Jó hírünket vitte a világban – 75 éves Bálint László, a mindig elegáns „Báró”

– Honnan eredeztethető a lovak szeretete?
– A nagyszüleim Kőbányán mezőgazdasággal foglalkoztak, gyerekként a nagyapám rendszeresen magával vitt, így ismertem meg a lovak világát. Néhány évtizeddel ezelőtt az egyik barátom a lányának lovat vett, s mondta, nézzem meg, aztán idővel lovagolni kezdtem, majd elhatároztam, a sajátjaimat lovagolnám, ezért a Szentendrei-szigetre költöztünk. Hat lovat tartottunk, a velük való munka napi feladatot jelent, keretet ad az életemnek. Idővel három kimúlt, újakat már nem akarok.

– Öregszik?
– Lehet...

– Az FTC híres volt remek középső védőiről: Kispéter Mihály, Mátrai Sándor, Páncsics Miklós, majd ön következett. Ennyire jó volt az utánpótlásképzés, vagy így jött össze?
– Is-is. De szinte csak „kihalásos” alapon lehetett bekerülni, ki kellett várnom a soromat. A felnőttcsapat keretéhez 1967 végén csatlakozhattam, Mátrai akkor távozott az Egyetértésbe, de Páncsics Miklós előttem volt. Ám Lakat Károly magával vitt a csapat 1968. februári közép-amerikai túrájára.

– A legenda szerint fia, a későbbi sportújságíró, Lakat T. Károly szólt az érdekében...
– ...az öltözőből ismertük egymást, s azt mondta Karcsi bácsinak: „Vidd ki ezt a srácot, erős gyerek, majd cipeli a bőröndöket!” De azért többről volt szó, mert Páncsics megsérült, játszottam a nyolc kinti mérkőzésen, aztán 14 meccsen itthon a bajnoki aranyat hozó 1968-as idényben. Nagy megtiszteltetés volt, mert húszévesen számítottak rám egy nagy rutint igénylő poszton.

– Csapattársai, sőt, szinte mindenki Bárónak hívta az eleganciája, a viselkedése miatt, de ön nemigen kedvelte ezt a megszólítást. Miért?
– Odáig rendben volt, hogy a megjelenésem sugallta ezt a nevet, de éppen a viselkedésem nem, mert távol állt tőlem a bárói stílus. Arról nem beszélve, hogy az emberi kapcsolatokban kényesen ügyeltem arra, nehogy felsőbbrendűnek, nagyképűnek tartsanak.

– Első válogatott mérkőzésén, 1972 márciusában a Népstadionban az NSZK ellen keményen odalépett Gerd Müllernek, ezt a csatár később, amikor nem volt ott a labda, azzal viszonozta, hogy orrba fejelte. Az esetet követően azt nyilatkozta, nincs kegyelem.
– Itthon a hozzá hasonló futballistákat tiszteltük, micsoda sztárok, igazi profik. Aztán Müller egy teljesen ártatlan helyzetben lefejelt.

– Talán mert keménykedett előtte.
– Ez azért nem így működik. Egy sztár tisztában van vele, hogy ütik-vágják.

– Ez volt Müller védekezési mechanizmusa.
– Igen, akkor tanultam meg, az érvényesülésért mindent be kell vetni. Hoppá, ha a menők között ilyen az élet, akkor vegyük komolyan!

– Kiket tartott a legnagyobb ellenfeleinek?
– A külföldiek közül a már említett Gerd Müllert, az argentin Diego Maradonát és az osztrák Hans Kranklt. Itthonról pedig a legendás Fazekas, Göröcs, Bene, Dunai II, Zámbó újpesti csatársort.

– Kikkel szeretett együtt játszani?
– Két részre bontanám a választ. Ifjú titánként szinte félve léptem az öltözőbe, amikor kezdtem beilleszkedni az 1968-as csapatba, valamennyiükkel élmény volt pályára lépni: Albert Flóriánnal, Varga Zoltánnal, Rákosi Gyulával, de mondhatom Fenyvesi Mátét is, aki abban a bajnokcsapatban már kevés alkalommal jutott szóhoz, na de azt megelőzően! Vagy Szűcs Lajos micsoda fedezetpárt alkotott Juhász Pistával! Nagyon fontos volt, hogy elfogadjanak. A Csepel ellen játszottunk, Albert lepasszolta a labdát, én pedig berúgtam Fatér Károly mellett a kapuba. Nem is a gólnak örültem, hanem annak, amit Flóri mondott: „Megérkeztél közénk!” Ez olyan mondat volt, amelyet útravalóként is elraktároztam: ha a Fradi meghatározó labdarúgója válik belőlem, én is így fogom biztatni a fiatalokat. De hát mondhatok későbbi Fradi-játékosokat is, Nyilasi Tibit, Ebedli Zolit vagy a válogatottból Garaba Imrét, Pintér Sanyit, no meg Törőcsik Andrást. Belgiumban Jan Ceulemansszal és René Vandereyckennel ment nagyon jól a játék.

