Címlapsztori: az elfeledett világbajnoki Erdély-tüntetés igaz története

Ha éles szemmel figyeljük az 1978-as argentínai világbajnokság fotó- és videófelvételeit, a magyar válogatott mérkőzésein észrevehetünk egy különös szurkolói üzenetet. A lelátón fel-felbukkan egy hatalmas piros-fehér-zöld zászló, rajta pedig öles betűk­kel a felirat: „Erdély magyar”.

Vajon kik és miért rakták ki a Magyarországtól és Erdélytől távoli helyszínen kiválképp meglepő transzparenst? Milyen „célközönségnek” szólt a kétszavas állítás, és pontosan mit akart jelenteni? Feltűnt-e a világ televíziónézőinek, és ha igen, mit szóltak hozzá? Miképp reagált Budapest, Bukarest és a nemzetközi nyilvánosság a dél-amerikai akcióra? Megpróbáltunk utánajárni, mi állt a magyar futballtörténet egyik legfurcsább, elfeledett politikai epizódjának hátterében.

Kezdjük onnan, ahonnan a futballpálya eseményeit a leginkább belátni: a kapuból. Felhívtuk Gujdár Sándort, a magyar válogatott 1951-ben született kapusát, aki a világbajnokságon az Argentína (1–2) és a Franciaország (1–3) elleni mérkőzésen védett, érdeklődve, mit érzékelt a tribünön zajló akcióból (az Olaszország elleni, 3–1-es vereséggel végződő második csoportmérkőzésen Mészáros Ferencet játszatta Baróti Lajos szövetségi kapitány).

„Láttuk az »Erdély magyar« feliratot, de nem beszéltünk róla – emlékezett a futballista a 46 évvel ezelőtt történtekre. – Dolgozott bennünk az adrenalin, meg amúgy is volt elég bajunk, valahogy ez nem jött szóba. Érdekes módon a későbbi visszaemlékezések, társalgások során sem került terítékre. De most, hogy mondja, felrémlik, hogy amikor az argentinoktól kapott második gól előtt felnéztem egy pillanatra, szemet szúrt a felirat. A torna alatt meghívott minket két helybeli magyar klub, arra emlékszem, hogy a gazdagabb kör invitálását nem fogadtuk el, csak az egyszerűbb társaságba mentünk el. Ott sem volt téma a lelátói szöveg, az egész vb-vel kapcsolatban mélyebb nyomot hagytak a magyar csapat körüli szervezési problémák. Elhibázott felkészülési program után utaztunk ki Argentínába, a profi körülmények között készülő riválisokkal ellentétben olcsó munkásszállón kaptunk helyet, ahol például olyan rövidek voltak az ágyak, hogy lelógott róluk a lábunk. Van egyébként személyes erdélyi kötődésem, édesanyám Nyárádszeredáról származik, a második világháború alatt ment át Magyarországra, én már Szentesen születtem. Először a Honvéd játékosaként jártam Erdélyben, éppen az 1978-as vb utáni ősszel, a Politehnica Timisoara elleni UEFA-kupa-mérkőzésen. Titkosrendőrök kísérték a csapatot mindenhová Temesváron, annyira vigyáztak ránk, hogy még a szállodát sem hagyhattuk el.”

AZ OLASZORSZÁG–MAGYARORSZÁG MÉRKŐZÉS ÖSSZEFOGLALÓJA SORÁN TÖBBSZÖR, PÉLDÁUL 3.11-NÉL IS JÓL LÁTHATÓ AZ „ERDÉLY MAGYAR” ZÁSZLÓ

