Kárpátaljai helyzetjelentés: pótapa lesz az edzőből

„Igraty, Andrij!”     

„Pista, erősebben!”     

„Davaj, Jonatán, ne aludjál!”     

Érdekes hallgatni a nagyszőlősi pálya mellett a gyermekmeccs hangjait, az edzői utasítások és a kölyökjátékosok kiáltásai természetesen keverik az ukrán és a magyar szavakat. Papíron 25 ezren lakják a kárpátaljai várost, ma azonban semmilyen adatnak nem érdemes hinni; sokan elmenekültek a háborús évek során, ugyanakkor Kelet-Ukrajnából hiányos családok tömkelege költözött a biztonságosnak gondolt nyugati zónába. A sporttelepen Pukánics Adrián, a Nagyszőlősről a Sahtar Doneckig és az ukrán válogatottig jutó, félig magyar futballista fogad bennünket. A 43 éves középpályás ma is aktív, a Kárpátalja megyei bajnokságát sorozatban negyedik éve megnyerő Nagyszőlősnél felnőtt játékos-edzőként, valamint az U7-es, U9-es, U11-es és U17-es korosztály trénereként tevékenykedik.

Romos betonlelátó, düledező öltözőfalak, rozsdás vaskapuk – a nagyszőlősi műanyaggyár csapatának egykori stadionja a kárpátaljai futballélet gyászos helyszíne. Sorsát a 2022-ben kirobbant intenzív háború pecsételte meg, átépítése és felújítása tervben volt, az orosz–ukrán konfliktus azonban felemésztette a költségeket, nem maradt pénz a munka folytatására. A szebb napokat látott eredményjelző mögött hátsó füves pálya is működött egykor, ma már ez is skanzenállapotban van. A sporttelepen zajló utánpótlásedzéseknek a körbekerített, műfüves pálya ad terepet.   „Négy évig, 1986 és 1990 között a nagyszőlősi technikumban tanultam, és ezen a pályán folytak a testnevelésórák – idézte fel az elhagyott pálya fényes napjait Vincze István, Beregszász alpolgármestere. – Annak idején a városban két megyei szintű futballcsapat volt, a háttérben egy-egy erős iparvállalattal, a szőlősi műanyag­gyárral és a szőlősi kerámiagyárral. Most a nagyszőlősi műanyaggyár egykori pályáján vagyunk, amely az 1980-as évek végén jó minőségű sporttelepnek számított. Aztán a Szovjetunió felbomlásával az iparvállalatok is visszaszorultak, kiszálltak a sport támogatásából. A nyolcvanas években zártak voltak a határok, mindenki itthon élt még, a futballmeccset népünnepélyként éltük meg. A szőlősi műanyag­gyár és kerámiagyár mérkőzései óriási derbinek számítottak, ez volt itt a Fradi–Újpest. Sajnos most az van, amit látunk.”

„Az én fiatalkoromban tíz gyerekből hat vagy hét beszélt magyarul, ma tízből talán kettő – osztja meg szubjektív tapasztalatait az etnikai arányokról. – A pályán feloldódnak a nyelvi különbözőségek, a magyar a magyarnak magyarul szól, de ukránul is megért mindent, sőt az ukrán gyerek is sok esetben fogja a magyar szavakat. De nem csak ezen múlik. Hadd meséljek el egy érdekes esetet! Edzettem korábban egy 2015-ös születésű, rendkívül tehetséges fiút, Bilda Dánielt, aki egy mukkot sem tudott magyarul, a budapesti tréningeken mégis minden gyakorlatot elsőként csinált végig hibátlanul. Szinte hihetetlen ugyanis, de egy évig Újpestre járt edzeni, úgy, hogy közben itt, Nagyszőlősön végezte az iskolát. Édesapja vitte hetente háromszor Budapestre, az edzés után este jöttek haza, a kocsiban tanult valamit, másnap meg már itt ült az iskolapadban. Óriási motiváció, elszántság volt a fiúban. Úgy tudom, most az MTK-ban játszik. Visszatérve a nyelvi kérdésre, a felnőttkeretből egyedül én beszélek magyarul.”     

