A Milan holland tulipánjai vagy a Juve Vialli, Del Piero, Ravanelli hármasa?

Ahogyan annak idején, fénykorában, az 1989-es és 1990-es Milan fényes győzelmeket aratva masírozott a mi sorozatunkban is, a legjobb négy közé. A két elődöntőre már alaposan kiveséztük az adott évad csapatainak felépülését és felépítését, múltját és jövőjét, taktikáját, most megnézzük, kik voltak szerintünk egy-egy csapatban a legerősebb és a leggyengébb láncszemek.

Olvasóink nagy favoritjában erős láncszemeknek finoman szólva sem vagyunk híján: a védelemben Franco Baresi, „mindenhol” Frank Rijkaard, elöl pedig a mágikus Ruud Gullit, Marco van Basten páros mind-mind világklasszisok voltak, és ebből a csapatból még csak nem is ők mondhatták el ezt magukról, és a többiek is minimum posztjuk korszakos alakjaivá váltak.

Baresit küldték a sajtó elé, ha vereséget szenvedtek, Rijkaard fontosságát az 1995-ös Bajnokok Ligája-döntő mutatta csak meg, szegény Van Basten még nagyobb legenda lehetett volna, ha bokája is úgy akarja – a választásunk mégis Ruud Gullitra esett. Több okból is: egyrészt ő volt Silvio Berlusconi első igazán nagy igazolása, amikor az elnök elszipkázta a hollandot Eindhovenből a Juventus orra elől, ügyvédi machinációk közepette, akkor a legjobbját hozta ki magából, és ezt tette Gullit is Milánóban.

Érdekes, hogy sem Angliába, sem Németország nyugati felébe nem kellett korábban az 1962-ben, már Amszterdamban született, de suriname-i származású labdarúgó, aki legényesen fickándozó és szálldosó rasztafürtjei miatt is kitűnt minden mérkőzésen, de „dallamos” mozgása, elképesztő súlypontemelkedése (egy alkalommal nettó 60 centimétert ugrott helyből, egy akkori cikk szerint ez volt a labdarúgók között a világrekord, Cristiano Ronaldo csúcsa 71 centiméter, ez már az NBA-sztárok szintje) okán is.

Fejesei bombaerősek voltak, ívelései szemet növesztettek a levegőben, és akárcsak egykoron Bozsik József Puskás Ferenc elé küldött indításainál, a labda megállt a levegőben, ha be kellett várnia a társat...

Gullit kiismerhetetlenül cselezett, villámgyors megindulásának és angolnamozgásának köszönhetően, és szélső védőn kívül minden poszton játszott karrierje során, a Milanban szélsőként, középcsatárként és karmesterként szerepelt. Miután az 1988-as Európa-bajnokságon elvarázsolta a nagyvilágot, Milánóban 11 gólt szerzett 28 mérkőzésen, majd a következő idényben súlyos sérülést szenvedett, de a Bajnokcsapatok Európa-kupája döntőjére összedrótozták. Érdekes, hogy ebből a szempontból mennyivel jobban járt „ikerpárjánál”, Van Bastennél, ugyanis Gullit ezt követően még hét idényen át játszhatott, Van Basten pedig 1993-ban gyakorlatilag visszavonult a harmadik bokaműtétje után, utolsó mérkőzése a Marseille ellen elveszített BL-döntő volt. Huszonnyolc éves volt akkor.

Van Basten a Milan egyik legjobb csatára, Rijkaard a Milan egyik legjobb középpályása, Gullit pedig mindkét poszton zseniálisan tudott futballozni, ideális társa volt Van Bastennek legelöl, tökéletesen együttműködött Rijkaarddal a két 16-os között. Első PSV-s idényében 24 gólig jutott – söprögetőként! Érdekes, hogy Gullit és Rijkaard atyja együtt érkezett Hollandiába bevándorlóként Suriname-ból, odahaza mindketten válogatott futballisták voltak. Gullit Rijkaard helyén debütált a válogatottban, a TV-s kommentátor észre sem vette a szünetben történt cserét, mert annyira hasonlítottak egymásra.

Gullit junior közel 190 centiméteres magasságához 84 kilogramm tömeg párosult, nehéz volt vele felvenni a harcot technikailag és fizikailag, és miközben Van Bastent nagyon hidegnek-ridegnek találta a sajtó és a nagyközönség, Rijkaard nem volt igazán sztáralkat, Gullitot pedig kedves, őszinte, barátságos modora abszolút kedvenccé tette, utána és Paul Gascoigne után legközelebb majd csak a braziloknál lesznek ilyen mosolygós sztárok.

Az 1993-as BL-döntőre nem nevezte Fabio Capello, noha abban az idényben Gullit 26 mérkőzésen 18 kanadai pontot termelt, erre mérgében a Sampdoriához igazolt, és ugyan egy rövid időre még visszatért Milánóba, de oda lett a varázs. Ugyan későbbi edzői karrierje remekül indult a Chelsea-vel, de nem lett belőle fáklyásmenet.

