
– Amikor a sok sérülés és az azzal párosuló, egyre lassabban múló fájdalom miatt felhagytam a játékkal, megkönnyebbülést éreztem. Annak is örültem, hogy megszűnik a sok utazás, nem kell annyit repülőn és buszon ülnöm, és hogy a hét minden napján otthon aludhatok. Ehhez képest most többet vagyok úton és többet vagyok szállodában, mint futballistakoromban. Ja, és edzőként minimum kétszer annyi teendőm van, mint játékosként volt. De élvezem.

– Liefering?
– Miután szögre akasztottam az utolsó pár stoplis cipőmet, hazaköltöztünk. Csaknem egy év az útkeresés je­gyében telt. Aztán egy nap megcsörrent a telefonom, a vonal túlsó végén az RB Salzburg akkori sportigazgatója, bizonyos Ralf Rangnick volt. Felkért, hogy tartozzak a csapatához. Így lettem a Salzburg második együttesének számító Liefering pályaedzője. Félreértés ne essék, ez nem úgy működött, hogy Ralf arra gondolt, itt ez a szegény magyar legény, bóklászik a batyujával, segítsünk rajta valahogy, nehogy éhen haljon… Két és fél évig voltam a játékosa, megismert annyira, hogy el tudja dönteni, edzőként is megállom-e a helyem. Életem új fejezete a Lieferingnél nyílt. Nem is akárhogy: az első évben feljutottunk a harmadik ligából, a másodikban bronzérmesek lettünk.

– Salzburg?
– Noha „házon belül” váltottam, ez is nagy ugrás volt. Belecsöppentem az ízig-vérig profi futballba. Az első csapatnál eredménykényszer alatt dolgoztunk, elvárás volt a bajnokság és az Osztrák Kupa megnyerése. Ha még egy évet töltök a Lieferingnél, annak már nem lett volna sok értelme, az én fejlődésemnek is jót tett, hogy szintet léptem. Edzőként először ünnepelhettem bajnoki címet – ma már hozzátehetem, hogy nem utoljára.

– Lipcse?
– Logikus és jó lépés volt ez a váltás is, beleillett a képbe. Csodálatosan éreztük magunkat Salzburgban, de hát az időközben az RB Leipzig kispadjára leülő Ralf hívott, hogy legyek a segítője. Tartoztam neki annyival, hogy igent mondok. Embert próbáló feladat várt ránk, fel kellett juttatni a csapatot a Bundesligába. Megcsináltuk! Újra a „nagyszínpadon” találtam magam. Ahol korábban játékosként jártam, edzőként visszatértem. Az első élvonalbeli évünkben ezüstérmesek lettünk – hihetetlen volt az egész. A következő idényben pedig – a folyamatos nemzetközi szereplés mellett – hatodikak. A Bundesligában az is nagy szó ám!

– Párizs?
– Hú, nagyon nehéz döntés volt, talán az eddigi legnehezebb. Lipcsében szerettek, megbecsültek, hosszú ideig dolgozhattam volna a klubnál, ha maradok. Arról nem szólva, hogy több voltam mint pályaedző. Én persze megint a bizonytalanba ugrottam fejest. Elsősorban azért, mert Thomas Tuchel hívott, másodsorban azért, mert a Paris Saint-Germain stábjához tartozni lélekemelő érzés. Óriási változás állt be a családunk életében. Új ország, új nyelv, új kultúra – minden új volt. Ma már kijelenthetem, Franciaországban is megtaláltuk a helyünket.

– Ralf Rangnick?
– A mentorom. A tanítóm. Németország egyik legeredményesebb sportszakembere. A hoffenheimi és a lipcsei sikerek összekötnek minket. Talán azt is mondhatom, hogy a barátom.

– Thomas Tuchel?
– Labdarúgó-pályafutásom egyik legjobb, a német futball három legjobb edzőjének egyike. Nagyszerű ember, intelligens, érdekes személyiség. Mindig tovább lát mindenkinél, ezért is feszegeti szüntelenül a saját határait. Barát – ő is. Nem tagadom, Ralf és Thomas az a két szakember, aki a legnagyobb hatással volt rám, meghatározták azt az irányvonalat, amit ma is követek.