– A válogatottban 76 alkalommal lépett pályára, négy gólt szerzett – ezek közül háromra emlékszem, s nem azért, mert jó a memóriám, hanem mert roppant fontos találatok voltak. Az 1973-as magyar–osztrák vébéselejtezőn kettő kettőre egyenlített.
– Igen, kettő egyre vezetett az ellenfél, egy szöglet után elém került a labda, cirka húsz méterről laposan a jobb alsó sarokba lőttem.

– Svájc–Magyarország, 1981, vébéselejtező, kettő kettő.
– Nagyon fontos volt, hogy hazai vezetés után az első félidő végén kiegyenlítettünk: Törőcsik Andrással kényszerítőztem, Törő elcsúszva, fél térden remekül adta vissza, én pedig ismét a jobb alsóba lőttem.

– S egy olyan gól, amely az 1981-es, norvégok elleni vébéselejtezőn megalapozta a kijutásunkat: az első, iszonyatos erővel megrúgott lövés a jobb vinklibe.
– A szabadrúgást Fazekas Laci tolta elém, én meg belőttem.

– Utána jellegzetes karkörzéses mozdulatával ünnepelte a gólt.
– Pedig lehet, hogy furcsán hangzik, de nem voltam elájulva, ha gólt szereztem. Persze ha a csapat lőtte, örültem, de a magaménak nem jobban, mint a társakénak.

– Két olyan válogatott mérkőzést említenék, amely ha másként alakul, a magyar futball lejtmenete talán lelassul. Az 1972-es Európa-bajnokságon egy nullára kikaptunk a szovjetektől egy roppant szerencsétlenül alakuló találkozón.
– Így volt, de egy Eb-negyedik hely nem kudarc, ezért nem kell szégyenkeznünk.

– Az 1973-as három hármas magyar–svéd vébéselejtező – nem jutottunk ki az NSZK-ban rendezett vb-re.
– Mindenki a magyar–svédet említi, persze jogosan, mert nyernünk kellett volna! De nem azon ment el a továbbjutás, hanem az 1972 októberi bécsi osztrák–magyaron, amely úgy lett kettő kettő, hogy húsz perc elteltével kettő nullára vezettünk Dunai Anti és Kocsis Csikó pazar góljával. Azt a meccset is elszerencsétlenkedtük. Közük sem volt a mérkőzéshez a hazaiaknak, de az NDK-beli bíró, Rudi Glöckner ítélt nekik egy tizenegyest – most is állítom, nem volt az –, belőtték, végül egyenlítettek. Az a selejtezősorozat azért idegesít, mert nem szenvedtünk vereséget, ráadásul európai helyszínen rendezték a vébét, ami nekünk jobban feküdt volna, mint más kontinensen. A kérdésre a válasz: ugyan a futballban sincs feltételes mód, de másként alakulhatott volna a honi labdarúgás sorsa. Sőt, arról nem is beszéltünk, ha a müncheni olimpia döntőjében nem kapunk ki a lengyelektől 1–0-s vezetésünkről 2–1-re...

– Az 1982-es vébén az egy négyes argentin–magyaron volt utoljára válogatott, utána a belgák következtek, de Mészöly Kálmán kihagyta a csapatból. Holott volt bruges-i játékosként jól ismerte a belgákat. Neheztelt rá?
– Akkor igen, később már nem. Tény, a negyedik argentin gól az én lelkemen száradt, röviden fejeltem haza a labdát Mészáros Bubunak, Osvaldo Ardiles berobbant, közelről bekotorta. Dühös voltam Kálmánra, hogy éppen a belgák ellen hagyott ki.

– Úgy volt, hogy a keleti blokkból első magyarként az Ajaxhoz igazol. Hogyan lett ebből az FC Bruges?
– Már az eleje sem volt egyszerű... Szepesi György – akinek külön köszönettel tartozom, hogy végigvitte az elképzelését – azt mondta, ki kellene próbálni, megállná-e a helyét egy magyar a profik között. Elmúltam harmincéves, 76-szoros válogatott voltam, felvetődött, legyek én az első. Volt benne kockázat, ha megbukom, az az egész magyar labdarúgást rossz színben tünteti fel. Szívesen mentem, az Ajax érdeklődött, a középső védőjüket, Ruud Krolt el akarták adni, így kerültem képbe. Igen ám, de már két hónapja vártam a holland munkavállalási engedélyre, nem is léptem pályára az Üllői úton az FC Bruges ellen 1979 augusztusában Géczi Pista búcsúmeccsén. Utána beszélgettem Raoul Lambert-rel, akit az 1972-es Eb-n a belgák ellen én fogtam. Azt mondta, a hollandok nem adnak kelet-európainak munkavállalási engedélyt, szó szót követett, a klub elnöke felvetette, ha 24 órán belül döntök, ő megvesz. Nem bántam meg, hogy nem vacilláltam.

