Labdarúgás: mi lesz veled, Dinamo Kijev?

 

Március 23-án jelent meg a hír a magyar sajtóban ukrán lapértesülésekre, elsősorban az ottani Pravda információjára hivatkozva, hogy az orosz–ukrán háború kitörése után néhány nappal elhagyta Ukrajnát Ihor Szurkisz, a Dinamo Kijev tulajdonosa, valamint bátyja, a korábban az Ukrán Labdarúgó-szövetség elnökeként dolgozó Hrihorij Szurkisz is. A lap szerint a két sportvezető családjával február 26-án este autókkal kelt át az ukrán–magyar határon Tiszaújlaknál. Azt írták, 17.6 millió dollárnak (csaknem hatmilliárd forintnak) megfelelő összeg volt náluk készpénzben az autójuk csomagtartójában – a pletyka szerint részben a Dinamo Kijev vagyonát is igyekeztek kimenekíteni a háború sújtotta országból. A lap információja szerint az ország elhagyásakor nem jelentették be a vámhivatalnak a készpénz birtoklását és elszállítását, amit az ukrán törvények egyébként előírnak. A cikkben hozzáteszik, hogy a magyar határon azonban a helyi vámtisztviselőknek már beismerték, mekkora összeggel érkeztek.

A háborús híreket persze érdemes kellő távolságtartással kezelni, hiszen amellett, hogy profi dezinformációs háború is zajlik, sok az egyszerűen ellenőrizhetetlen híradás. Mindenesetre biztosnak tűnik, hogy az immár Nyugat-Európában tartózkodó Szurkiszék Magyarországon keresztül elhagyták Ukrajnát. Ezt maguk ismerték el, azt azonban tagadják, hogy nagy mennyiségű készpénzzel keltek át a határon.

 

„Tájékoztatjuk, hogy az egyes internetes forrásokban közzétett információk arról, hogy Ihor Szurkisz, Hrihorij Szurkisz vagy családtagjaik állítólag bármilyen pénzösszeget kivittek Ukrajnából, nem felelnek meg a valóságnak, és képtelenségek” – írták március 24-én kelt közleményükben az ukrán oligarchacsalád ügyvédei. Ukrán és magyar jogi képviselőik Ihor Szurkisz utasítására a NAV-ot is felkérték, hogy közleményben cáfolja a szerintük valótlan állításokat, információnk szerint a NAV már vizsgálja az esetet.

A részletekben tehát vannak ellentmondások, nekünk nem is ez a fontos, hanem az a kérdés, amely sok futballszeretőt foglalkoztat: mi lesz Kelet-Európa egyik legsikeresebb és legnépszerűbb klubjának sorsa?

A belügy csapataként alapították

Amíg a hidegháború idején a vasfüggönyön innen a legtöbb sportegyesület – mint nálunk az Újpesti Dózsa, de például a drezdai Dynamo is – úgy lett a nagy „nemzetközi Dinamo-család” tagja (a jellegzetes D betűs logóval), hogy a szovjet sportrendszerben ezek a klubok kerültek az adott ország belügyminisztériumának hatálya alá, a Dinamo Kijevet 1927-ben eleve a szovjetunióbeli ukrán belügyesek csapataként alapították. Bár az 1936-ban elrajtoló szovjet bajnokságban rögtön ezüstérmes lett, utána évtizedekig csak marginális szerepet töltött be a ligában (amihez az is hozzájárulhatott, hogy a háborúban a hírhedt 1941-es Babij Jar-i mészárlásban sok játékosa életét vesztette), csak 1952-ben jött össze a második (ezüst)érem, 1954-ben pedig az első kupagyőzelem.

