Magyar futball, magyar nóta, 5. rész – Grosics Gyula: Hideg szobor vagy…

Grosics Gyula az Aranycsapat egyik legnépszerűbb játékosa, legkülönlegesebb egyénisége volt. A kapusokat amúgy is mindig szokás különcnek tekinteni, de vele kapcsolatban többen – ő maga is – megfogalmazták, hogy egyik, jól elkülöníthető csoporthoz, „klikkhez” sem tartozott a csapaton belül (ilyen volt a régi kispestiek csoportja Puskással, Bozsikkal, a hozzájuk csapódó Lóránttal vagy a volt ferencvárosiak baráti társasága Kocsissal, Budaival, Cziborral), mi több, egyenlő távolságra volt mindegyiktől, egyfajta „egyszemélyes klikket” alkotva. Nem járt el velük az éjszakába, nem foglalt állást a vitáikban, kapusként élvezett egyfajta általános elismerést, kiegyensúlyozott volt a kapcsolata mindenkivel, de senkit sem engedett különösen közel magához. (Nagyon érdekes például, hogy amikor már évek óta csak ketten tudták képviselni az Aranycsapatot és sok-sok közös programjuk volt Buzánszky Jenővel, az utazások alkalmával még Jenő bácsit is mindig az utcán várta és soha sem hívta föl a lakásukba Grosics Gyula, hiába ismerték egymást akkor már vagy hetven éve és öltöztek hosszú évekig egy öltözőben – ehhez képest is hatalmas megtiszteltetésnek veszem, hogy számtalan Nagyszalonta utcai találkozásunk közül én egyetlen egyszer fölmehettem a lakásba is.)

Grosics volt az a játékos, aki a lehengerlő támadójátékáról, világklasszis góllövőiről világhírű Aranycsapatban a kapott gólokhoz volt kénytelen a nevét adni és mindig mondta is, hogy a kapus óhatatlanul antihős, hiszen ő nem rúgja, hanem kapja a gólokat. Nem állt tőle messze az önsajnálat, a mártírszerep sem, csapattársai szerint már a mérkőzések előtt mindig készen állt a kifogások, mentségek sora az esetleges hibákra: folyton kétségekre okot adó előjelek után, de persze mindig vállalta a játékot, csakhogy minduntalan apróbb, nagyobb sérülésekre, betegségekre panaszkodott, mintegy már előre fölmentve magát. Mindezt tekintsük afféle sztárallűrnek, kapushóbortnak, és persze szögezzük le gyorsan, hogy világklasszis, elképesztő tudású és képességű kapus volt, az első magyar, aki három világbajnokságon játszott, generációk példaképe és bálványa, aki teljesen fekete szerelésével és azzal, hogy mindig kesztyű nélkül védett („kesztyűben nem is lehet rendesen védeni” – mondta), stílust, divatot is teremtett szakmai újításai, bátor lábhasználata és 16-oson kívüli akciói mellett, amelyek csak mostanában kezdenek a kapusjáték állandó követelményeivé válni. Ami a fekete mez, (szigorúan rövid!) nadrág, sportszár kombinációt illeti, állította, hogy a papi reverendára utalt ezzel, emlékeztetve édesanyja kívánságára, aki papnak szánta. S hogy mást ne mondjunk, a minden idők legnagyobb kapusának tartott orosz Lev Jasin is követte Grosics fekete meccsszerelését. A magyar világsztár beceneve részben ezért lett Fekete Párduc, a szovjet ikoné „Fekete Pók”.