– Ralph Hasenhüttl?
– Miután feljutottunk a Lipcsével, Ralf átadta a helyét Ralphnak, a kikötése az volt, hogy én maradjak a pályaedző. Két csodálatos évet töltöttünk együtt, óriási nyomás alatt melóztunk – teljes harmóniában. Amit Rangnickra és Tuchelre mondtam, rá is igaz: remek fickó. Ha szabad, még egy névvel kiegészíteném ezt a listát, mégpedig Adi Hütterével, akinek Salzburgban lehettem a kollégája. Bajnokok és kupagyőztesek lettünk, sokat tanultam tőle – is.

– Horvátország?
– Vissza a múltba… A vereség ellenére szép emlék a horvátok elleni mérkőzés, hiszen akkor ölthettem magamra először a felnőttválogatott mezét. Egy újpesti kissrác miről álmodik? Arról, hogy először eljut az Újpest első csapatáig, majd arról, hogy válogatott lesz. Nekem sikerült – és már ezért örök hálával tartozom a Jóistennek. Azon a napon – 2002. május nyolcadikán – olyan büszke volt rám a családom, mint talán még soha. S büszke voltam én is! Fájt, naná, hogy fájt a kettő-nullás vereség, mégis jó szívvel gondolok vissza arra a napra. S még emlékszem is rá, nem úgy, mint az NB I-es bemutatkozásomra…

– Montenegró?
– Na, most megfogott! Hadd gondolkozzam kicsit! Az utolsó válogatott meccsem lenne az? Igen, az. Bár nem így terveztem, végül úgy alakult, hogy Montenegró ellen játszottam utoljára a nemzeti együttesben. Augusztus huszadikán volt a mérkőzés, aznap feltehetőleg miattam rendeztek tűzijátékot…

– Izland?
– Az első gólomat az izlandiak ellen rúgtam a válogatottban – igaz, az utolsót is. Király Gabi, Urbán Flóri, Dárdai Pali, Fehér Csabi, „Kenő”, szegény Fehér Miki… Na, az csapat volt, akkor még egy védő is betalálhatott az ellenfél kapujába. Minden momentuma előttem van. A saját térfelünkön szerzett labdával meglódultam, kényszerítőztem egyet, majd némi labdavezetés után még egyet, aztán tizenhat méterről célba vettem a hosszú sarkot. Jól eltaláltam a labdát, de a gólhoz az is kellett, hogy a hazai kapus belenézzen az izlandi naplementébe.

– Huszonöt?
– Tudom, hivatalosan huszonötször, de szerintem huszonhétszer voltam válogatott. Lehetett volna több is? Alighanem igen. Sőt biztosan! Mindig, mindenben van jobb. Habár rosszabb is. Úgyhogy én boldog vagyok azzal, hogy huszonötszörös válogatottnak vallhatom magam. Vagy inkább huszonhétszeresnek…

– Sérülés?
– Végigkísérte a karrieremet. Nem tudom, miért, talán azért, mert salakon és betonon nőttem fel. Hogy finoman fogalmazzak, pályafutásom első tíz évét nem a legjobb körülmények jellemezték. Először akkor találkoztam profi orvosi háttérrel, amikor Németországba igazoltam. Súlyos sérülést sohasem szenvedtem, de négyszer műtöttek porccal, míg a játékot a már régóta fájó bokám miatt kellett abbahagynom. Eljött az az idő, amikor már a fájdalomcsillapító sem segített.

– Szülők?
– Hú, ez most nehéz lesz… Aki ismer, tudja, szentimentális típus vagyok. Mindent tőlük kaptam. Úgy érzem, engem nemcsak azért becsülnek, amit játékosként és edzőként elértem, hanem azért is, amilyen ember vagyok. S ezért elsősorban édesanyámnak és édesapámnak tartozom hálával. Miattuk sem feledem, honnan indultam, máig az otthonról hozott értékeket vallom. Örülök, ha büszkék rám, örülök, ha azt látják, hogy a fiuk boldogul az életben. Jobb szülőket és testvért nem is kívánhatnék, imádkozom azért, hogy minél tovább együtt lehessünk.

