A legjobb négy közé jutásért az utolsó párharcot a „verhetetlen” Arsenal és a 2002-es, már galaktikusnak nevezhető, Bajnokok Ligája-győztes Real Madrid vívja egymással. Arsene Wenger Arsenalja azóta is megdönthetetlen rekordot felállítva veretlenül nyerte meg a Premier League-et, ezt a csúcsot a mostani Liverpool sem tudta megdönteni, sokak szerint maga a menedzser és maga a klub is akkor élte a fénykorát.

Amikor a nagy Harry Redknapp előállt a maga nevezetes mondásával, miszerint „A taktika nem nyer meccset”, azonnal közellenség lett az angol futball megújítását célul kitűzők szemében, de a legendás mesterrel sokan egyetértettek kollégái közül. Wenger is, aki pályája elején jobb híján erősen imádkozott legénysége győzelméért. „Később már inkább jó játékosokért imádkoztam” – nyilatkozta Angliában, és ez már előrevetítette a nagy Arsenalja sorsát.

Egyesek szerint a francia maestro egyáltalán nem tartozik korunk nagy taktikusai közé, ezért sem nyert Bajnokok Ligáját vagy még több PL-t, de az is biztos, hogy Wenger újat hozott az angol és az egyetemes futballba.

„Ügyelni kell az egyensúlyra. A futball elsősorban játék, óriási erők dolgoznak mögötte, de meg kell hagyni a szabadságát” – vallotta Wenger, aki bevezette a szigetországba a modern rövid passzos játékot, amely váratlan húzásokra és ritmusváltásokra, villámgyorsan kialakított helyzetre és kreatív megoldásokra épült, két támadó szellemű szélső védővel. Wenger remek érzékkel szúrt ki fiatal ígéreteket, karrierjében megrekedt futballistákból bányászta elő a bennük élő géniuszt, a szélső Thierry Henryból világklasszis középcsatárt faragott, Dennis Bergkampból pedig remek visszavont csatárt, és mindketten megkapták a megfelelő bizalmat, mert eleinte bizony nem ment nekik az új szerepkörükben.

Wenger a nevezetes 2003–2004-es idényt 4–4–2-es hadrendben kezdte, ehhez sokáig ragaszkodott, majd a tavasz végén kísérletezett kicsit a 4–3–3-mal, Henry és Bergkamp mellé feltolva előre José Antonio Reyest, majd Sylvain Wiltordot. Érdekes, hogy korábban azt tartották, Angliában nem állják meg a helyüket a brazil futballisták, de Wenger Gilberto Silva és Edú személyében két játékost is beépített a csapatába.

Az Arsenal keretének az volt az érdekessége ebben az idényben, hogy egyes posztokon kifejezetten szűkös, más helyeken kifejezetten pazar volt a választék, talán éppen a keret kiegyensúlyozatlanságán úszott el a 2006-os BL-arany, no és Wenger Achilles-sarkán, a kapusposzton. De ez még a jövő zenéje, ekkortájt az Arsenal-fanok mindennél jobban hittek az ő Jens Lehmann– Lauren, Kolo Touré (Martin Keown, Philippe Senderos), Sol Campbell (Pascal Cygan), Ashley Cole (Giovanni van Bronckhorst, Gaël Clichy) – Freddie Ljungberg (David Bentley, Jermaine Pennant), Patrick Vieira (Edú), Gilberto Silva (Ray Parlour), Robert Pires (José Antonio Reyes) – Dennis Bergkamp (Sylvain Wiltord), Thierry Henry (Nwankwo Kanu, Jérémie Aliadiere) csapatukban.

Nagyon érdekes, hogy amikor kitelt a Real Madridnál Vicente del Bosque ideje, Florentino Pérez elnök minden követ megmozgatott annak érdekében, hogy Wenger legyen a Real új edzője. Minden bizonnyal új fejezet kezdődött volna a futballtörténelemben, ha sikerrel jár Pérez, a galaktikusok történelme nemcsak csillogó, talán sokkal aranyosabb is lett volna.

No, de a „mi” Realunk a 2002-es, amikor Del Bosque még ereje teljében volt – mégis naponta többet támadták őt a taktikája, a csapat összeállítása miatt, mint egy regnáló miniszterelnököt.