Összehasonlítási alapnak megteszi egy 1972-ből előkerült nagyszőlősi csapatkép, amelyen a kezdő tizenegyből tíz játékosnak volt magyar vezetékneve. A kárpátaljai bajnokság, amelyben a Nagyszőlős szerepel, ma az ukrajnai országos ligarendszer negyedik, legalsó szintje. A környéken a falusi csapatok megszűntek, a háború előtt is tapasztalható leépülési folyamatot felgyorsította a 2022 óta zajló intenzív konfliktus, nincs már felnőttegyüttese Ungvárnak, Munkácsnak, Beregszásznak sem. Az 1990-es évek végén, Pukánics Adrián pályafutása kezdetén még virágzó futballélet jellemezte a környéket

„Tizenhat éves voltam, amikor a Sahtar megfigyelői megkerestek egy kárpátaljai ifjúsági torna után. Korábban a Dinamo Kijev is érdeklődött irántam, de abból nem lett semmi. Kétszer utaztam el Doneckbe próbajátékra, a második két hét után döntöttek úgy, hogy szerződtetnek, édesapámékhoz csengettek telefonon. Vonattal tartottam éppen hazafelé, mobiltelefonom nem volt, így én erről semmit sem tudtam még. Szüleim vártak a nagyszerű hírrel. Ők egyébként faluról, Nagypaládról költöztek be Nagyszőlősre, házunk éppen a futballpálya mellett állt. Másztunk át a kerítésen, gyerekkoromban fociztunk folyton-folyvást. Már amikor nem édesanyámnak segítettem a piacon, ahol jugoszláv, később török importruhát árult. Anyai vonalon magyar származású vagyok, nagyszüleim magyarul beszéltek. Én viszont ukránul tanultam meg először, a magyar a pályák környékén, gyerekfocistaként ragadt rám. Doneckben nehéz volt az első két-három hónap, én ukránul beszéltem, helyben az orosz volt az általános. Meg keveset is játszottam, elment a kedvem, már jöttem volna haza. Édesapám azonban figyelmeztetett: »Ne futamodj meg, te választottad ezt az utat.«”

A mai nagyszőlősi helyzet felveti a kérdést: a katonai kötelezettség és a hadkiegészítő parancsnokság igényei mellett kikből áll egy felnőttcsapat? A válasz leegyszerűsítve így szól: a sorozás előtt álló, 25 év alatti korosztály képviselőiből, valamint az érvényes mentesítési papírral rendelkezőkből. Felmentést adhat egyebek mellett a nagycsaládos állapot, a pedagógusi munka, a kritikus infrastruktúra fenntartásához fontos állás. A kivételek azonban csak a szomorú szabályt erősítik: jelenleg szembeötlő a felnőtt férfi középnemzedék hiánya. A műfüves pályán játszott délutáni utánpótlás-mérkőzések nézői között szinte csak anyukákat, nagypapákat és nagymamákat lehetett látni. A pálya széléről bekiabáló apukák távolléte az edzői munkát bizonyos szempontból könnyíti, ám háttérbe szorul mostanság a szakmai érdek. Az apa nélkül maradt gyerekek, a kelet-ukrajnai kritikus zónákból áttelepült csonka családok a futballpályákon is sajátos viszonyokat teremtenek. Ahogy Pukánics Adrián fogalmaz: „Érezni a gyermeken, ha nincsen apukája. Hiányzik az atyai szeretet, a biztonság, a bátorítás. Az edzői munkának most ez is a része. Nekünk kell pótolni a hiányt, sokszor bennünk keresi az apapótlékot a gyermek.” 

A Sahtarnál töltött első időszakában, az ezredfordulón azt híresztelték, hogy Pukánics Adrián nagy értékű sportautóját ellopták a donecki utcáról, a klub azonban kompenzálta. Az érintett megerősítette a szóbeszédet: „Valóban elvitték a BMW-met, és az is igaz, hogy aztán pótolták a klub vezetői. Rinat Ahmetov elnök ahol tudta, támogatta a játékosokat. Doneckben akkoriban épült ki a csapat, amely a Dinamo Kijev nagy riválisává erősödött. Szomorú látni, milyen károkat okozott a háború Doneckben, ez leginkább nekünk fáj, akik ott voltunk, ismerjük a stadiont, a környezetet, személyes élmények kötnek a helyszínekhez. Edzőim közül kiemelném az idén elhunyt Mircea Lucescut, aki szigorú, erős kezű szakember volt, valamint az ukrán válogatottnál Oleh Blohint. Az U21-es csapattal 2006-ban Európa-bajnoki ezüstérmet nyertünk Portugáliában. A felnőtt ukrán válogatottban két mérkőzésem volt, Görögország és Líbia ellen, tizenkilenc évesen óriási megtiszteltetésnek éreztem, hogy együtt edzhetek olyan játékosokkal, mint Andrij Sevcsenko, Szerhij Rebrov vagy Oleh Luzsnyij. Andrij Sevcsenkóval kapcsolatban érdekes emlékem, hogy amikor 2003-ban megnyerte a Bajnokok Ligáját a Milannal, elhozta megmutatni a BL-serleget az ukrán válogatotthoz. Furcsa volt látni, hogy az érinthetetlennek mondott trófeát előveszi autója csomagtartójából, és körbeadja, hogy fotózkodjunk vele.”