Románia falusi futballfilmje – a Tagai Sasok az elkötelezettség és a közösséghez tartozás mozija

Az öltöző üres, csak az edző és az intéző toporog bosszankodva. Türelmetlenül kémlelnek ki időről időre a szűk ablaknyíláson.
„– Nem jön senki, mi?
– Senki.”
Nelu, az idős tréner leül a padra, nagyot sóhajt. Telnek a percek, újra és újra az ablakhoz lépnek, figyelik a sporttelepre vezető utat.
„– Látok egy autót a messzeségben, de nem tudom, kié.
– Hogy mondod?
– Igen, mintha egy autó közeledne.
– Az Mimi lesz!
– Igazad van, ő az!”

Hamarosan kezdődik a mérkőzés, a pályát az öreg a nyikorgós meszezőmasinával már gondosan felvonalazta, megvannak az igazolások is, a játékosok azonban csak nem érkeznek. A Cegei Sasok (Vulturii din Taga) Románia legrosszabb csapatának számít, a Besztercéhez közeli, mintegy kétezer lakosú település együttese két idényt lejátszott úgy, hogy nem nyert egyetlen mérkőzést sem. Az öltözői morál romokban, a sorozatos kudarcok, a játékoshiány, a motivációs gondok hétről hétre keserves mérkőzéseket hoznak.

Hogy mi tartja mégis úgy-ahogy egyben a társaságot? A megszokás? A szerény játék­élmény? A felújított öltözőépület, a meglévő pálya kihasználásának funkcionális igénye?

Közrejátszik ez is, az is, de a leginkább maga Nelu bá, az edző-mindenes, akinek elhivatottságát semmilyen külső tényező nem tudja letörni. Róla, a Vulturii din Taga (a forgalmazó magyar fordításában Cege község román névváltozata nyomán Tagai Sasok) című 2022-es román dokumentumfilm főszereplőjéről, pontosabban az általa megtestesített karakterről, személyiségtípusról azonban érdemes még részletesen is szólni. Egyelőre kövessük tovább a 74 perces alkotás egyik első jelenetét, a játékosokat fürkésző öltözőbeli öregek, az aznapi tizenegy fős létszámért aggódó csapatvezetők várakozását. Lassan szállingóznak a sporttáskás fiatalok, nyitnak be az öltözőbe (a kilincs kiesik a helyéről), ám még le se ülnek a helyükre, már meg is kapják a magukét. Éppen ők, akik legalább aznap jelen vannak...

„– Mirza, te csak akkor jössz, ha kedved tartja!
– Ez nem igaz!
– Igazán?
– Amikor csak tudok, itt vagyok!
– Legalább szóljál, ha nem jössz!
– Nelu bának jeleztem a múltkor.
– Mikor mondtad neki?
– Felhívtam, és szóltam neki.
– Mikor?
– Az előző meccs előtt.
– Oké, az az előző meccs. És az azelőtti meccsen hol voltál? Nagyapád azt mondta, Szamosújváron jártál vasárnap.
– Így is volt. Anyám jött haza Olaszországból. Üzentem Codóval, hogy mondja meg Nelu bának, nem leszek. Megmutassam az üzenetet a telefonomon?
– A nagy pofátokkal nem juttok sehova.
– Félreértettél.
– Pontosan értelek, csak nem hiszek neked.”

Telik az idő, komótosan öltöznek a fiúk. Nelu, az edző csalódottan számol: „Kettő, négy, hat, nyolc, kilenc... Azt hittem, leszünk vagy tizenöten...”

Végül kezdésre éppen megvannak tizenegyen, de nincsen a játékban sok köszönet, a csapat az utolsó percekben kapott gólokkal 2–1-es vereséget szenved, a hátvédek elkeseredetten, ocsmányul szidják egymást. Vége a meccsnek, fémesen kopognak a stoplik az öltözőfolyosó műkő padlózatán, bosszúsan húzzák le szerelésüket a játékosok, némelyek a bírót ócsárolják, már csak megszokásból is.

Na, majd a következő héten! Persze...

A nemzetközi kritikusok figyelmét is felkeltő román filmalkotás attól zseniális, hogy nincs benne semmi különleges. Sem a környezet, sem a cselekmény, sem a szereplők nem feltűnően érdekesek. Nincsenek szélsőséges fordulatok, kirívó jellemek, fergeteges poénok, a résztvevők sokszínűsége tényleg nem más, mint a szürke ötven árnyalata. Nincsen nyomott búsongás, depressziós melankólia sem, a dolgok mennek a maguk menetében, a film érzelmi amplitúdója viszonylag szűk skálán mozog. A hétköznapi díszletek sem torzítják a realisztikus hatást, a falusi pálya látványa nem kifejezetten izgalmas, nincsenek körülötte mesébe illő erdők, egyedi sziklaképződmények, de még csak egy régen elhagyott, romos kastélyépület sem. Az öltöző is nélkülözi a futballromantika minden elemét, nincsenek régről ottfelejtett bútorok, a falakon elmaszatolt stoplinyomok, minden egyenletesen semmilyen. A frissen kifestett épület jellegtelensége az elmúlt évek magyarországi falusi infrastuktúrafejlesztéseit idézi, a támogatási pénz célszerű elköltése és az előírások teljesítése általában mifelénk is felülírt mindenféle esztétikai szempontot.

