Hatvanéves lett Kiprich József, akinek mindene a tatabányai futball

– Napra pontosan hét hónappal ezelőtt a Képes Sport-mellékletünkben megjelent cikkünkben többek között megemlítette, meg sem hallja, ha valaki arról beszél, hogy szeptemberben betölti a hatvanat. Nos, most mégis eljött ez a nap, úgyhogy jó egészséget és sok boldogságot kívánunk!
– Köszönöm, hogy gondoltak rám, de az az igazság, a negyvenedik születésnapom óta nemigen számolom, hol tartok – felelte a Tatabányai Bányász legendás, hetvenszeres válogatott labdarúgója, Kiprich József, aki szerdán lett hatvanesztendős. – Szalad az idő, ráadásul amikor kezdem elfelejteni, mennyi is vagyok valójában, mindig jön valaki, és figyelmeztet...

– Hat évtized nem kevés, és ha nem számolom a légiósként megélt éveket, akkor is jó ötvenet Tatabányán „húzott le”. Mit jelent önnek a város?
– Mindent! Itt neveltek fel a szüleim, akik már sajnos nem élnek, itt kezdtem futballozni, itt lett belőlem NB I-es labdarúgó, számtalan felejthetetlen pillanatot élhettem át, ideköt a családom, és még sorolhatnám.

– Törvényszerű volt, hogy labdarúgó lesz?
– Nekem nem volt más játékom, csak a labda, nem tologattam autókat, traktorokat, mint sok más gyerek. Hatéves lehettem, amikor az édesapám Csehszlovákiából hozott igazi bőrlabdát, és onnantól csak az létezett: velünk szemben a termelőszövetkezetnek volt egy nagy rétje, éjjel-nappal ott fociztunk a dózsakertiekekel, és mert rengeteg jó spíler volt akkoriban, nehogy azt gondolja, hogy mindig a nyertes csapatban játszottam. Olykor megfordul a fejemben, de jó lenne visszatekerni az idő kerekét; persze tisztában vagyok vele, nincs rá lehetőség.

– Ki volt gyerekkora kedvence, bálványa a Bányászban?
– Egy játékost nevezzek meg?! A lehetetlent kéri! Szabó György, Csapó Károly, P. Nagy László, Schmidt István, Weimper István vagy a tarjáni Kovács István hihetetlenül jó futballista volt, mindegyikükre felnéztem.

– A Tatabánya színeiben kétszáztizenhat bajnokin nyolcvan gólt szerzett az élvonalban. A rengeteg emlékezetes mérkőzés közül van kedvenc?
– Talán a bányásznapi meccsek maradtak meg leginkább bennem, és nem is egy-egy találkozó végeredménye, sokkal inkább a hangulata. Olyankor rendre a Ferencvárost vagy az Újpestet fogadtuk, a telt ház borítékolható volt, a szurkolók elképesztő hangulatot teremtettek. Senki sem szeretett ilyenkor nálunk vendégszerepelni, a lábak nemegyszer megremegtek, és bizony sokszor a síp is másként szólt, mint egy átlagos bajnokin.

– Nehéz feladat megnevezni azt a három labdarúgót, akivel leginkább szeretett játszani a tatabányai időszakában?
– Nagyon nehéz, hiszen sorolhatnám a neveket Csapó Károlytól kezdve P. Nagy Lászlón keresztül Szabó Györgyig, a felsorolásból nyilván nem maradhatna ki Plotár Gyula és Vincze István, „Pilu” sem, akikkel a pályán kívül is jól megértettük egymást.

– Sohasem csinált titkot abból, hogy pályafutásának csúcsa az a hat év, amelyet a Feyenoordban töltött el, arra talán kevesebben emlékeznek, hogy az 1995–1996-os idényben Cipruson az APOEL profijaként bajnok, gólkirály és az év labdarúgója lett.
– Tény, az is felejthetetlen időszak volt, hiszen veretlenül lettünk aranyérmesek, ráadásul a kupát is elhódítottuk. Korábban említettem, nekem nyaralással ért fel az az időszak, de azért ebben volt túlzás is, hiszen Dani fiam nagyon eleven volt, szó sem lehetett arról, hogy az edzések után csak úgy heverésszek a tengerparton. Ugyanakkor ne menjünk el szó nélkül a tatabányai tíz év mellett sem, az is csodálatos fejezete a pályafutásomnak.

– Jól gyanítom, hogy karrierje legemlékezetesebb mérkőzése 1985-höz, míg a legfájdalmasabb 1986-hoz köthető?
– A bécsi, Ausztria elleni három nullás világbajnoki selejtező az egyik csúcs, bár hozzá kell tennem, nekem mindegyik találkozó ünneppel ért fel. A másik oldalon említhetném a hollandok elleni egy nullás hazai vereséget, amikor annak ellenére, hogy kijutottunk a világbajnokságra, a szurkolók haragja elől be kellett menekülni az öltözőbe, de ennél is fájóbb volt valóban a nyolcvanhatos világbajnokságon a Szovjetunió elleni nulla hat. Sokan mondják ma is, valamit megetettek vagy megitattak velünk, hiszen az nem lehet, hogy egy héttel előtte még úgy mentünk, mint a táltos, a meccsen pedig lépni sem tudtunk.

– Ha már Feyenoord: korábbi csapata mire lehet képes a Bajnokok Ligája csoportkörében?
– Bármire, bár a csoport nem tűnik egyszerűnek. Abban biztos vagyok, hogy hazai pályán az Atlético Madrid, a Lazio és a Celtic ellen is elképesztő lesz a hangulat, ilyenkor pedig ha valaki nem hidegvérű profi, megremeghetnek a lábak.

– Megkerülhetetlen kérdés a válogatott: a csütörtöki belgrádi Eb-selejtező esélyét miként látja?
– Marco Rossi nagyon jól felépítette a csapatot, vannak klasszisaink, mint például a Liverpoolban hétről hétre látható Szoboszlai Dominik, aki világsztárrá nőheti ki magát. Egyébként nem történik tragédia, ha a szerbektől idegenben kikapunk, bár nyilván nem erre készülünk. Nem féltem a srácokat, bármilyen eredmény benne lehet a játékukban.

– Az NB III-as Tatabánya vasárnap Dávid fiával a kezdőben gól nélküli döntetlent játszott a Gyirmót második csapatával. Kint volt a mérkőzésen?
– Amióta Dávid a csapat játékosa, ott vagyok a meccseken. Nyilván jó érzés Kip­richet látni ezen a pályán, annak pedig különösen örültem, hogy a játék jól ment a fiamnak. Más kérdés, hogy nálam támadó lenne, nem pedig belső védő...

– Talán ezzel kellett volna kezdenem... A novemberi combnyak- és könyöktörés után felépült, nincs szüksége már tolószékre, mankóra?
– Fájdalmaim már nincsenek, tudok aludni, ugyanakkor még mankózom, erősíteni kellene a lábamat. Fogalmazzunk úgy, lassan, de alakulok.
– Sokan tudják, hogy szeret horgászni. Ha kifogná az aranyhalat, és hármat kívánhatna, mi lenne az?
– Maradjunk csak egynél: legyen egészséges mindenki a családban és a baráti körben, annál nincs fontosabb – a novemberi baleset óta ezt jól tudom.