Nem tudni, megnyerjük-e az 1954-es világbajnokságot, ha 2:3-nál Puskás Ferenc gólját a 85. percben megadja az angol William Ling játékvezető, de valamivel több esélyünk nyílt volna rá, mint így, hogy a nyilvánvalóan nem leshelyzet ellenére hitt a partjelzőjének. Puhl Sándor például több okból sem vezethette volna a berni döntőt, de 1994-ben a kezdőkörből habozás nélkül felülbírálta az iráni határbírót, és megállította a(z utólag a tv-s lassításban mindenki látta, hogy) lesről induló Romáriót – ha úgy tetszik, érdemben, ám helyesen belenyúlt a meccsbe, amit ezek után a brazilok nyertek meg 11-esekkel.
A William Lingéhez hasonló, nemhogy ordító, de szinte üvöltő bírói hibáknak se szeri, se száma a mint mindenben, ezekben is gazdag vb-történelemben.
Persze az angolok sem mindig jártak rosszul, Geoff Hurst például mennybe ment a hazai rendezésű vb-n 1966 nyarán, és érthetetlen okból ma sem jelenti ki a világ, hogy a döntő hosszabbításában a kapufáról lepattanó labda nem volt bent teljes terjedelmével (inkább egy centivel sem), így aztán csak rögzíthetjük: óriási mázlijuk a magukat mindörökké futballhatalomnak hirdető angoloknak, hogy a hazai vb-jüket valahogyan behúzták, mert erre sem előtte, sem utána és nyilván a jövőben sem lesz esélyük. Meg Hurstnek, hogy ezek után egy kontrából rúgott még egyet, így legalább nem azzal a kamuval nyertek. (A szovjet Tofik Bahramov partjelző az ominózus esetről a legenda szerint a halálos ágyán csak annyit mondott: Sztálingrád... Annyira jó, hogy az sem baj, ha nem igaz.)
A németek által ma is Wembley-gólnak nevezett lepattanó lövést eresztett meg a mi Tichy Lajosunk is négy évvel korábban a csehszlovákok ellen – ezt Nyikolaj Latisev játékvezető nem látta bent. A FIFA azért annyira nem rágott be a sporira, hiszen nemhogy nem küldte haza, de a torna végén ő vezethette a brazil–csehszlovák döntőt is – közmegelégedésre.
Miután kódolva van az angolok bukása, vélhetően 2010-ben sem győztek volna, akkor sem, ha Frank Lampard lövése a lécről nem egy méterrel Manuel Neuer és a gólvonal mögé vágódik le, hanem a hálót is éri, ám ebben az esetben talán megadja Jorge Larrionda játékvezető. De legalább ma már (hála Vad II-nek és a 2012-es Eb-nek…) létezik gólvonal-technológia, ami a sokat bírált VAR-ral szemben tényleg egzakt és méltányolandó.
Futottak még: 1978-ban az akkurátus walesi Clive Thomas játékvezető 1–1-nél egy szöglet közben fújta le a brazil–svéd csoportmeccset – hát persze, hogy a bekanyarodó labdából Zico gólt fejelt. 1986-ban a francia–brazil negyeddöntőben nézett félre a román Ioan Igna játékvezető (és partjelzője, Németh Lajos...), amikor 1–1-nél a kétszer 15 perces hosszabbítás végén egyedül kapura törő Bruno Bellone-t Carlos kapus kibillentette egyensúlyából – más kérdés, hogy végül tizenegyesekkel a franciák jutottak tovább, így nem lett súlyos következménye az esetnek. A horvát Josip Simunic pedig egyenesen három sárga lapot kapott 2006-ban Ausztrália ellen – a totális hülyeségre a VAR sem lenne orvosság –, Graham Poll játékvezető utólag úgy magyarázta az esetet, hogy az első sárgát tévedésből az ausztrálok 3-asa mellé jegyezte be... (Poll 2006-ban egyike volt a németországi világbajnokságon dolgozó mindössze három profi játékvezetőnek, a többiek munka mellett bíráskodtak, képzelhetjük, milyen színvonalon.)
Dél-Korea négy közé jutására 2002-ből ma sincs magyarázat, bírói triumvirátusok (akkor még csak annyian voltak...) sora kellett hozzá a portugálok, a spanyolok és az olaszok elleni meccseken, élükön az Olaszországban megátkozott ecuadori Byron Morenóval, aki Francesco Tottit egy műesés miatti második sárgával küldte le a dél-koreaiak ellen, ahelyett, hogy büntetőt ítélt volna a javára. Totti persze négy évvel később vigasztalódott, amikor az ausztrálok elleni nyolcaddöntőben a lefújás előtt egy drámaian jogtalan büntetőt rúghatott 0–0-nál a meccs utolsó pillanataiban Fabio Grosso színészkedése után. Aztán a vb-t is megnyerte Olaszországgal.
És emlékezzünk Rudolf Kreitleinre, az 1966-os vb angol–argentin (1:0) csoportmeccsének civilben szabóként dolgozó (nyugat)német játékvezetőjére. Ő volt az, aki a kiállított Antonio Rattínt nyolc percen keresztül nem tudta lezavarni a pályáról, mert a játékos azt mondta, nem érti, amit a bíró mond neki… Ez az eset indította be az angol játékvezető, Kenneth Aston agyát, aki a közlekedési lámpák mintájára kitalálta a sárga és piros lapok nemzetközi intézményét. Amelyeket aztán sokszor indokolatlanul használtak és használnak, máskor meg indokolatlanul nem, de hát hiába a VAR, mégiscsak emberből vagyunk.
Bónuszként pedig tegyük ide a maga ügyefogyottságával mindent lepipáló esetet a 2011-es női világbajnokságról: az Ausztrália–Egyenlítői Guinea meccsen a mi Gaál Gyöngyink engedte nagyvonalúan tovább a játékot, amikor az amúgy brazíliai származású afrikai hátvéd, Bruna a saját ötösén nemes egyszerűséggel két kézzel felvette a labdát, majd ijedtében ledobta a földre…
Ehhez képest a pokolra kívánt VAR tényleg maga a tökély.
(A cikk a Nemzeti Sport szombati melléklete, a Képes Sport 2022. december 17-i lapszámában jelent meg.)