Ennek az unalmasan valószerű világnak a kulcsfigurája Nelu, a Cegei Sasok mindenese, aki nem lobogó lelkesedéssel, harsány buzgalommal vagy izmos daccal szervezi a csapatot, hanem olyan magától értetődő természetességgel, hogy szinte észre sem vesszük, hol húzódik a határ a csapattal kapcsolatos tevékenysége és a magánélete között. Aztán rájövünk, hogy azért nem vesszük észre, mert nincs is: a világban a regénybeli kisemberek egyszerűségével mozgó cegei nagypapának a tyúkok etetése, a küszködve végzett szántás, a feleségével folytatott csevegések vagy az unokákkal szervezett családi születésnapi összejövetel éppúgy a mindennapok szerves része, mint a pályavonalazás, a szakadatlan telefonálgatás a játékosok után vagy a kispadon átélt kilencven percek izgalma. Ha kell, elutazik Kolozsvárra elintézni a szükséges adminisztrációt, részt vesz a település testületi ülésén, amelyen a sporttámogatásról döntenek. Aztán ül türelmesen az öltözőben, és lesi meccskezdés előtt a kisablakon át, hogy vajon lesz-e aznap elég játékos.

Nem nehéz párhuzamot találni a romániai falusi labdarúgásról és társadalmi hátteréről pontos látleletet adó dokumentumfilm és a Hátsó füves országjáró sorozatban gyűjtött tapasztalatok között. A sajátos közeghez kapcsolódó jelenségek, az abban rejlő értékek és az új idők kihívásai nagyon hasonlók Romániában és Magyarországon: kistelepüléseken a futballcsapat fenntartását nehezíti a fiatalok hiánya, az urbanizálódó új nemzedék megváltozott szokásrendszere, a mérkőzésekhez tartozó rítusok „öregedése” (a mai húszévesek körében már nincs olyan vonzereje például egy meccs utáni, éjszakába nyúló közös bográcsozásnak, mint az apák, nagyapák generációjának), a hagyományok átörökítésének nehézségei és a szóban forgó közegben a labdarúgás relatív népszerűségvesztése. Utóbbi megállapítás meglepőnek tetszhet, ám a gyakorlat azt mutatja, hogy Kylian Mbappéért rajongani, a Real Madridnak szurkolni vagy a számítógépen fifázni manapság csábítóbb „futballélmény” egy tizen-, huszonévesnek, mint rááldozni fél napot arra, hogy a falusi csapattal esetleg beleszaladjon a menetrendszerű vereségbe, hallgatva az edzői szidalmakat és a nagyokos öregek prédikációját.

Ezzel együtt a Vulturii din Taga sallangok nélküli, csodálatos filmes vallomás arról, hogy mit jelent minden észszerű tényezővel dacolva túlélni, menni tovább, meghozva a személyes áldozatokat, megvívva a családi harcokat. Mit jelent az elkötelezettség, a közösséghez tartozás, és az, ha a teljes reménytelenségben kell küzdeni mások által megmosolygott kis célokért. Mondjuk egy, de tényleg csak egyetlen aprócska győzelemért. És ha nagy nehezen megszületik a siker, mert végül csak elérkezik annak is a napja – a cegeieket szlovákiai nemzetközi tornára hívják, ahol mindenki meglepetésére valahogy nyernek egy meccset –, akkor egy pillanatra úgy érezheti mindenki, Nelu bával az élen, hogy megérte. És hogy tényleg megérte-e? Talán sohasem derül ki.

Az Adina Popescu kulturális újságíró és Iulian Manuel Ghervas rendező munkájaként elkészült Vulturii din Taga immár magyar felirattal is elérhető, a KineDok Magyarország független dokumentumfilm-forgalmazó idei katalógusából közösségi vetítés céljára ingyenesen kölcsönözhető (érdemes figyelni a társaság honlapját, mert idén még a film online grátisz vetítését is tervezik). A dokumentumfilm magyarországi premierje a sátoraljaújhelyi Hátsó füves-kiállításon lesz, ahol szeptember 8-án, pénteken a Harmadik félidő bisztró eseménysorozat keretében borkínálással kísért ingyenes kertmozi várja a Kazinczy Ferenc Múzeum látogatóit (részletek a Hátsó füves Facebook-oldalán).

(A cikk a Nemzeti Sport szombati melléklete, a Képes Sport 2023. augusztus 12-i lapszámában jelent meg.)