VAN BASTEN ÉS RIJKAARD JÁTÉKOSKARRIERJÉRŐL BŐVEBBEN ITT OLVASHAT!

Miközben a Serie A-ban védett Walter Zenga, Angelo Peruzzi és Gianluca Pagliuca, a nagy Milan kapusa a két BEK-döntőben Giovanni Galli volt. Jellemző módon az 1990-es Milanból Misur Tamás 12 játékost is beválogatott a Milan történelmének legjobb ötven labdarúgója közé, Giovanni Galli ellenben nem fért oda, és csodaszámba ment az akkori keretben, hogy nem volt aktuálisan tagja a válogatott keretnek. A squadra azzurrában az utolsó mérkőzését 1986-ban vívta, ekkor leszerepelt a mexikói világbajnokságon, rengeteg kritikát kapott, és soha többé nem hívták meg a nemzeti csapatba. Galli igyekezett „észrevétlenül” védeni, ugyan remek reflexei voltak, de a megbízhatóságot tekintette a fő céljának. Akárcsak Toni Schumacher, úgy tartotta, csak az vetődik, aki előtte rosszul helyezkedett. Itt jegyeznénk meg, hogy nem egyszerű egy ilyen remek keretből kiválasztani a gyenge láncszemet, mert egy nagyszerű csapatban a szürke eminenciások sem akárkik, Galli ugyanis tagja volt az 1982-es világbajnoki keretnek, és az akkori Milanban csak ő, Daniele Massaro és Franco Baresi volt vb-aranyos!

Galli az 1989–1990-es idényben nagy csatát vívott Andrea Pazzaglival, bontogatta a szárnyait a fiatal Francesco Antonioli, és feltűnt a Cesenában egy nagyon magas kapus, egy bizonyos Sebastiano Rossi. Gallit 1990 nyarán eladták a Napolinak, majd játszott a felemelkedő Parmában is, 1996-ban a Lucchesétől vonult vissza, később sportigazgatóként és politikusként is felbukkant. Gallit egyébként egy olyan korban választottuk meg Achilles-saroknak, amikor az európai kupák döntőjében négy olasz csapat volt érdekelt, a Milan, a Sampdoria, a Juventus és a Fiorentina, de egy ötödik, a Napoli lett a Serie A győztese, a bronzérmes pedig a Zenga, Giuseppe Bergomi, Andreas Brehme, Riccardo Ferri, Nicola Berti, Lothar Matthäus, Jürgen Klinsmann, Aldo Serena nevével fémjelzett Internazionale!

Galli fia, Niccolo roppant tehetséges játékos volt, a Fiorentinában, a Parmában és az Arsenalban is játszott a korosztályos válogatottak alaptagjaként, de 17 esztendősen életét vesztette egy tragikus motorbalesetben.

A később világklasszissá váló Alessandro Del Piero ide, a kiszámíthatatlan Fabrizio Ravanelli oda, a remek Didier Deschamps, Antonio Conte páros bárhová, az 1995–1996-os Juventus kulcsembere szerintünk Gianluca Vialli volt. Aki a Cremonesében lett profi játékos 16 éves korában, egyébként elképesztően gazdag családból származik, egy hatalmas, hatvanszobás kastély kertjében rúgta az elsőket a gumilabdába, nővére egy időben a kőkemény védővel, a női szívek és a férfiúi térdek összetörőjével, Antonio Cabrinivel járt.

A fiatalon gubancos, sötét hajjal száguldozó Vialli a Sampdoriában Roberto Mancini „ikreként” beírta magát a Serie A történetébe, sorozatunkban sokszor emlegettük ezt a remek genovai csapatot. Az 1990-es világbajnokságon lett világszerte ismert (de nem azért, mert egy alkalommal képes volt dohányozni a kispad mellett), két évre rá elvitte a Juventus: 16.5 millió mai euróért és a Mauro Bertarelli, Eugenio Corini, Michele Serena, Nicola Zanini négyes játékjogáért. Sokkal többe került a Juvének, mint Robert Baggio, az összeg akkor világrekordnak számított. Még a Cremonesétól ezen összeg töredékéért megvehette volna a Juventus, a Sampdora végül nagyjából egymillió eurónyi összegért igazolta le. Vialli nem kispályázott, akkoriban gigászinak számító, majdnem hárommillió eurónyi aláírási pénzt vett fel Torinóban, de ezért négy idény alatt 53 gólt szerzett, az utolsó előtti szezonjában házi gólkirály volt Roberto Baggio előtt, majd nem sokkal maradt csak le Ravanelli mögött.

