Tudjuk, a közhely szerint az első a legfontosabb, de a II. világháború előtti időkből mi nem az 1930-as aranyérmes uruguayi, hanem az olasz válogatottat emelnénk ki, ugyanis sikerült megvédeniük 1938-ban a címüket, sajnos éppen a magyar válogatott ellen. Silvio Piola és Gino Colaussi a fináléban is betalált, de a csapat igazi ereje a legendás kapitány, Vittorio Pozzo által remekül összerakott védelem és a korban szokatlanul sokat dolgozó középpálya (rendezte: Giuseppe Meazza) volt.

A második nagy világégés után hatalmas meglepetéssel folytatódott a világbajnokságok történelme, pontosabban sajnos két nagy meglepetéssel: 1950-ben a zseniális Alcides Ghiggia, Juan Alberto Schiaffino kettős akkor nyújtotta élete legjobb teljesítményét, amikor arra a legnagyobb szükség volt, és óriási meglepetésre elvitték az uruguayiak Brazíliából az aranyérmet, a tulajdonképpeni döntőben 200 ezer néző előtt a házigazdát megverve. 1954-ről és az NSZK győzelméről meg már éppen eleget írtunk, a mi Aranycsapatunkat egy sokkal gyengébb erőkből álló, de szerencsésebb és sokkal-sokkal-sokkal profibb módon menedzselt ellenfél verte meg.

1958-ban aztán robbantottak a brazilok, szerencsére csak egy futballbombát, de az hatalmasat szólt, és elkezdődött a selecao diadalmenete. A még fiatalkorú, a torna végére belelendülő Pelé ezüstcipős lett, Vavá bronzcipős, a döntőben mindketten dupláztak, a kapuban Gilmar, a védelemben Djalma és Nílton Santos, a középpályán Didi világklasszis volt, Zito a „technikás Dunga” – ugyanakkor a csapat szíve és lelke a zseniális tehetség, de örök gyerek Garrincha. Akire négy év múlva még nagyobb teher hárult Pelé kiesése miatt, mellette Vaván kívül Amarildo is termelte a gólokat (a torna gólkirálya Garrincha és Vavá lett, Albert Flóriánnal is holtversenyben, a vb legjobbja egyértelműen Garrincha volt).

Bobby Charlton, Bobby Moore és Geoff Hurst ide vagy oda, az 1966-os angol csapatot nem tartják a legjobbak között számon, az 1970-ben diadalmaskodó brazilokat annál inkább: Pelé felült a futballvilág trónjára, 1958 után ismét a vb legjobbja lett a dél-amerikai szakértők szerint, de körülötte már Jairzinho, Rivellino és Tostao támadott, a torna „ezüstlabdása”, Gérson szervezkedett, a két szélső védő, Carlos Alberto és Everaldo oktatást tartott a modern futballból, egyszersmind bebetonozták a jogo bonito, a szép futball legendáját. És a brazilos 2–2–2–2–2-es felállást: két középső védő, két sokat támadó szélső védő, két középső középpályás, két támadó középpályás a két szélen, és elöl két klasszikus középcsatár. Nem mellékesen a gárda mestere Mário Zagallo volt, a korábbi kétszeres világbajnok szürke eminenciás, nagy munkabírású szélső.

1974-ben és 1978-ban is a hollandokat tartották a legszebben, leglátványosabban futballozó válogatottnak, de előbb a házigazda NSZK, majd a házigazda Argentína verte meg őket a fináléban. A két győztes közül a nyugatnémet volt a jobb: Sepp Maier, Berti Vogts, Franz Beckenbauer, Paul Breitner, Rainer Bonhof, Wolfgang Overath, Uli Hoeness és Gerd Müller mind korszakos klasszisok.

1982-ben nagy meglepetésre az ezer sebből vérző Olaszország lett a világbajnok, egyrészt azért, mert a józan ész határain túl is ragaszkodott Paolo Rossihoz, a spanyolországi vb Mario Kempeséhez az olasz szövetségi kapitány, Enzo Bearzot, másrészt pedig a zseniális Dino Zoff előtt Giuseppe Bergomi, Gaetano Scirea, Claudio Gentile, Fulvio Collovati és Antonio Cabrini remekül védekezett, a Gabriele Oriali, Marco Tardelli, Bruno Conti középpályássor pedig élete formájában játszott élete legfontosabb nyarán.

Ha 1986, akkor Mexikó, ha Mexikó, akkor Diego Armando Maradona: az aprócska géniusz még mentálisan és fizikálisan is egyben volt, ez ellen pedig nem volt, mert nem lehetett gyógyszere senkinek sem. Oscar Ruggeri, Jorge Burruchaga, Jorge Valdano és a többiek: mire mentek volna az Isteni nélkül?!