– Mi az, ami leginkább meglepte szakmailag?
– Mi, magyarok, mindig csodálattal néztük a nyugati profikat. Rendezett anyagi háttér, minden adva volt, irigyeltük őket. Aztán kint kiderült, ők is emberek, ugyanolyanok, mint ön vagy én. Mégis, a mentalitásuk, a motivációjuk más volt. Csak egy példa: edzés után fejjel tengóztunk, csúnyán összefejeltem Vandereyckennel, az orvos azt mondta, agyrázkódásgyanús, pihenjünk, ha lehet, sötét szobában. Délután megkértem, megnézném a tréninget. Azt mondta, oké, mire látom, Vandereycken a hóna alatt a labdával ott van a többiek között. Mondtam neki: „De René, azt mondta a doki, hogy pihennünk kell!” Mire ő: „Jegyezd meg, senkinek sem adom át a helyem csak úgy!” Ezt nem felejtettem el.

– Külföldről hazatérve a Volán edzője lett, majd a válogatott technikai igazgatója. Ilyen poszt addig nem létezett a magyar futballban. Két-két győzelem, vereség és döntetlen a mérlege 1988-ban...
– Somogyi Jenő volt az MLSZ elnöke, s olyan szakemberben gondolkodtunk, aki a válogatottakért felel, az egész koncepcióért. Garami József kapitányi szerződése lejárt 1987-ben, a technikai igazgatói munkakörbe nem találtunk senkit, s azt mondtam, ha én felelek az eredményért, felelős vagyok azokért is, akiktől elvárom, így ültem le a kispadra. Eközben a szövetség és az OTSH között konfliktus alakult ki, Somogyi 1988 júliusában lemondott, én pedig követtem, mondván, nem maradok koloncnak az új vezetőség nyakán.

– Hogyan sodorta a sors fradistaként Kispestre ügyvezetőnek?
– Belga kapcsolataim révén összejöttem Louis De Vriesszel, aki magyar klubba szeretett volna befektetni. A Fradit ajánlottam, de az elnökség leszavazta. Mentünk ki a Ferihegyi repülőtérre, ahol összefutottunk a kispestiek igazgatójával, Kozma Mihállyal, szó szót követett, De Vries végül a Honvédba szállt be, s én lettem az ügyvezető.

– A Taurus-pálya eladásával kapcsolatban számos kritika érte...
– A gumiipari vállalat nem a pálya tulajdonjogával rendelkezett, hanem a kezelői joggal, az önkormányzat volt a tulajdonosa. Két vételi folyamat zajlott le: a kezelői jogé és a tulajdonjogé, azaz a pályáé. A törvény értelmében a pálya helyett egy másikat kellett építeni vagy iskolai sportlétesítményt létrehozni. Ez három iskolánál megtörtént. Más kérdés, hogy felfújták a dolgot. De álltam a bírálók elé, és két feljelentés nyomán lefolytatott vizsgálat is bizonyította, hogy nem történt jogsértés, ezzel pedig régóta lezártnak tekintem az ügyet.

– Jelenleg kapcsolatban van a labdarúgással?
– Igen, a Fradit és a válogatottat is figyelemmel kísérem, járok meccsre is. Az FTC Baráti Kör – amelynek elnöke vagyok – a sportszerű szurkolás mellett foglal állást, ezt igyekszünk propagálni.

– Hat évvel ezelőtt szívműtéte volt, mindkét oldalon csípőprotézist is kapott. Utóbbi tekinthető akár „futballistabetegségnek” is, de ön mindig sportszerűen élt, hogyan lett szívbeteg?
– Korán reggel általában egy órát mozogtam. Egy kis futás, kondizás. Egyszer erős nyomást éreztem a mellkasomban, az Országos Kardiológiai Intézetben doktor Ofner Péter főorvos megállapította, koszorúér-betegségem van, ami elzáródáshoz vezethet, megoperálta, jól vagyok, újra sportolok. Tartottam a beavatkozástól, szegény Albert Flóri is hasonló betegségbe halt bele. Azt mondtam magamban, ha meg kell halnom, a Haller utcai épületből legalább látom a Fradi-pályát.

– Egyre több játékostárs távozik, tavaly különösen sokan hagytak itt minket. Ezt hogyan viseli?
– Mit mondjak? Nehezen. Egy születésnap csak arról informál, mennyit éltem, de arról nem, mennyi van még hátra. Elmorfondírozok néha, hogy is van ez... Elfogadom a születést, az elmúlást, hogy itt kell hagyni a földi életet, illetve elfogadnám, de nem tudom. Tóth Jokka, Mészöly Kálmán, Mészáros Bubu, Törő, de mondhatnám Kóbor Jánost is. Hiába tudom, hogy ez az élet rendje... Keresem, törvényszerű volt-e valamelyikük halála vagy sem, s abban maradok magammal, mindent megteszek, hogy minél tovább éljek.

RÓLA MONDTÁK

(A cikk a Nemzeti Sport szombati melléklete, a Képes Sport 2023. január 28-i lapszámában jelent meg.)