Bukarestben intézkedtek: a tv-ben kitakarták a feliratot

Felesleges említeni, a korabeli magyarországi sajtóban hiába keresnénk a meghökkentő közjáték nyomát. Legtisztábban az Olaszország–Magyarország találkozó televíziós közvetítése során látszik az óriási protestzászló, éppen ezért itt a legmeglepőbb, hogy miközben a képernyőn markánsan kivehető, a helyszíni tv-kommentátor, Vitray Tamás nem fűz hozzá semmilyen megjegyzést. Nyilvánvaló ugyanakkor, hogy az „Erdély magyar” szlo­gen nem kerülte el sem a budapesti, sem a bukaresti politikai vezetők figyelmét. A világbajnokság közvetítési jogait a román válogatott részvételének reményében előzetesen megvásárolta a Román Televízió, a magyar válogatott mindhárom mérkőzését sugározta, mégpedig a korabeli műsorújság szerint élőben, legfeljebb néhány percet csúsztatva. Alin Buzarin, az ismert román televíziós sportkommentátor Csinta Samu kollégánk érdeklődésére megerősítette a fennmaradt információt: a második magyar találkozóra már felkészültek Bukarestben, és a zászlót nemes egyszerűséggel kitakarták a romániai adásverzióban. A Ceausescu-féle rezsim illetékesei biztosra mentek: miután az argentin–magyar mérkőzésen kiszúrták a feliratot, elrendelték, hogy ha a magyar–olaszon is felbukkan, akármilyen módon, de tüntessék el a szem elől. Bodola János erdélyi sportújságíróra hivatkozva Szőczi Árpád úgy írja Temesvár című könyvében, hogy a román döntéshozók a második félidőben leállították az olasz–magyar mérkőzés közvetítését, a Franciaország–Magyarország harmadik csoportmérkőzést pedig levették a műsorról – ezeket az állításokat visszaemlékezések nem támasztják alá.

A Torontóban született, újságíróként sokáig Berlinben dolgozó Szőczi Árpád említett kötete kínálja a legrészletesebb beszámolót az 1978-as Erdély-tüntetésről. A világbajnokság nyilvánosságát meglovagoló, a sporteseményt politikai csínytevésre felhasználó kezdeményezés ötletgazdája és finanszírozója a brazíliai magyar emigráció tehetős figurája, Zolcsák István volt. A szálakat Sao Paulóból mozgató iparmágnás a trianoni békeszerződéssel Romániához csatolt faluban, Lázáriban született 1921-ben, újranősülő édesapja két évvel később Brazíliába menekítette a családot, ám 1928-ban néhányan – így István is – visszatértek a Szatmárnémetihez közeli településre. A majdani tüntetésszervező középiskolai tanulmányai után, 1939-ben Magyarországra szökött, az 1956-os forradalmat követően elhagyta az országot, és követte Brazíliában élő rokonait. Dél-Amerikában rátermettségének és széles nyelvtudásának köszönhetően néhány év alatt megcsinálta a szerencséjét, az Enzo Zolcsak néven alapított cég vezetőjeként a virágzó brazíliai autóipar egyik legfőbb alkatrészbeszállítója lett, dolgozott egyebek mellett a Chrys­lernek, a Volkswagennek, a Fordnak, a General Motorsnak, a Mercedes Benznek és a Fiatnak is.