Egyértelműen a moszkvai csapatok (Szpartak, Dinamo, Torpedo) uralták a bajnokságot, a fordulat évének azért tekinthető 1964, mert a Torpedo Moszkva edzője, a géniusz Viktor Maszlov – egy rövid rosztovi kitérőt leszámítva – akkor tette át székhelyét Kijevbe. Szakmailag és politikailag egyaránt új korszak kezdődött a kék-fehér klub életében, a Nagyapa becenévvel illetett Viktor Maszlov reformálta a csapat játékát, és bár érkezésekor futballistaként már utolsó évét kezdte az együttesnél Valerij Lobanovszkij, edzőként őt tekintette példaképének a később a világ leghíresebb mesterei közé emelkedő szakember. Mind Viktor Maszlov, mind később Valerij Lobanovszkij – aki 1973-ban lett először a Dinamo Kijev edzője, és három ciklusban (1973–1982, 1984–1990 és 1997–2002) összesen húsz évig szolgálta trénerként a csapatot – maximálisan kihasználta az Ukrán Kommunista Párt Központi Bizottságának propagandaosztályát vezető, majd később pártfőtitkárként szolgáló Vlagyimir Scserbickij futballszeretetét (akit még az sem zavart, hogy Kijevben játszott a szovjet futball történetének első játékosa, Vlagyimir Muntjan, aki Beatles-frizurát mert viselni 1968-ban), az ő segítségével a birodalom minden részéből a legtehetségesebb fiatalokat tudták magukhoz „csábítani” (a Dinamo korábbi játékosa és edzője, Szabó József 2000-ben Szöllősi Györgynek, lapunk jelenlegi főszerkesztőjének példát is hozott, milyen hatékonyan igazolt akkoriban a Dinamo: „Le van tartóztatva.

Velünk kell jönnie – vitték el a tizenkilenc éves játékost egy meccs után, a zokogó édesanyja mellől”), akik aztán a két zseniális edző keze alatt sztárokká forrták ki magukat. Mint a helyi Oleh Blohin és az odesszai Ihor Belanov, mindketten aranylabdások lettek (1975-ben, illetve 1986-ban). Oleh Blohin 1975-ben Franz Beckenbauert előzte meg a szavazáson, győzelméhez persze kellett a Ferencváros elleni bázeli KEK-döntőben elért 3–0-s siker is. Az együttes 1986-ban is megnyerte a Kupagyőztesek Európa-kupáját az Atlético Madrid 3–0-s legyőzésével, és természetesen a Dinamo Kijev játékosaira épült a Valerij Lobanovszkij irányította szovjet válogatott 1986-os vb-csapata (Irapuato, ugyebár...) és 1988-as Eb-ezüstérmes alakulata is (az előbbiben 12, az utóbbiban 11 kijevi játékossal). Az 1960-as évek közepén tevődött át a szovjet futball központja Moszkvából Kijevbe, és a rendszerváltáskor a mérleg már azt mutatta: 13 bajnoki címével és kilenc kupagyőzelmével a szovjet éra legsikeresebb csapata volt a kijevi Dinamo, valamennyi fővárosi gárdát háttérbe szorítva.

 

Aranykor Andrij Sevcsenkóval és Szerhij Rebrovval

A Szovjetunió összeomlása után a Dinamo Kijev is rendkívül nehéz anyagi helyzetbe került a birodalom romjain 1991-ben megszülető ukrán állam legnépszerűbb klubjaként is, 1993-ban konkrétan a csőd közelében volt. Ekkor érkezett megmentőként Hrihorij Szurkisz. Az 1949-ben Odesszában született férfi nagyapja sportkommentátor volt, édesapja katonaorvos, ő maga pedig a hruscsovi enyhülés idején, amikor az életszínvonal javulásával sokan kerestek kedvezőbb lakhatási körülményeket, az építőiparban alapozta meg vagyonát. A Szovjetunió széthullása után az olajbizniszbe is beszállt testvérével, Ihorral, a „Szurkisz és társai” vagy a „Csodálatos hetek” néven emlegetett befektetési csoport oszlopos tagjai voltak Valentin Zgurszkij kijevi városvezetővel és Viktor Medvedcsuk politikussal (utóbbi lányának Vlagyimir Putyin a keresztapja...) karöltve.