Grosics már 15 évesen védett az NB II-es Dorog felnőtt csapatában, első meccsét is egy vasárnapi szentmisének köszönhette, hiszen mint az ificsapat ügyességéről jól ismert kapusát, a tartalékos felnőttek a templom mellett vették föl a buszra a hiányzó, Pap nevű kapus helyett, mondván: „Ha nincs Pap, jó lesz a ministráns is...” Este aztán hatalmas pofont kapott az édesapjától, amikor sok órás késéssel hazaérve bevallotta, hogy idegenbeli meccsen járt és a felnőttcsapatban védett. A második pofont pedig azért, hogy mégis hogyan hazudhat ekkorát. A papa csak akkor hitt neki és békélt meg, amikor másnap a Nemzeti Sportban is elolvasta, sőt a helyi kocsmában is arról beszélt mindenki, milyen ügyesen védett a gyerek a nagycsapatban.

Éppen ekkortájt mutatták be a mozik a korszak legnépszerűbb színésze, Jávor Pál főszereplésével a Dankó Pista című életrajzi filmet, amely a kritikusok véleménye szerint ma is megállja a helyét, a korszak egyik legjobb alkotása, a nem vígjáték műfajú filmek közül kiváltképpen kiemelkedik. Nem kizárt, hogy itt hallotta, 1940-es bemutatásakor, vagy ennek nyomán játszották akkoriban sokszor azt a nótát, amelyet Dankó Pista egyik legszebb dalaként emlegetnek, s amely a filmben is nagyon hangsúlyos szerephez jut. Ezzel vall szerelmet, majd ad szerenádot a Jávor által megformált cigánymuzsikus, Dankó Pista nagypolgári, később megszöktetett szerelmének, a Simor Erzsi által alakított Ilonkának. A sorozatom előző, Buzánszky Jenő nótához való viszonyát tárgyaló epizódjában emlegetett cd-re készítettem egy interjút Grosics Gyulával is és ekkor, hosszas unszolásomra vallott erről a dalról, mint kedvenc nótájáról is. Íme:

„Van egy műdal, ami bennem gyerekkorom óta megmaradt. Nem tudom, milyen körülmények között, hol hallottam. Ez a Madár vígan dalol a (sic!) lombos ágon című műdal, amely olyan édes-bús, szerelmesnek tűnő nóta, amit, ha már nagyon belemelegedtem, mert nem szoktam énekelni, nincs is meg hozzá a hangom, de ha már nagyon belemelegedtem néha napján és mondjuk a cigányzenekar prímása megkérdezte, hogy mi a kedvenc dala, akkor nálam jött ez a Madár vígan dalol a lombos ágon... De már régen nem énekeltem...”

Íme, először a filmből, Jávor Pál, aztán pedig Simándy József előadásában:

Érezhetően az idézett interjúban is szabadkozva, sőt pironkodva, öniróniával elfedve a zavarát avatta be a hallgatóságot ebbe a „titokba”, hiszen ez Grosics Gyula számára túlzott kitárulkozás volt, nyilvánvaló, hogy az emberről sokat elárul a kedvenc nótája. A sorsáról, a világhoz való hozzáállásáról, sokszor a traumáiról és így tovább. Anélkül, hogy öncélú elemzésbe, pláne belemagyarázásba kezdenék, azért néhány, Grosicsra olyannyira jellemző sorra hadd csodálkozzak rá ebben a valóban gyönyörű Dankó-nótában, amelynek szövegét dr. Lévay Endre írta. Már a címe is hátborzongató, az ugyanis nem egyenlő a kezdő sorral, amelyet Grosics is idézett (apró hibával), hanem így szól: Lemondás... Igen, maga a melankólia. Hány interjúban hallottuk, hogy miként kellett Gyula bácsinak lemondania politikai üldözések, személyes retorziók, balszerencsés fejlemények, vagy csak a honvágy miatt a 100-szoros válogatottságról, a ferencvárosi szerződésről, a világbajnoki címről, a külföldi karrierről, később évekig a Nemzet Sportolója címről.

Aztán itt vannak ezek a sorok:

„Elmondanám, hogy csöndes éjszakákon,
Midőn a földön mindent béke fed.
Az én szememről messze száll az álom,
Nyugalmat még akkor sem lelhetek.”