„Del Bosque nem taktikai zseni, mint José Mourinho, nem is egy, a futballt új alapokra helyező innovátor, mint Herbert Chapman, Rinus Michels vagy Pep Guardiola. Viszont úgy tűnik, mindenkinél jobban ért a csapatépítéshez” – véli kollégánk, Boros Miklós, és amiről írtunk már a nevezetes Raúl-idézet kapcsán, a mesternek egy zsenikkel és gigászi egókkal zsúfolt öltözőben kellett rendet tartania. Ahol legalább húszan vélték úgy, hogy nemhogy kezdeniük kellene, egyenesen rájuk is kellene épülnie a csapat taktikájának.

Azt viszont minden szakértő a nagy bajuszú mester javára írja, hogy hagyta szabadon játszani klasszisait (no, nem mintha lett volna más választása) – de a kreatív futball bizony sokszor az eredményesség javára ment. Marcelo Bielsa szerint megvan a veszélye annak, ha az ösztönös zsenikre épül egy gárda: „A teljesen gépiesen futballozó csapatoknak nincs értelmük, mert kikapnak, ha olyan dolog fordul elő, ami nincs a forgatókönyvben. De nem szeretem azokat a csapatokat sem, amelyek a szólistáik ihletett formájában bíznak, mert ha nem érkezik meg az isteni ihlet, akkor kiszolgáltatják magukat az ellenfél kénye-kedvének.” Ne feledjük, a 2000-es BL-döntőben képes volt Del Bosque mindenki nagy döbbenetére öt védővel és egy szűrővel pályára küldeni a Realt, de a 2002 utáni időkben sok váratlan vereség becsúszott, miközben a pályán egymás sarkát taposták az aranylabdások és a világsztárok. Ezért is csúfolták a futball Harlem Globetrottersének őket...

„Meg kell találni az egyensúlyt a labdabirtoklás, a gyors átmenet és a mélységi játék között. A labdabirtoklás semmit sem ér, ha nem párosul mélységi játékkal” – vallotta Del Bosque, akinek az igazi galaktikus éra előtt is kijutott a szólistákból, az Iker Casillas – Michel Salgado, Iván Helguera, Fernando Hierro, Roberto Carlos – Luís Figo, Claude Makélélé, Zinédine Zidane, Steve McManaman – Raúl, Fernando Morientes alapcsapatában mindenki minimum Európa-klasszis volt.

A Real B-csapata a La Ligában a dobogóért harcolt volna, lásd a César Sánchez – Iván Campo, Aitor Karanka, Francisco Pavón, Raúl Bravo – Geremi, Albert Celades, Flávio Conceicao, Santiago Solari – Sávio, Pedro Munitis tizenegyet...

A Real 4–2–3–1-ben kezdte a 2001–2002-es idényt, akkoriban ez a felállás még nem volt annyira elterjedt, mint manapság, később a mester kedvence ez lett a válogatottnál. Emeljük ki mindenképpen Makélélét, akiről posztot neveztek el: az ellenfél támadásainak gyakori végpontja, a Real-támadások gyakori kezdőpontja volt, a francia teljesen átértelmezte a vízhordói szerepkört.

„Ritkán passzolt három méternél távolabb, jönnek majd fiatalok, akik gyorsan feledtetik őt” – mondta róla Pérez, amikor eladta, és nagyon gyorsan mindkét tettét megbánta. „Makélélé távozása jelentette a galaktikus-időszak végét, egyben a Chelsea új aranykorát” – fogalmazott később McManaman, míg az éppen a Realba tartó David Beckham kapcsán Zidane így sóhajtott fel: „Miért vigyünk fel aranyfényezést egy olyan Bentleyre, amelyiknek kivették a motorját?!”

Egyébként sokat elmond a vezetőség hozzáállásáról, hogy a sok millió eurós fizetések mellé még arra is odafigyeltek, hogy ha egy játékosuk hazatért egy válogatott mérkőzésre, akkor az elnök és Emilio Butragueno egy kis kártyán sok siker kívántak neki és nemzeti csapatának, és alá is írták az üdvözletet! Pérez egy új üzleti modellt is felépített: a Real üzleti brand lett, vendégjátékokkal, külföldi alapozásokkal, millió számra eladott mezekkel és ajándéktárgyakkal, az egekig srófolt televíziós jogokkal, és az egyre okosabb telefonokon is megjelent a klub videókkal és egyéb (fizetős) tartalmakkal.

No, de a pályán a játékosok (Zidane-ok és Pavónok) döntenek, a mi virtuális pályánkon pedig ön, aki eldönti, ki jut tovább ebből a párharcból: az Arsenal vagy a Real Madrid?