„Fél” lábbal is a legnagyobb – Bodnár Zalán búcsúzik Gianluca Viallitól

Minden sportújságot megőriztem és nagy becsben tartok, amit valaha kaptam vagy vettem, különösen igaz ez az elsőre, ami a kezembe került, a Labdarúgás havilap 1989. májusi számára, amelyet a végardói strand újságárusánál vettek meg nekem a szüleim. Gianluca Vialli volt rajta az olasz válogatottnak abban a kék mezében, amelynél az én szememben szebb kéket azóta sem kevertek ki a mezgyártók. Hétéves voltam csak, mit sem tudtam az optikai csalódás nevű jelenségről, és Vialli a címlapfotón úgy lendítette lövésre a jobb lábát, hogy térdtől lefelé nem látszott semmi a lábából, én meg azt hittem, hogy az a lába csak egy csonk. „Ez a focista egy lábbal is tud focizni?” – tettem fel a buta kérdést a szüleimnek, akik persze elmagyarázták, mi a titok nyitja.

Még csak szerettem akkor a futballt, a külföldi sztárokat nem ismertem névről, így Gianluca Vialli nevét jegyeztem meg először. Tett is róla, hogy megjegyezzem, az 1989-es tarantói olasz–magyar (4–0) az első válogatott meccs, amelyre vissza tudok emlékezni, azon már a nyolcadik percben megzörgette Disztl Péter kapujának hálóját. Az első európai kupadöntő pedig, amit láttam, az 1990-es Sampdoria–Anderlecht KEK-döntő volt – hosszabbításban nyertek 2–0-ra a genovaiak, mindkét gólt Vialli szerezte.

Csoda-e hát, hogy ő lett az első nagy hősöm a futballban?

Az 1990-es világbajnokságon Maradonától, Van Bastentől és tőle reméltem a legtöbbet, az akkori tippfüzetem tanúsága szerint őt vártam vb-gólkirálynak. Ő volt az olaszok első számú csatára a hazai vb-jükön, és nagy csalódást jelentett, hogy egyetlen gólt sem szerzett (mondjuk Maradona vagy Van Basten sem...), a második meccs után kiszorította őt és Mancinit a szinte ismeretlenségből érkező Schillaci, Baggio páros.

A válogatottal ez a vb-bronzérem jelentette számára a csúcsot, a klubfutballban viszont mindent elért. A Sampnak az első és eddigi egyetlen olasz bajnoki címében (1991) és BEK-döntőbe jutásában (1992), a Juventusnak pedig második, de mindmáig szintén utolsó BEK/BL-sikerében (1996) vállalt főszerepet. Még Angliában is sikeres tudott lenni a Premier League első olasz úttörői között, a Chelsea-vel játékosként és edzőként is nyert FA-kupát, Ligakupát és KEK-et.

Az olasz válogatottal már stábtagként, genovai csapattársa és barátja, Roberto Mancini szövetségi kapitány segítőjeként érte el a legnagyobb sikerét, részese volt a 2021-es Európa-bajnoki aranyéremnek – addigra egyszer már legyőzte a rettegett hasnyálmirigyrákot. Többet érdemelt volna az 59 válogatottságnál és az 59 életévnél, ami jutott neki. Az olaszoknál az egyik legnagyobb becsben tartott ünnepen, Vízkereszt napján adta fel a harcot a visszatérő betegséggel szemben.

Köszönünk mindent, Gianluca, nekem és sok kortársamnak felbecsülhetetlenül sokat adtál.

Számomra „fél” lábbal is te maradsz örökre az egyik legnagyobb.