Mindeközben nem veszítette szem elől tervét, amely a Szőczi-féle könyv szerint nem volt más, mint hogy a nemzetközi közvélemény erejével nyomást gyakoroljon Erdély visszacsatolására Magyarországhoz. Ezer dollárt fizetett a Buenos Airesben szerkesztett Magyar Hírlapnak, hogy terítéken tartsa az erdélyi témát, 1974-ben részt vett az Erdélyi Világszövetség megalapításában, kereste az együttműködési lehetőséget az észak-amerikai magyar közösség képviselőivel, így gróf Teleki Bélával és Wass Alberttel. Radikális nézetei és nacionalista törekvései az emigrációban sem váltottak ki osztatlan lelkesedést, az pedig különösképp nem, hogy Erdély-ügyben szövetségesként a Kádár János-féle magyar pártvezetésre és a területrevíziót biztosítani képes Szovjetunióra támaszkodott volna. Éppen az 1978-as világbajnokság alatt folytatott izzó hangú nyílt levélváltást az emig­ráció Münchenben szerkesztett lapja, a Nemzetőr hasábjain Gábor Áron szibériai kényszermunkatábort megjáró kolozsvári újságíróval, aki „Veszélyes korteskedés Erdélyért” című, áprilisban publikált cikkével érezhetően a tyúkszemére lépett. Az éles stílusú eszmecserét a szerkesztőség júniusban saját véleménycikkel zárta le, itt olvassuk: „Enyhén szólva a politikai mértéktartással ellenkezik, hogy valaki az emigrációból Kádáron keresztül attól a Szovjetuniótól kérjen »területi kiigazítást«, mely azért erőszakolta ki a helsinki döntést, a határok sérthetetlenségét, hogy zsákmány-területeit megtarthassa. […] Amikor a szovjet karámba szorult népek legjobb fiai börtönt és elmegyógyintézeti kezelést vállalnak azért, hogy az »ellenszélben« is vallják az emberi jogokat és nyíltan elvetik a kommunizmus rendszerét, megbocsáthatatlan bűn az antikommunizmusunkra a gúny koszorúját helyezni, és európai kultúránk, kereszténységünk helyett »szélirányban« az istentelen diktatúra dogmáit választani! Ez odahaza lehet a modus vivendi egyik formája, idekint azonban nemcsak a Kárpát-medencében sínylődő magyarság, hanem a vasfüggöny mögötti milliók elárulása.

Betekintést nyerhettünk Zolcsák István két korabeli levelébe, Zolcsák Molnár Georgina a készülő cikk apropóján megosztotta velünk az édesapja után maradt, családi archívumban őrzött, dokumentumértékű iratokat – itt részleteket közlünk belőlük. Tóth Tas (helyesen egy s-sel) a Szabad Európa Rádió müncheni munkatársa volt, Keserü István egy időben az argentínai Hungária Egyesület elnöke, a szöveg alapján az Erdély-tüntetés egyik főszervezője. „Sao Paulo, 1978. június 15. Dr. Tóth Tass úrnak (München) Örvendek, hogy jól láttátok az argentin–magyar, magyar–olasz mérkőzésen a televízión keresztül közvetített propagandánkat. Ez most első ízben történt meg, hogy az erdélyi ügy szateliten keresztül lett közvetítve az egész világra. Washingtonból szintén felhívtak és érdeklődtek az ügy iránt. Az akciót csakugyan mi szerveztük és azt fiatal első generációs argentin magyarok hajtották végre. Állítólag a magyar öltözőben a futballisták sírtak, amikor az ügyet tárgyalták. Nagyon jólesett nekik az, hogy Erdély ügyét ilyen messze a hazájuktól ápolva látták. Reméljük, hogy a jövőben több ilyen erdélyi manifesztációt tudunk produkálni, ami szerintünk sokkal jobb, mint bármilyen erőszakos cselekedet. Számítunk itt a sajtó és a hírközlő szervek támogatására, amely hála Istennek egészen intenzív az erdélyi ügyben az utóbbi időben. A cél az volt, hogy az erdélyi ügyet Magyarországra és Erdélybe vigyük, és ez sikerült, mert már a románok is tiltakoztak az ügy miatt. De minden jól van, és eddig semmi baj nem történt.” „Sao Paulo, 1978. június 20. Keserü István úrnak (San Isidro, Argentína) Elismeréssel és hálás köszönettel nyugtázom azt az erőfeszítést, amellyel a futball világbajnokság alatt megszervezted az erdélyi magyarság érdekében szervezett akciót. […] Légyszíves tolmácsold a szervezésed alatt tömörült magyar ifjaknak a saját és az Erdélyi Világszövetség Végrehajtó Bizottságának elismerését és köszönetét. […] A mérkőzések alatt én Amerikában voltam, és Washingtonból hívtak föl Chicagóba, figyelmeztetve arra, hogy nézzem a mérkőzést, mert a mérkőzésen Erdély érdekében magyar tüntetés van. Amint látjátok, az ügyben csakugyan elértük, amit akartunk, az erdélyi kérdésnek a Magyarországba és Erdélybe való vitelét.”