A futballklub privatizációja során példaként Silvio Berlusconi és a Milan története lebegett Hrihorij Szurkisz szeme előtt, hasonló szellemben igyekezett menedzselni a patinás kijevi egyesületet. Néha „túlbuzgók” is voltak, 1995-ben a dán Aalborg elleni Bajnokok Ligája-selejtezőt például hiába nyerték meg összesítésben 4–1-re, az UEFA a spanyol játékvezető, Antonio López Nieto megvesztegetésének kísérlete (Ihor volt az ügyben a hunyó) miatt kizárta a Dinamo Kijevet a BL csoportköréből.

Valerij Lobanovszkij irányításával aztán mégis hamar felépült az új sikercsapat, amelyre elsősorban a két csatárcsillag, a később a Milan játékosaként aranylabdás Andrij Sevcsenko és a 2018 és 2021 között a Ferencváros edzőjeként dolgozó Szerhij Rebrov gól­erős és látványos játéka miatt emlékezhetünk jó szívvel, de Jurij Kalitvincev, Oleh Luzsnij vagy Andrij Huszin is nagyszerű játékos volt.

A csúcsot az 1997 és 1999 közötti időszak jelentette, amikor a BL-csoportkörében Louis van Gaal Barcelonáját a kijevi Olimpiai Stadionban 3–0-ra, a Camp Nouban 4–0-ra győzték le, vagy hogy kiejtették a negyeddöntőben a címvédő Real Madridot 1999 tavaszán (1–1, 2–0). Közel jártak ahhoz 1999-ben, hogy a Bayern München helyett ők játsszák Barcelonában a BL-döntőt a Manchester United ellen, 3–1-re vezettek már az elődöntő első meccsén, végül 4–3-as összesítéssel a bajorok jutottak tovább. Ehhez hasonló magasságokba utána már nem jutottak, de a BL- vagy UEFA-kupa/Európa-liga csoportköre a legutóbbi évekig szinte mindig összejött.

 

Műfűgyár a gyerekfutballra kapott pénzből?

Az üzleti életben és a futballpályán elért sikereket aztán a sportdiplomáciában és a politikában is kamatoztatták Szurkiszék. Hrihorij 2000-től 2012 szeptemberéig az Ukrán Labdarúgó-szövetség elnökeként az ukrán futball teljhatalmú ura volt, politikai szerepvállalása miatt 1998-ban a Dinamo Kijev elnöki posztját átengedte öccsének, Ihornak, 2002-ben pedig a tulajdonos is a fiatalabb testvér lett, de nem vitás, hogy Hrihorij befolyása továbbra is érvényesült. Utóbbi aztán 2004-től az UEFA végrehajtó bizottsági tagja, 2013 és 2019 között pedig az európai szövetség alelnöke is volt. Azután távozott, hogy heves vitái voltak az ukrán futballszövetség új elnökével, Andrij Pavelkóval, aki egyebek mellett azzal vádolta, hogy az UEFA-tól a gyerekfutball fejlesztésére kapott pénzből alakít ki saját üzemeltetésű műfűgyárat a pályák építéséhez. A német Der Spiegel oknyomozó újságírói arra jutottak, hogy szövetségi elnöksége idején az UEFA-tól kapott pénzek minden bizonnyal a testvére által vezetett Dinamo Kijevhez folytak tovább egy, a Brit Virgin-szigeteken bejegyzett cégen keresztül. Súlyosabb következménye azonban nem lett az ügynek, és miután Hrihorij Szurkisz 2019-ben távozott az UEFA alelnöki posztjáról, a helyére éppen Csányi Sándor MLSZ-elnököt választották meg.

Az ukrán bajnokság a háború miatt jelenleg szünetel, és nagy kérdés, utána mi lesz a nagy múltú és jelenben is sikeres, az eddigi harminc ukrán bajnokságból 16-ot megnyerő Dinamo Kijevvel, amelynek most a tulajdonosai és a játékosai is külföldön vannak. Azt pedig senki sem tudja, mikor és hová térhetnek vissza – már ha egyáltalán…