Említettük már, Marcello Lippi remekül alkalmazkodott a hárompontos rendszerhez, átállította a Juventust a támadófutballra, 1995-ben úgy lettek bajnokok, hogy hétszer is kikaptak, ennyi vereséggel azelőtt azt megelőzően 1961-ben nyerték el a scudettót. Vialli középcsatárként és szélsőként is remekelt, szélső középpályást is játszott, kőkeményen odalépett, ha kellett, elszántan ordítozott egy bedobás jogáért is, ugyanakkor bokából úgy tudott lőni, mintha nem olasz milliomoscsaládba született volna, hanem a Coimbra de la Coronilla y Azevedo famíliába. Büntetői élményszámba mentek, Magyarországon is sok kissrác utánozta akkor a finom bokamozdulattal a kapus vetődésével ellentétes irányba küldött lövéseit, pontosabban gurításait, mert a kapus bosszantására sokszor éppen csak áthaladt a labda a gólvonalon...

A Samp mezében az utolsó mérkőzése a Barcelona ellen elveszített BEK-döntő volt, a mérkőzésen Vialli kihagyott egy helyzetet, évekig rémálmai voltak az eset miatt, ezt a ziccert még ma is emlegeti, talán az ilyen gesztusok miatt is minden idők egyik legjobb olasz csatára. Forrófejűségére jellemző, hogy 1992-ben, 28 esztendősen lemondott a válogatottságról, mert Arrigo Sacchi nem azon a poszton játszatta, ahol ő akarta; és Vialli a szavát sohasem szívta vissza, talán éppen ő hiányzott az 1994-es vb-aranyhoz az olaszoknak.

„Mivel én voltam a csapatkapitány, egészen másként kellett készülnöm erre az európai kupadöntőre, mint négy évvel korábban, tudtam, hogy ez az utolsó lehetőségem nagyot alkotni. Ismét hosszabbítás volt, de tizenegyesekkel mi nyertünk. Szellemileg annyira kimerültem, hogy majdnem elájultam” – nyilatkozta az Ajax elleni diadalt követően 1996-ban, majd nemsokára rá eladták a Chelsea-nek, innen vonult vissza 1999-ben. Londonba éppen Gullit igazolta le, de később nem fért meg a két dudás az oroszlános csárdában, a holland szerint csatára egyszerűen megfúrta. Vialli a „kékeket” és a Watfordot menedzserként is szolgálta, de azóta nincs csapata – hála az Égnek élete legnagyobb mérkőzését megnyerte nemrégiben. Bizony, a futballban az istenek is halandók...

Ahogyan a nagy Milanban, a mindmáig utolsó BL-győztes Juventusban (sőt, ez az egyetlen Juve, amely meg is tudta ünnepelni azt, hogy Európa trónjára ült, lásd a Heysel-tragédiát) sem könnyű kijelölni a leggyengébb láncszemet, hiszen – ha megengednek némi szubjektivitást – a szerző tizedakkora karrierért is feláldozná kisebb testrészeit, mint amennyi Galli kapusnak kijutott.

A Juventus (az Ajax ellen a fináléban az Angelo Peruzzi – Moreno Torricelli, Ciro Ferrara, Pietro Vierchowod, Gianluca Pessotto – Paulo Sousa (Angelo Di Livio, 57.), Didier Deschamp, Antonio Conte (Vladimir Jugovics, 44.) – Ravanelli (Michele Padovano, 77.), Vialli, Del Piero csapat lépett pályára) gyenge pontja akkoriban a szakértők szerint az olasz futball Cárja, a később Magyarországon is megforduló Pietro Vierchowod volt.

No, nem azért, mert az 1982-es vb-aranyérmes, csupa szív, szovjet satu keménységű védő rossz futballista lett volna, csak éppen a fináléban már 37 éves volt. Előtte a bajnokságban meg-megforgatták a szemtelen huszonévesek, pedig fénykorában az egyik leggyorsabb védőnek számított, majd remek söprögető, később középső védő vált belőle. Diego Maradona szerint ő volt a legkellemetlenebb ellenfele, aki a szempillájával is szerelni tudott, és hiába cselezte ki őt, mindig előtte termett pillanatok múlva, de Gary Lineker, Van Basten és Gabriel Batistuta is tőle félt a legjobban. Közel a negyvenhez már nem volt sprinter, de erre a döntőre felszívta magát (egyetlen hibáját azonban góllal használt ki Jari Litmanen, mert ilyen a védősors) – amely után gyorsan elengedték a Milanhoz, majd már a Piacenzából vonult vissza 2000-ben. Edzőként egyelőre nem sikeres, pedig megfordult a Honvéd kispadján is.

A cikk végéhez érve levonhatjuk a – nem éppen világrengető – tanulságot: az igazán klasszis csapatok közös jellemzője nem a kiváló edző, a csapatban lévő x mennyiségű világklasszis, nem is a pénz, hanem az, hogy nincs igazán gyenge láncszemük. Sokat tudna mesélni erről a Juventus is, amelyik 1996-ot követően rendre elbotlott azon a bizonyos utolsó lépcsőfokon.

DE HOL A LEGERŐSEBB A LEGERŐSEBB LÁNCSZEM, HOL A LEGGYENGÉBB A LEGGYENGÉBB LÁNCSZEM, AZAZ KI JUSSON TOVÁBB, A JUVENTUS VAGY A MILAN? Ezt éppen önök fogják eldönteni.