Előzetesen megfenyegették az ötletgazda Zolcsák Istvánt

A körülötte fellángoló viták sem tántorították el Zolcsák Istvánt éveken át dédelgetett szándéka megvalósításától: kereste az erdélyiek melletti kiállás szélsőséges és figyelemfelkeltő módját. Eredetileg az 1976-os montreali olimpiát szemelte ki alkalmas tüntetési terepnek, az előkészületek azonban félresiklottak, így került utóbb célkeresztjébe az 1978-as argentínai labdarúgó-világbajnokság. A Buenos Aires-i magyar közösség vezetőit, így Keserü Istvánt és idősebb Zombory Istvánt kérte meg a nemzetközi tiltakozás megszervezésére, kifizette a helybeli magyar cserkészek meccsjegyeit, cserébe a stadionba bejuttatott fiataloknak a tizenöt méter hosszú magyar zászlót kellett magasba tartaniuk. Persze elgondolkodtató, hogy vajon a magyar nyelvű „Erdély magyar” szöveg mennyire lehetett alkalmas a nemzetközi figyelem felkeltésére – nyilvánvalóan inkább Budapest, Bukarest és Erdély volt a sajátos provokáció címzettje –, ahogyan az üzenet pontos jelentése sem egyértelmű. Ha nemzetiségi kategóriákban gondolkodunk, az idők során többek között magyarok, románok, németek, zsidók, örmények, cigányok lakta, etnikailag hagyományosan sokszínű Erdélyre vonatkoztatva a leegyszerűsítő stadionüzenet bőven okot adhatott a sérelmek elmélyítésére.

Zolcsák István alighanem tisztában volt azzal, hogy radikális politikai húzásával milyen kockázatot vállal. Az indítékokra sohasem derült fény, ám az ellene 1987. augusztus 11-én elkövetett, és csak a véletlennek köszönhetően megúszott fegyveres merénylet arra enged következtetni, hogy „tilosban járt”. A román titkosszolgálat, a Securitate a Szőczi Árpád által megismert iratok alapján Dél-Amerikában is szigorúan figyelte őt. A stadiontüntetés szervezőjét 1989-ben kisebb szélütés érte, 1996-ban súlyos agyvérzést kapott, amelyből már sohasem épült fel, 2008-ban hunyt el Brazíliában.

Lányát, a világbajnokság idején tizenéves Zolcsák Molnár Georginát Sao Paulóban érte hívásunk. Elmondása szerint Zolcsák Istvánt és családját többször megfenyegették, ezért az argentin torna előtt tinédzser gyermeke lelkére kötötte, semmi esetre se utazzon el a mérkőzésekre. Kérdésünkre, hogy mennyire lehetett valóságos hatása a szervezett akciónak, hangsúlyozta, a demonstrációnak akkoriban jelentős súlya volt, apja gondosan ügyelt a részletek kidolgozására.

A Buenos Aires-i cserkészeket a stadionban tartóztatták le

Nincsen kizárva, hogy valahol Argentínában a majdnem fél évszázados zászló is megvan valahol, a drapéria készítéséhez használt Pfaff varrógépet mindenesetre ma is őrzi Szalay András, a világbajnoki stadiontüntetésben részt vevő argentínai magyar cserkészek egyike. Az 1956-ban Buenos Airesben született másodgenerációs emigránsról írja Gyuricza Péter Visszidensek II. című könyvében „Édesanyja gyerekként a tervek szerint két évre utazott Argentínába, de egy egész élet lett belőle. Édesapja, aki szabóként dolgozott, 1946-ban menekült el Magyarországról, végül ő is Bue­nos Airesben kötött ki. A szülei ott ismerték meg egymást. Az argentin környezet ellenére a család büszkén őrizte magyarságát, a gyerekeket is ilyen szellemben nevelték. A szülők mellett a cserkészet, a magyar iskola és néhány nagyszerű ember segített, hogy megtanuljon magyarul írni és olvasni. 1983-ban járt először Magyarországon, majd 2001. június 30-án költözött Budapestre.”

