A Bayern elleni csodagól szerzője hiába villogott a Bayern mezében

LEGKÖZELEBB INKÁBB MEZTELENKEDJ!
Rabah Madzser – Internazionale és Bayern München, 1988

1989-ben az Inter elvette a bajnoki címet a Milantól, még úgy is, hogy a klub elnöke, Ernesto Pellegrini az előző nyáron Lothar Matthäus és Andreas Brehme mellé hiába akarta harmadik légiósnak a portói Rabah Madzsert. Pedig mindenben megegyezett az algériaival és a klubjával, aláírták a szerződést a felek, de a csatár hiába pózolt Inter-mezben a sajtó előtt, az utolsó orvosi vizsgálaton elhasalt.

Az Inter érdeklődése ekkor Jürgen Klinsmann felé fordult, csak éppen a klubja, a VfB Stuttgart kemény diónak bizonyult, és csak úgy engedte el legjobbját, ha az majd 1989 nyarán csatlakozik a milánóiakhoz. Akik jobb híján kölcsönvették addig a Fiorentinától Ramón Díazt, aki egy tucat góllal járult hozzá a scudettóhoz, így igen nehéz volt megmagyarázni egy év múlva, hogy a friss bajnok miért engedi el házi ezüstcipősét...

Klinsmann egy góllal messzebbre jutott, csak éppen a címvédőnek meg kellett elégednie a harmadik hellyel, szegény Madzser, aki az 1987-es BEK-döntőben csodagóllal szomorította a Bayern Münchent, az interes szerződés kútba esése után két szép évet még eltöltött a Portóban, majd mehetett Katarba levezetni.

Érdekes, hogy lehetett némi igaza a korábban a sokszor sérült Hansi Müller és Karl-Heinz Rummenigge, vagy a mára már teljesen elfeledett belga középpályás, a tragikus sorsú Ludo Coeck esetéből a leckét megtanuló talján doktoroknak, mert az év (azaz 1988) elején Madzsernek már aláírt szerződése volt a Bayern Münchennel, de combsérülése itt is közbeszólt.

„Pedig Münchenbe repültem, egy kedves kis étteremben találkoztam Uli Hoeness általános igazgatóval és Jupp Heynckes edzővel. Jól elbeszélgettünk, majd Hoeness lakására mentünk, ahol aláírtam a hároméves szerződést” – hangzott az algériai játékos vallomása, aki ám ő elkövetett egy nagy hibát: lefényképeztette magát új(nak vélt) csapata mezében. Rossz ómennek bizonyult...

És emeljük ki a visszaemlékezésből a Hoeness, Heynckes kettőst is!

Az idősebbek, főleg a gombfocigyűjtők emlékeznek még talán az akkori remek algériai válogatottból „Magreb varázslójára”, Afrika Zicójára, Lahdar Bellumira, aki a nyolcvanas évek elején tárgyalt a Barcelonával, a PSG-vel és a Juventusszal is, de a szövetsége nem engedte el légiósnak az akkori törvények miatt, majd miután 1985-ben remekelt egy Juve elleni felkészülési mérkőzésen, hiába egyezett meg az olaszokkal, nem sokra rá súlyos lábtörést szenvedett. Odalettek álmai és álomkettőse példaképével, Michel Platinivel.

Apropó, Platini: 1978-ra a zseni kinőtte már a Nancyt, és a Nantes-hoz szeretett volna igazolni, ám annak csapatkapitánya, a későbbi remek edző, Henri Michel megfúrta az üzletet, mondván, Platini érkezésével megszűnne az addigi harmónia az öltözőben. Henri Michel több társát is megfűzte, a klub vezetősége ezért aztán nem írta alá a szerződést, Platini a Saint-Étienne-hez került. Kárpótlásként Platini az akkor már szövetségi kapitány Michellel 1986-ban világbajnoki bronzérmet nyert...

A nagy Platinit egyébként a hetvenes évek derekán majdnem megvette a kis Saarbrücken, de apja megtiltotta a támadónak, hogy elhagyja a Nancyt, de egyébként is túl kövér volt az őt megfigyelő edző, Szlobodan Csendics szerint. A német klubnak nem volt szerencséje a klasszis karmesterekkel, 1992-ben Jay-Jay Okocha elígérkezett hozzájuk – aztán aláírt az Eintracht Frankfurthoz.

TÚL SOK A ... KEKSZ
Frank Worthington – Liverpool, 1972

Madzseréknél is rosszabbul járt, de önmaga miattWorthington, aki kétszer is megbukott 1972-ben a Liverpoolnál az orvosi vizsgálatokon, a nyaralása előtt és után is, hivatalosan a magas vérnyomása miatt, gyakorlatilag ezért és egy nemi betegség miatt. Talán nem kellett volna előtte hajnalokig buliznia, és a lányokat hajkurásznia az új George Bestnek (vagy ha már utolérte őket, lehetett volna óvatosabb is, mentségére legyen mondva, hazafelé a gépen egy svéd anya és a lánya egyszerre tette őt boldoggá)... Worthington, „a munkások Bestje”, az önjelölt Elvis Presley később játszhatott pár mérkőzést a válogatottban, és végül az előjelek dacára egészen 1992-ig futballozott!

Néha a fordítottja is igaz, Sallói István említett egy esetet, miszerint egy futballista átigazolás előtti estéje olyan pocsékul sikerült, hogy erre hivatkozva honfitársunk az aláírás aktusában (is?) csütörtököt mondott...

De visszatérve a nagy Samre: majdnem tíz év múlva majdnem hozzá hasonlóan járt Mark Lawrenson is, akinek nem a vérnyomása, hanem a vércukorszintje verdeste az eget, csak neki nem a nők, hanem a túlzott gyümölcslé- és barnasör-fogyasztás miatt. Miután abbahagyta (szigorúan csak az előzőt), az értékei a megfelelő szintre csökkentek, a liverpooliak 900 ezer fontért, akkori klubrekordért megvették a Brightontól – kedvenc Guinnessét meg bőszen kortyolhatta később a keményfejű ír, mert volt mit ünnepelnie, elvégre ötszörös bajnok és nyolcszoros kupagyőztes (benne egy BEK-sikerrel) lett a „vörösökkel”, és négyszer került be az idény álomcsapatába!

Viszonylag kisebb dolgokon is el lehet csúszni, George Boyd majdnem eligazolt a Peterborough-tól a Nottinghamhez 2013-ban, de megbukott a látásvizsgálaton! A Peterborough elnöke ehhez csak annyit fűzött hozzá, hogy pár hónappal előtte Boyd a felezővonalról szerzett gólt...

Aly Cissokho sem villantotta meg vidáman a foga fehérjét 2009-ben, élete formájában arra a hírre, hogy mégsem igazolhat 15 millió euróért a Milanhoz, mert az olasz doktorok szerint pocsék állapotban van a – fogsora.

SOROZATUNKAT FOLYTATJUK!

AJÁNLÓ:A magyar és a nemzetközi futballtörténelem legnagyobb cseréi