Fejelne? Ugráljon trambulinon! – Vincze András publicisztikája

BECSUKOM A SZEMEM, amikor azt látom, hogy a futballmeccseken felugranak fejelni a labdáért. Nem tudom, másnak feltűnt-e vagy sem, az utóbbi időben egyre több a fejsérülés (tulajdonképpen majd’ minden harmadik-negyedik meccsre jut valamilyen kisebb kobakbaleset), és ilyenkor magamban a „rossz nézni” megjegyzéseim eredőjét azzal a képlettel vezetem le, hogy erősen hiányos, sőt, egyre rosszabb a futballisták mozgáskoordinációja. 
Az utóbbi években egyre többször hallhattuk, milyen kitűnő alapokat ad a futsal a mai modern nagypályás futballhoz, és tény, a játékosok tekintélyes hányada remekül húzogatja a labdát a talpa alatt, ám mintha boka felett megállt volna az idő és a technikai képesség, holott anno légiriadót fújtak, ha magyar futballista emelkedett fel fejelni a levegőbe, és a sportlapban rendre azt írták a nagy újságíró elődök, hogy „a védők korlátlan urak voltak a légtérben”, viszont ehhez manapság hozzátehetjük azt, hogy ugyanakkor a régi támadók voltak a lég művészei. Tény az is, hogy manapság ezerszámra követik egymást a meccsek, így sokkal hangsúlyosabbá és észrevehetőbbé válnak az ügyetlenkedések (sőt!), s feltűnhet, hogy a jelenkor ifjú játékosainak mozgástárházából nem is lépcsőfokok, hanem lépcsőházak hiányoznak…

Néhány példát érdemes felvillantani a múltból, azokból a sokat emlegetett időkből, amikor volt grund, ellenben nem voltak a parkokban műanyag borítású pályák, nem voltak bárki által használható teqballasztalok, voltak viszont aszfaltos dühöngők és a parkolók betonjára krétával felrajzolt tengópályák. Nem a „régenmindenjobbvolt” nosztalgia íratja, hanem a tény, hogy anno szinte minden játékban szükség volt improvizációra, fantáziára, s annak is óriási jelentősége volt, hogy a gyerekek képesek legyenek több sportágban is jól mozogni. Mondhatni, ügyesnek lenni természetes volt.

A hajdani iskolai kölyökcsapatban azért mindig voltak, voltunk páran, akik nem bírták szuflával például a hosszabb futásokat, ráadásul a röplabdarajongó testnevelő tanárunk (csak érdekességképpen írom, hogy Iván bá bolgár volt) a felugró mozgást is a végtelenségig szerette volna csiszoltatni velünk, nyakigláb gyerekekkel, ennek érdekében a társaságot bekönyörögte az egyik búvárklub margitszigeti edzéseire, mert hite szerint mindennek az alapja a lazaság, a ruganyosság volt, amit a vízben végzett mozgás csiszolhatott a legjobban. Akkoriban szerda esténként a mai Hajós Alfréd uszoda elődjében a nagy toronyugró-medence a hobbibúvárok számára volt megnyitva, akik az öt méter mély vízben tesztelhették a sznorkeles, illetve – akinek futotta teljes, menő felszerelésre – a palackos merülést. A derék tanár úr szerint búvárszemüveggel érdekesebb volt a medencés úszás, ráadásul a kifulladós futóedzéseket nyögő srácok tüdeje a vízben merülgetve önkéntelenül is erősödhetett, nem beszélve arról, hogy a búvárok között fegyelmezettnek kellett lenni, mert aki randalírozni próbált, a szigorú tengeri medvék sipirc kitették a partra. S láss csodát, a vízben idővel a kapálózás is harmonikussá vált, a közeg csodát tett a vitálkapacitással, nem beszélve a tinédzserkori, enyhén szólva is szanaszét lendülő végtagokkal, kiegyenesedtek a hirtelen növéstől kissé görbe hátak, a vállak sem voltak annyira előreesve – egyszóval sportolóbb alkatúak lettek a kiskölykök.

S ha már az alkat… Manapság nagy divatja van a felsőtest erősítésének a futballban, ám a kipattintott izmoknál is fontosabb lehetne a koordinációs készség megléte. Lehet, sokan nem emlékeznek már az egykori ferencvárosi vezetőedzőre, a horvát Stanko Poklepovicra, aki – az akkori hírek alapján – rendhagyó módon kezdte regnálását a zöld-fehéreknél. Az ismerkedő, keretfelmérésre szánt gyakorlás során elvitte kosárlabdázni a társaságot (nem véletlenül, hisz náluk nemzeti ügy és örökség a kosarazás) – amit pedig utána őszintén elmondott a sajtó munkatársainak a játékosok testharmóniájáról, nem volt éppen hízelgő… A különleges feltérképezésnek, persze, nyomós oka volt, ugyanis a kosárlabda az a sportág, amelyben lehetetlen leplezni a mozgással, sőt, a sportolási IQ-val kapcsolatos hiányosságokat, a két gyűrű között pontosan látszik, ki az, akiben megvan a képesség arra, hogy ura legyen a testének. Talán nem véletlen, hogy Cristiano Ronaldo nem egy videófelvétel tanúsága szerint viszonylag ügyesen dob kosárra, és remekül mozog a palánk alatt (is).

A módszerek sokfélék voltak (és lehetnének ma is): az 1986-os KEK-győztes Dinamo Kijev legendás edzője, Valerij Lobanovszkij trambulinon ugráltatta Európa akkori legjobb futballistáit. A precíz, már-már matematikai tökéletességgel megalkotott taktikájáról ismert és a fizikai fölényre törekvő mester ezt azzal a céllal tette, hogy a dinamikus futásra épülő futball közepette is harmonikus legyen a játékosok mozgása, s a tanítványok a szélsőséges helyzetekben (így a felugrásoknál, ütközéseknél) urai legyenek a testüknek a meg- és kibillenések során. A Dinamo – majd később az FTC – egyik legjobb játékosa, Rácz László ezt megerősítette, hozzátéve, futballistaként gyakori vendégei voltak a tornászok által használt teremnek, ahol dobbantóról a szekrény és a lólengéshez használt tornaszer tökéletes átugrása volt a penzumuk. S hogy minden szál összeérjen, mesélt arról is, hogy a hajdani mester edzői módszereinek tárházában szintúgy szereplő kosárlabdázás is különleges gyakorlat volt: a kijevi futballisták egymás nyakába ültek, s úgy, az élő terhet cipelve voltak kénytelen beszáguldani a pályát, irányt váltani, passzolni és persze a gyűrűbe dobni a lasztit (elképzelhetjük, milyen erőnlét, egyensúlyérzék, a mozgást, a testet uraló tökéletes koncentráció kellett ehhez a „játékhoz”).

Egy mondatba tömörítve az egész okoskodást: ha azon múlna, hogy a légi párbajok többségénél ezentúl ne takarjam el a szemem (vajon elájult, lenyelte a nyelvét az imént rossz ütemben emelkedő, az ellenfelével összefejelő és földre zuhanó fiú?), akkor talán manapság is felküldhetnék néha ugrálni a srácokat a trambulinra…

A Nemzeti Sport munkatársainak további véleménycikkeit itt olvashatja!