Itteni lakásában kerestük fel a közgazdász végzettségű, könyvelőként és tanácsadóként dolgozó férfit, aki 1978-ban az argentin–magyar és az olasz–magyar mérkőzés alatt volt kint a stadionban, a francia–magyar találkozóról azonban egy iskolai vizsga miatt lemaradt. Nem tartja magát sportrajongónak, az érdeklődés inkább édesapját jellemezte, aki Szalai Ambrus néven 1929-ben, nagykőrösi versenyzőként kerékpáros ifjúsági bajnok lett Magyarországon, Argentínában pedig rendszeresen hallgatta a vasárnapi rádiós futballközvetítéseket. A szabómester nem vett részt társadalmi, politikai megmozdulásokban, a régi álma beteljesüléseként megvásárolt Pfaff varrógépét viszont szívesen kölcsönadta fiának a cserkészek készülő megmozdulásához.

„Az 1989-es változás előtt a román televízió 1978-ben közvetített világversenyt. Az akkor már nehéz gazdasági helyzetbe került rezsim számára utólag mindez »felesleges« kiadásnak és erősen »bosszantónak« számított. Az utolsó bukaresti selejtező mérkőzés előtt biztosnak tűnt a világbajnoki szereplés, de a jugoszlávok váratlanul 6–4-re győztek, így a románok ismét otthon maradtak. Az argentin junta a vb-t a maga fényezésére használta, ennek egyik eszköze a média volt: ezért álltak át a világverseny előtt a színes televíziózásra. A költségek miatt a jogdíjakat előzetesen kérték, ennek Románia a továbbjutás reményében eleget tett. Utólag – a diktátorok közötti szolidaritás ellenére – az összeget nem utalták vissza; állítólag Románia ezzel is megpróbálkozott. Így a hazai közönség követhette a mérkőzéseket, a magyar válogatott meccseit is. A molinó ügye kétséget kizárólag dühítette a rendszert, ez legfelsőbb szintig téma lehetett. A hetvenes évek végére már érett a nacionál-kommunizmus, amelynek lényeges eleme a belső ellenség, ezt a magyarokban találtak meg. Min­den Erdéllyel kapcsolatos kijelentés, amely megkérdőjelezhette a hivatalos narratívát, a reakciókban a hisztérikusság határát súrolhatta. Egy ilyen tévés eset azonnal morális pánikot generált. Az irredentizmus amúgy is állandó eleme lett a rendszernek. Spekulálhatunk, mindennek mi­lyen hatása lehetett a nagyközönségre. A magyar néző számára kellemes hatással volt, de a kollektív tudatba biztosan nem került be, a helyi közösségi »focitudásnak« nem része. Nem találtam nyomát a román médiában, de a hatalom ideges reakciója biztosra vehető, hiszen ennél sokkal jelentéktelenebb eseményre is vehemensen reagált; a totális rezsim semmit sem tolerált, ami világértelmezésével szembement – sem a nyilvánosságban, sem a privát szférában.”

