A háború gyermeke – Mario Mandzukic szlavóniai gyökerei

Felcsipeszelt zoknik, trikók, hálóingek lengedeznek a balkonra feszített szárítókötélen, a lakótelepi blokkház oldalában rozsdás mászóka, félig leszakadt hinta, a bejárattal szemközt a Glogovica-csatorna vize zubog betonmedrében. Néhány száz méterrel arrébb a Szávába ömlik, a hetedik legnépesebb horvát város, a hatvanezer lakosú Slavonski Brod nagy folyójába. A túlpart már Bosznia-Hercegovina, a szemközti településre, a sokáig Bosanski Brod vagy Srpski Brod néven ismert, ma már egyszerűen Brodként jegyzett bosnyák településre vezető híd ádáz bombázások célpontja volt a kilencvenes évek harcai során. A határ menti horvát lakosság szenvedéséről sokat elmond, hogy a délszláv háborúban népességarányosan Slavonski Brodban halt meg a legtöbb gyermek.

Itt nevelte feleségével fiát és lányát Mato Mandzukic, a manapság a szélfútta zoknik alatti lakásban élő egykori vagongyári munkás, akinek a megélhetését a környékbeliekhez hasonlóan a Djuro Djakovic nevű gigantikus acélüzem biztosította. A bizonytalan háborús helyzet és a jobb kereset reménye azonban 1992-ben Németországba űzte a családot, az 1986-ban született Mario a baden-württembergi TSF Ditzingen kölyökcsapatában kezdte pályafutását. Négy évig tartott a nyugat-európai menekültélet, 1996-ban már újra Slavonski Brodban kereste boldogulását a família, a játékvezetőként és alacsonyabb osztályú futballistaként ismert édesapa pedig levitte fiát a helyi csapathoz, a város római kori nevét viselő Marsoniához (a szlavóniai helységnek egyébként két magyar neve is van, az eredeti Nagyrévet idővel felváltotta a csak írásban magyaros Bród).

„Akkoriban az egy-két évvel idősebb, 1984–1985-ös születésű korosztályt edzettem, így kissé bizalmatlanul fogadtam a tízéves jelentkezőt. Közöltem vele, eddzen velünk, és ha elég tehetséges, járhat hozzánk rendszeresen – eleveníti fel a kezdeteket Slavonski Brod-i szerény földszintes háza udvari asztalánál Damir Ruhek, a Juventus-csatár horvát nevelőedzője. – Rögtön megragadott korához képest szinte abnormális futómennyisége és letörhetetlen harcossága. Nem tűrte el a vereséget. Jobb oldali hátvédet játszott nálam, de mindig kereste a labdát, a támadásoknál is hatékony volt. Nézze csak, előkészítettem egy korabeli statisztikát, amely sokat elárul a futóképességéről. Tizenhárom éves korában a csapat messze legjobbjaként 3350 métert futott a Cooper-teszten, ami a felnőttek között is kimagasló teljesítménynek számítana. Kitöltettem akkoriban egy kérdőívet a serdülő játékosokkal, amelyben egyebek mellett arra is kíváncsi voltam, mivel szeretnének foglalkozni nagykorukban. Volt, aki orvosi, más rendőri pályáról álmodozott, Mario viszont ezt írta a papírra: »futballista«. Mondtam neki, félreértette a feladatot, a kérdés arra irányult, az igazi életében mi akar lenni. Ő meglepve nézett rám, és határozottan megismételte: »futballista«.”

Közben előveszi szekrényéből az edző a Mario Mandzukictól kapott, dedikált mezeit, amelyek kiadják a teljes pályaívet: Ruhek úr gyűjteményében ott sorakozik az NK Zagreb, a Dinamo Zagreb, a Wolfsburg, a Bayern München, az Atlético Madrid és a Juventus dressze, meg persze Horvátországé, a torna után a válogatottól visszavonuló játékos friss világbajnoki szerelése. A fiókból régi fényképek, újságcikkek kerülnek elő, köztük a Sportske novosti írása, amelyben a befutott csatár meghatározó edzői között az első helyen említi a pályafutását öt és fél évig egyengető Slavonski Brod-i trénert.

„Tizenhét éves volt, amikor fél idényre kölcsönvette a Zeljeznicar – meséli a játékossal mai napig jó viszonyt ápoló férfi. – Nem ment a góllövés az ottani csatárnak, mire Mario hátvédként odaállt edzője elé, és kérte, küldje őt előre. Azt is hozzátette, ha nem engedi gólt rúgni, inkább nem is játszik. A tréner engedett a nyomásnak, és Mario szerzett három hónap alatt tizenhét gólt. Kevesen tudják, hogy ezért viseli csapatainál a tizenhetes számot.”

Kiautózunk a harmadosztályú Marsonia lerobbant stadionjához. Kényelmesebb utat választunk, mint az egykori fiatal futballista, aki naponta gyalog járt edzésre a tisztes távolságra fekvő pályához, sőt amikor kényszerűségből az odébb eső Száva-parti strandon tréningeztek, az egyórás napi pluszsétát is zokszó nélkül tette meg. Helybeli angol-horvát tolmácsunk Dajan Simac, a DVSC korábbi légiósa, a Slavonski Brod-i csapat 36 éves futballistája, az ő segítségével hívjuk fel telefonon Mato Mandzukicot, az édesapát, akinek váratlanul el kellett utaznia, így bár terveztük, személyesen nem tudjuk otthonában felkeresni.