Igen, jól látják, néha kőkeményen szerelt a középpályán. A többi meg maga a mágia

Következzen egy másik remek nyugatnémet csapat, amellyel elbúcsúzott a kettészakított Németország a futballtól, ráadásul egy Maradona köré szervezett, a mexikóitól egy Sergio Goycocheával jobb, egy Valdanóval gyengébb argentin gárdát sikerült nagy nehezen megvernie a Beckenbauer és Lothar Matthäus által irányított Bodo Illgner – Klaus Augenthaler – Thomas Berthold (Stefan Reuter, 73.), Guido Buchwald, Jürgen Kohler, Andreas Brehme – Thomas Hässler, Matthäus, Pierre Littbarski – Rudi Völler, Jürgen Klinsmann csapatnak.

Négy évre rá Maradona búcsúzott a topfutballtól, nem a legszebben, és a Romário, Bebeto, Raí hármas ide vagy oda, ezt a selecaót Brazíliában sem igazán szerették. Annál inkább elvarázsolta a világot 1998-ban a francia nemzeti csapat, ahol Zinédine Zidane volt Paolo Rossi, de az igazi erejüket az adta, hogy a bombaerős keretben mindig volt valaki, aki a forró pillanatokban a hátára vette a csapatot. Az ezüstérmes Roberto Carlos, Rivaldo, Bebeto, Ronaldo, Denílson, Edmundo hatosát is említsük meg azért... És nagy kérdés, mi lett volna a végeredmény, ha nem hal meg majdnem a finálé előtt a csúcsformában lévő Ronaldo? A franciáknál a kispadot is érdemes megnézi: Aimé Jacquet mellett Bernard Lama, Vincent Candela, Patrick Vieira, Alain Boghossian, Robert Pires, a fiatal üstökös, Bernard Diomede, Christophe Dugarry, Thierry Henry és David Trezeguet mosolygott.

Amit elvett a sors akkor a braziloktól, Ázsiában négy évre rá visszaadta. Luiz Felipe Scolari a korszellemhez igazította a klasszikus brazil felállást: Marcos előtt három középhátvéd volt (Lúcio, Edmílson, Roque Júnior) és két világklasszis szélső védő (Cafu és Roberto Carlos), a két középső középpályás két igazi vízhordó (1994-ben még három szűrő szerepelt, Mazinho, Dunga és Mauro Silva, most csak Gilberto Silva és Kléberson), két támadó középpályás helyett csak egy játszott, középen (igaz, az a nagyon motivált Ronaldinho), míg elöl Rivaldo és a súlyos sérülései után diadalmasan visszatérő, gólkirály Ronaldo csatárkodott.

Ronaldónak sikerült a nagy visszatérés, nem úgy, mint Maradonának.

Aztán 2006-ban és 2014-ben a németek voltak a főszereplők: előbb házigazdaként csak asszisztáltak az olaszok újabb meglepetésgyőzelméhez (sérülések, bundabotrány, balhék, úgy látszik, a taljánok ilyen alapzatról igen magasra tudnak ugrani), egy nagy generáció kiemelkedő alakjai emelhették fel a nagy trófeát: Fabio Cannavaro, Andrea Pirlo, Gianluigi Buffon, Francesco Totti, Daniele De Rossi és Alessandro Del Piero. Zidane pedig nagyjából úgy köszönt el a vb-ktől, mint Maradona...

Brazíliában a németek szétcincálták a házigazdát, majd keservesen, kis szerencsével megverték a fináléban Lionel Messiéket – ám a német csapat a bizonyíték arra, hogy játszhat valaki igen magas színvonalon a Jérome Boateng, Benedikt Höwedes, Sami Khedira, Mesut Özil, André Schürrle, Christoph Kramer, Per Mertesacker hetessel is a fedélzeten. Ellenben Dél-Afrikában Vicente del Bosque és a tiki-taka nem volt éppen közönségszórakoztató mutatvány, holott Iker Casillas és a Sergio Ramos, Gerard Piqué, Carles Puyol, Sergio Busquets, Xabi Alonso kvintett előtt Xavi, Andrés Iniesta és Cesc Fabregas szervezkedett, Pedro, David Villa, majd Jesús Navas és Fernando Torres támadott.

A tiki-taka a 2018-as világbajnokságon látványosan kiszenvedett, a belgák és a horvátok aranygenerációja közül utóbbi volt a jobb, az angol „csikócsapat” a negyedik lett – a győztes pedig az a francia válogatott, amely ugyan egyéniségek terén nyomába sem érhet az 1980-as vagy az 1990-es évek gall válogatottjainak, de az Antoine Griezmann, Paul Pogba, Kylian Mbappé hármas csúcsformája mellett az is kellett a sikerhez, hogy a legnehezebb pillanatokban a védők (Samuel Umtiti, Raphaël Varane, Benjamin Pavard) gólokkal siessenek a támadók és a csapat segítségére.