„Ifjabb Zaha Sándor barátommal dolgoztuk ki a zászlót, a felirat betűit az ő kertjében varrtuk rá – elevenítette fel a történteket Szalay András, akiben bevallása szerint pillanatnyi kétség sem vetődött fel, hogy mint minden magyar ügyet, a világbajnoki Erdély-csínyt is támogatni kell. – Úgy emlékszem, ezer dollárt küldött Zolcsák István Sao Paulóból az akcióra, amelynek helyi előkészítésében főként idősebb Zombory István vett részt. Buenos Airesben működött a 12. számú Kinizsi Pál cserkészcsapat és a 16. számú Szent László cserkészcsapat – utóbbiba tartoztam én is –, élt a két társaság között egyfajta rivalizálás, például évente összemérték erejüket futballban, a stadionokba szervezett eseményre azonban mindkét társaságból akadtak jelentkezők. Erdély kérdésében nem volt vita, bár édesanyám, aki a Felvidékről származott, tizenhat évesen vándorolt ki Argentínába, és csak hatvanhárom évesen láthatta újból a szülőföldjét, időnként szóvá tette, hogy miért mindig csak Erdéllyel törődnek. A meccseket az egész világon közvetítették, mi meg azt szerettük volna, hogy lássák, nem törődtünk bele a trianoni döntésbe.”

Az első, Buenos Aires-i magyar mérkőzésen a visszaemlékezések szerint a lelátó magasabb pontjára szóltak a cserkészek jegyei, így a zászló kevésbé volt fókuszban, a második, Mar del Platában rendezett találkozón azonban már a pálya mellé sikerült belépőket szerezni. Hogy könnyebben bejuttassák a stadionba, a transzparenst ketté kellett vágni, a harmadik, francia–magyar összecsapáson azonban így is adódtak bonyodalmak. (A Szőczi-könyvben hivatkozott verzió szerint az alábbiak az olasz–magyar mérkőzésen estek meg.)

„Ifjabb Zombory István barátommal nemrég beszéltem telefonon, megerősítette azt, ami a harmadik csoporttalálkozón, már a távollétemben történt – beszélte el Szalay András. – A román nagykövet közbelépésére az argentin rendőrség a mérkőzés közben letartóztatta a magyar cserkészeket, akik a második félidőt a stadion belsejében, egy zárkában töltötték. A társaságból Krénn Vazul és Zombory István vitába szállt az egyik argentin rendőrhadnaggyal. Megkérdezték tőle, mit szólna ahhoz, ha argentin fiatalok »Falkland-szigetek argentin« feliratú drapériát tartanának magasba egy londoni mérkőzésen, tiltakozva az angliai megszállás ellen. Az érv hatott, a mérkőzés után szabadon engedték az Erdély-tüntetésben résztvevőket.”

Az esemény emlékét időről időre felidézték a közreműködők, a hatás azonban az emigráció körében is vitatott volt. Lomniczy József, a Buenos Aires-i magyar közösség megbecsült tagja nyilatkozta 2011-ben, a Temesvár című könyv leírása szerint: „Sajnáltam az erdélyieket. Volt elég bajuk, mi meg itt, Buenos Airesben kiírjuk egy transzparensre, hogy Erdély magyar… Az akció szerintem nem érte el a célját, a mérkőzéseket követő emberek nem is érthették, hogy mi áll – magyarul – a transzparensen, és különben is, a focira összpontosítottak. Azt sikerült elérniük, hogy az erdélyi magyarok többé ne láthassanak magyar focit a román tévében.”

A stadionok egyszerű nyelvezete aligha alkalmas a – kulturális, történelmi és nemzetiségi szempontból – hagyományosan összetett Erdély-identitás meghatározására, a témával kapcsolatban ma is számos félreértésre okot adó értelmezés jelenik meg a futballmédiában. Az etnikai különbségeken felülemelkedő, saját intellektuális gyökereire, tradícióira büszke erdélyi felfogásnak hiteles megnyilvánulása volt ugyanakkor a kolozsvári szurkolók angol nyelvű transzparense, amelyet 2012 októberében, a CFR–Manchester United Bajnokok Ligája-mérkőzésen feszítettek ki a lelátón, egyértelműsítve fizikai és szellemi Erdélyhez tartozásukat: „Transyl­vania, this is where we live, this is where we belong.”