Amiről óhatatlanul az eszembe jut, hogy miként mesélte Gyula bácsi a közönségtalálkozók tucatjain, hogy örökké a berni vb-döntőben elszenvedett vereség kísérti, sokszor ébredt arra álmából még fél évszázaddal a történtek után is, hogy megint meglökik őt a levegőben a szögletnél a németek, és a bíró nem fütyül, hogy megint becsúszik a harmadik gól a keze mellett, akárhogy nyújtózkodik... Nem, soha „nem lelhetett nyugalmat” ettől a gyötrő rémálomtól, amely maga volt a dermesztő valóság és egész hátralévő életére rányomta a bélyegét.

De illendő idemásolni végre a nóta teljes szövegét:

„Madár vígan dalolva lombos ágon,
Lágy esti széltől csókdosott virág,
És minden, minden széles e világon,
Szerelmet érez, hőn szeretni vágy!
Bevallanám én is titkát szívemnek,
S elmondanám, hogy mily híven szeretlek,
Elmondanám, de hasztalan beszéd,
Hideg szobor vagy, meg sem értenéd.

Elmondanám, hogy csöndes éjszakákon,
Midőn a földön mindent béke fed.
Az én szememről messze száll az álom,
Nyugalmat még akkor sem lelhetek.
Ha bíztat is egy percre a reménység,
Mint űzi azt el százezernyi kétség.
Elmondanám, de hasztalan beszéd,
Hideg szobor vagy meg sem értenéd.

Elmondanám, hogy egymást hűn szeretve,
Mily boldogok lehetnénk kedvesem,
Szívünk fényt, pompát végképp elfeledne,
S hiányukat nem éreznéd te sem,
Mert több a szívnek csöndes boldogsága,
Mint pompa és fény múló ragyogása.
Elmondanám, de hasztalan beszéd,
Hideg szobor vagy meg sem értenéd!”

Alapvetően, ahogy Grosics is mondta, szerelmes („szerelmesnek tűnő”) dalról van szó, méghozzá a semmibe vett, s ezért bátortalan szerelmes reménytelen alapállásából előadott, csupa feltételes módban fogalmazó, mégis büszke vallomás ez. Különösen érdekes annak fényében, hogy talán nem is volt a hölgyek körében népszerűbb tagja Grosicsnál az Aranycsapat egyenként is mind hallatlanul népszerű tagjai között. A jóképű, magas, atlétikus, akrobatikus mozdulatokkal védő, sikeres kapusnál, aki a pályán kívül kifogástalan eleganciájú, finom modorú, nem csak a futballisták mércéjével mérve választékosan fogalmazó, halk szavú, a hölgyekkel mindig előzékeny, de magabiztos fiatalember volt. Ami persze nem jelenti azt, hogy ne élhetett volna a lelkében elevenen egy-egy korábbi keserű csalódás vagy elutasítás emléke. Hiszen, mint mondta, a negyvenes évek eleje óta közel állt a szívéhez, megragadt benne ez a nóta. Még az is lehet, hogy nem konkrét élmények, csak az általános lelki alkata miatt.

Az egyik bájos, idevágó történet szerint a már nyolcvan körül járó Grosics Gyulával kedvesen beszédbe elegyedett egy idős hölgy a budapesti villamoson, mondván, mennyire örül, hogy láthatja, hiszen egykor az egész osztályuk szerelmes volt belé. Mire Gyula bácsi csak ennyit mondott: „Kár, hogy nem akkor tetszett szólni...” Ami persze még így is a leginkább csak udvarias tréfa volt, hiszen nyilván nem volt hiány egykor a Grosics-rajongókból anélkül a lányosztály nélkül sem... Talán ma már leírható az is, hogy a csapat 12. játékosaként emlegetett, a futballistákkal szinte egykorú rádióriporter, a népszerűségben hiányt ugyancsak nem szenvedő Szepesi György is legfeljebb Grosicsot említette (félig) viccesen féltényekedve, amikor szóba került, hogy kiért bomlottak a leginkább a nők annak idején.