„Volt kitől örökölnie fiamnak a sebességét és a küzdeni tudását... – mondja félig-meddig viccesen az egykori Marsonia-játékos. – Nem ismer megalkuvást, játszani csak teljes erőbedobással képes. Büszke vagyok arra, hogy ennyire vitte, nagyon szorítok neki. Amikor nézem a Juventus meccseit, időnként úgy érzem, mintha én magam lennék ott a pályán. A horvát vébéezüst? Nincs titok: ez az ország imádja a futballt.”

Súlyos gazdasági válságtól, általános szegénységtől, tömeges elvándorlástól sújtott vidéknek számít Horvátországban Slavonski Brod és a szlavóniai régió. De ha megnézzük a városban készült képeket az Oroszországból hazatérő vb-ezüstérmest ünneplő tízezrekről, a sugárzó arcokat, a felszabadult tömeget, valami azt súgja, Mandzukic úr tévedett: a horvát futballnak mégiscsak van titka…

MÁR KOPOGTATNAK AZ ÚJ FIÚK

Nem kevesebb mint 14 olyan játékost találni Horvátország 2018-as világbajnoki keretében, aki pályafutása során szerepelt a zágrábi Dinamóban, vagy egyenesen a zágrábi klub utánpótlásképző műhelyében nevelkedett. Luka Modric, Mario Mandzukic, Dejan Lovren, Sime Vrsaljko, Marcelo Brozovic, Domagoj Vida, Mateo Kovacic, Vedran Corluka, Milan Badelj, Andrej Kramaric, Josip Pivaric, Marko Pjaca, Tin Jedvaj és Dominik Livakovic neve fémjelzi az egyesületnél folytatott munkát, valamint az adat, hogy a világbajnoki döntőben valaha pályára lépő válogatottak közül az idei horvát csapat épült a leginkább egy klubra – nemcsak a rövidebb-hosszabb ideig Dinamo-mezt viselő játékosok, hanem az ifjúsági szinten ott pallérozódó futballisták tekintetében is (lásd a statisztikát). Éppen ezért kerestük meg különös érdeklődéssel Marijan Vlakot, a Dinamo Zagreb sportigazgatóját, a Ferencváros, a Fehérvár FC és a Vasas korábbi vezetőedzőjét, aki széles rálátással bír a klubjánál folyó tevékenységre.

„Nincs titkunk, a Dinamo Zagreb utánpótlás-nevelése az edzői stáb kemény és minőségi munkáján alapszik – hangsúlyozta a 62 éves szakember. – Ötven szakvezető dolgozik a futballakadémiánkon, ők jelentik a biztosítékot a játékosok fejlődésére. A másik pillér a több mint egy évtizeddel ezelőtt kidolgozott akadémiai program, amely pontosan megszabja a képzés menetét. Fényesnek látom a horvát futball jövőjét – elegendő végignézni azokon, akik a Dinamo Zagreb akadémiáján pallérozódnak, korosztályonként találni két-három kiugró tehetséget. Erős az 1998-ban születettek generációja, amelyben olyan ígéretes tehetségeket látunk, mint Nikola Moro, Borna Sosa, Lovro Majer és Josip Brekalo.”

Sosa azóta már Stuttgartban, Bre­kalo Wolfsburgban játszik, utóbbi nevét a szélesebb német közvélemény is megismerte, amikor augusztusban világnézeti okokra hivatkozva megtagadta a homoszexuális közösségeket támogató, klubja által népszerűsített szivárványos karszalag viselését. A Bundesligába szerződő fiatalok példája is mutatja, működnek a horvát futball nyugat-európai csatornái.

„Futballistáink Horvátország legjobb reklámfigurái külföldön, és természetesen a horvát futball fejlődése szempontjából is meghatározó a segítség, amelyet kapcsolataik, tanácsaik, kinti hírnevük biztosít – folytatta Marijan Vlak. – Ez nem az oroszországi siker hozadéka, a horvát labdarúgó régóta márkanévnek számít Európában, a kedvező megítélésnek még a világbajnoki bronzérmet szerző 1998-as nemzedék ágyazott meg.”

A horvát tréner szívesen gondol vissza magyarországi munkáira, és nem tagadja, jólesik neki, amikor Budapesten járva a régi szurkolók felismerik, egy-egy közös fényképre megállítják az utcán. A két ország labdarúgása közötti távolságot azonban nem hidalják át a kedves emlékek sem.

„A fő különbséget az jelenti, hogy a miénk a futball szempontjából tehetségesebb nemzet – szögezte le. – Más a horvát játékos hozzáállása, karaktere, és nálunk az edzők akkor is nagyszerű munkát végeznek, ha infrastrukturális nehézségekbe ütköznek. Magyarországon ilyen panaszra nincs ok, az én időm óta rengeteget változott, jóval korszerűbb lett a környezet. Ezen a téren a horvátoknak van mit tanulniuk magyar szomszédaiktól. Fordítva talán a kemény munka, a szenvedély, a fegyelem és a csapategység adhat leckét.”