– Andi?
– Róla is nehéz beszélnem… Röviden főleg. Szavak jutnak eszembe. Szerelem. Méghozzá gyerekkori szerelem – immár huszonhárom éve tart. Társ. Társ mindenben. Barát. És csodálatos édesanya. Fantasztikus hátteret teremt nekünk. Majd ha nyolcvan leszek, hosszan elmondom, mennyi mindent köszönhetek neki.

– Jázmin?
– Még a könnyem is kicsordul, ha ő kerül szóba… Az első gyermekünk, az első kislányunk. Földöntúli szerelem a miénk. Holott… Elsőre fiút szerettem volna, és amikor megtudtam, hogy lányunk születik, csalódott voltam – szégyellem is magam érte. Ma már a világ összes fiújáért nem cserélném el Jázmint. Ő egy csoda. Pedig nincs könnyű dolga, mert az élet őt is ide-oda sodorja. Heidelbergben született, azóta élt Mainzban, Budapesten, Salzburgban és Lipcsében, egy éve pedig Párizs az otthona. Stramm kis csaj, könnyedén veszi az akadályokat, jobban alkalmazkodik a körülményekhez, mint én.

– Hanna Szofi?
– Újabb vallomás: mielőtt világra jött, volt bennem némi félelem. Vajon tudok-e érte is annyira rajongani, mint Jázminért. Az élet bizonyította: tudok. A Jóisten egy angyalt küldött közénk Hanna személyében. Jólelkű, törékeny leány, rengeteget ad nekünk. Fény a mi életünkben. Szóval, a család a mindenem. Édesanyám, édesapám, a bátyám, a nagyszülők, az unokatestvérek, Andi, Jázmin, Hanna – nélkülük nem lennék az, aki vagyok. Társaim a boldog pillanatokban, társaim a kevésbé boldog pillanatokban. Támaszaim az életben.

– Barátság?
– A távolság és a gyakori „vándorlás” miatt nehéz a kapcsolattartás. Ennek is tulajdonítható, hogy voltak olyanok, akik idővel kikoptak mellőlem. Szerencsére minden korszakból őrzök barátokat, maradtak mellettem jó emberek. Köztük néhányan, akikre bármikor számíthatok. Ahogyan ők is rám.

– Öröm?
– Fontos az életben. Az örömből lehet táplálkozni. Még csak negyven vagyok, de már annyi öröm ért, mint mást egész életében. Gyönyörű családba születtem, gyönyörű családom lett. S persze a futball – öröm, játék.

– Bánat?
– Tetszik vagy sem, hozzátartozik az élethez. Aki nem ismeri a bánatot, nem ismeri az örömöt. Igenis van olyan, hogy szomorú az ember, ám ha valaki kellőképpen erős, a bánatot hamar felválthatja az öröm. Ez elsősorban hozzáállás kérdése.

– Siker?
– Van annyira fontos, mint az öröm. Mindenki vágyik arra, hogy sikeres legyen a maga területén. A tűzoltó, a rendőr és a pék éppúgy, mint a labdarúgó vagy az edző. Engem a sport megtanított arra, ha sikert akarok elérni, azért rengeteget kell tennem. A magánéletben és a pályán egyaránt sok sikerben volt már részem, csak ismételni tudom magam: köszönöm mindenkinek, aki hozzásegített.

– Csalódás?
– A siker ellentéte. De csalódás nélkül nincs siker. Megtanít küzdeni. Tapasztalatból mondom: ha valakit kudarc ér, a legfontosabb, hogy mihamarabb talpra álljon. A csalódás nem kísérheti hosszú ideig a mindennapjainkat.

– Nyomás?
– Volt és van benne részem bőven. Mondanám, hogy szívesen megszabadulnék tőle, mindamellett ezen a szinten a nyomás az, ami szakadatlanul jó teljesítményre sarkall. Egyvalamire kell ügyelni: arra, hogy ne bénítsa meg az embert. Mindenesetre ez a fajta nyomás húsz éve a karrierem velejárója – még bírom.