Csak felületesen ismerve két házassága történetét és óvakodva bármilyen túlzott indiszkréciótól mégis azt gondolom, hogy kedvenc nótájának ez a két sora volt a leginkább jellemző a játékos-pályafutásának befejezése után sportvezetőként, majd a divatüzletét vezetve csöndesen dolgozgató Grosics Gyula hozzáállására:

„Mert több a szívnek csöndes boldogsága,
Mint pompa és fény múló ragyogása.”

A Dankó-nóta továbbélésére pedig egy bizonyíték a délvidéki, a nyolcvanas években divatossá lett, úgynevezett „muskátli zenét” játszó Szivárvány zenekar rockosított változatának felvétele:

Visszatérve az interjúra, amelyből a kedvenc nótájára is fény derült, Grosics beszélt még a magyar nóta szerepéről a futball és az Aranycsapat történetében. Hadd idézzek még ebből.

„Nagyon fiatalon kerültem be Dorogon a labdarúgó-csapatba, 15 évesen. Számomra új volt az, hogy egy-egy mérkőzés után, a vacsorát követően nótázásra került a sor. Olyan magyar nótákat énekeltek az idősebbek, amiket én akkor hallottam először. (...) Azt hiszem, hogy ez az ország majd' minden labdarúgó-csapatára jellemző volt, Kispesten, a Budapesti Honvédnál is az volt a szokás, hogy mérkőzés után, vacsorát követően kis nótázásra került sor. De nem csak a vacsora közben, de utazások közben is, főleg, ha autóbusszal mentünk külföldre, ott is nagyon sokszor fordult elő, hogy magyar nótát énekeltünk és ebben az Öcsi volt az élenjáró, szóval ő diktálta az iramot, meg ő ismerte közülünk a legtöbb magyar nótát. Én olyan magyar nótákat hallottam tőle, amit az életben előzőleg nem hallottam sehol. (...) Nem az volt a divat azokban az években, hogy mérkőzés után elmentünk rongyot rázni, hanem leültünk és a vacsora elfogyasztása után magyar nótát énekeltünk. Volt olyan eset, amikor a csapat vezetője megszólalt, hogy „Fiúk, magyar nóta!” és akkor egyik-másik élenjáró játékos elkezdte énekelni, hogy „Vörös Csepel vezesd a harcot!” (...) És hát a csapatvezetőnek ez nagyon tetszett, hogy magyar nóta ürügyén mozgalmi dalokat énekeltünk az autóbuszban.”

„Az általunk évtizedekkel ezelőtt ismert magyar nótázásnak kultusza volt. A Royalnak volt egy híres cigányzenekara, aztán a New York Kávéházban is nagyszerű cigányzenekar tevékenykedett... Talán könnyebb lenne azokat a helyszíneket felsorolni, ahol nem volt cigányzene...”

Az interjú zárásánál szívbemarkolóbb befejezést pedig én sem tudnék találni. Itt Grosics Gyula arra tett ígéretet, hogy egyszer majd, a másvilágon félreteszi megszokott visszafogottságát, barátja Puskás Öcsi kedvéért:

„Az Öcsit különösen megfogta a magyar nóta, ő érzelmileg is nagyon elkötelezettje volt ennek a műfajnak, imádta a magyar nótát. Ha még egyszer újrakezdenénk, akkor beszállnék az Öcsi mellé egy-két magyar nóta eléneklése erejéig. Lehet, hogy még sor kerül erre... Majd ott fönt a csillagok között....”

(Folyt. köv. A 6. rész tartalmából: Szepesi György, aki hazahozta a Magyar Rádiónak Puskás madridi nótalemezét, és kiderült, hogy neki is volt nótája...)

Ha Önnek is van emléke, fényképe, története arról, hogy nagy futballistáink, edzőink mely nótákat énekelték szívesen, örömmel veszek minden információt a [email protected] címen.