– Pihenés?
– Iszonyúan fontos. Ha valaki – teszem azt, egy edző – nem tud kellőképpen kikapcsolódni, az amilyen könnyen, olyan gyorsan az egészsége rovására mehet. Az az én mázlim, hogy vannak körülöttem olyanok, akik ha szükségét látják, figyelmeztetnek: „Na, most fújjál egyet!”

– Őszinteség?
– Nem állítom, hogy soha életemben nem lódítottam, ám törekszem arra, hogy amikor csak lehet, őszinte legyek. Azért ne áltassuk magunkat: vannak olyan szituációk, amikor nincs más választásunk, mint kegyesen hazudni, ámbár az is nyilvánvaló, hogy az őszinteség megkönnyíti az ember életét – még ha néha fáj is. Úgy tűnhet, az egyenes úton több az akadály, mint a „kanyargóson”, de meggyőződésem, csak az egyesen úton lehet végigmenni.

– Világsztárok?
– Már Lipcsében is jobbnál jobb futballisták alkották a keretet, mi több, Salzburgban Sadio Manéval is dolgozhattam együtt, ám a PSG egészen más kategória. Neymar, Mbappé, Cavani, Thiago Silva, Buffon és a többiek… Jó a kapcsolatom velük, elfogadtak, de vigyázni kell arra, hogy bizonyos határt ne lépjen túl az ember. Az edzőnek áldás, hogy klasszisok közreműködésével próbálhat maradandót alkotni, ugyanakkor jelentős kihívás.

– Vezetőedzőség?
– Lóg a levegőben… Tologatom magam előtt a kérdést, azonban rövidesen eljön az idő, amikor döntenem kell: maradok pályaedző Thomas oldalán az elitfutballban, vagy egyet hátralépve elindulok a saját utamon. Hogy mitől függ a válasz? Az adott pillanattól és az adott klubtól. Másodedzőként mindenesetre már nehéz a jelenlegi szintnél feljebb lépni.

– Horgászat?
– Imádok horgászni. Édesapám tanított meg erre is. Tisztelem a halakat, százból kilencvenkilencet visszadobok. Olykor jó elvonulni a világ elől egy sátorral és egy hűtőládával. Még jobb, hogy már a lányok is jönnek velem.

– Magyarország?
– Nagyon sokat jelent nekem. Bárhol járok, hazahúz a szívem. Ott él a családom és a baráti köröm nagyobbik része, szinte minden a hazámhoz köt. A jövőmet otthon képzelem el. Szeretem Magyarországot! Büszkén vállalom és hirdetem, hogy magyar vagyok.

– Fonyód?
– A nyugalom szigete. A szüleink mindent igyekeztek megadni a bátyámnak és nekem, de nem éltünk gazdagságban, nem jutottunk el minden nyáron Balatonra. Amikor mégis, a világ legboldogabb gyereke voltam. Máig érzem a lángos és a főtt kukorica illatát… Idővel megfogadtam: ha egyszer megtehetem, építek egy házat a családomnak a Balaton partján. Egyik legnagyobb álmom vált valóra, amikor elkészült. Azóta a magyarországi életünk központja lett, ott aztán le lehetne forgatni a Lőw család összes epizódját.

– Futball?
– Felesleges túlragozni: úgy, mint a családom, a mindenem.

– Negyven?
– Sűrű és élménydús volt életem első négy évtizede. Negyven esztendő emléke, öröme, bánata, sikere és kudarca van mögöttem, de ha akadtak is nehezebb időszakok, végül mindig jó irányba sodort az élet. Hiszem, hogy a következő negyven év is csodás pillanatokat tartogat, egyszersmind kicsit félek a jövőtől és az öregedéstől. Mi lesz, ha kirepülnek a gyerekek, mi lesz, ha valaki, aki mérhetetlenül fontos nekem, már nem lesz velem… Felsorolni sem tudnám, mennyi mindent kaptam az élettől, de egy születésnapi kívánságom lenne: szeretném megállítani az időt! Mert minden úgy tökéletes, ahogy most van.

(A cikk a Nemzeti Sport szombati melléklete, a Hosszabbítás 2019. április 27-i lapszámában jelent meg.)