A többek között Faustino Asprillát is barátai között tudó Fernando Rodríguez elmondta még, hogy a családja által irányított maffia több mint 50 millió dollárt mosott tisztára az argentin labdarúgásban az évek alatt.

NAGYNÉMET EGYSÉG SPANYOLORSZÁGBAN – AVAGY VISZLÁT ALGÉRIA!

A következő világbajnokság sem zajlott le bundagyanús mérkőzés nélkül. Nekünk jó, nektek jó, ők meg így jártak – mondhatták egymásnak a nyugatnémet és az osztrák játékosok az 1982-es gijóni meccsük előtt. Az ők ez esetben az algériaiak voltak, akik a nyitó fordulóban óriási meglepetésre legyőzték az NSZK-t. Ezután kikaptak Ausztriától, majd megverték Chilét, ám az NSZK–Ausztria találkozót egy nappal később rendezték. Így a két fél tudhatta, hogy a nyugatnémetek egy- vagy kétgólos győzelme esetén mindketten továbbjutnak, az algériaiak pedig csomagolhatnak.

A 10. percben Horst Hrubesch találatával a regnáló Európa-bajnok, az NSZK megszerezte a vezetést, ami pedig ezután következett, az szinte mindenkinél kicsapta a biztosítékot. Mint akik jól végezték dolgukat, a játékosok egy két tétova megindulást, gyenge lövést leszámítva békésen passzolgattak a hátra lévő időben, gondosan ügyelve arra, nehogy a labda még egyszer a hálóban kössön ki. A közönség persze erre nem volt vevő, a spanyol része fehér zsebkendőt lengetve azt skandálta, hogy fuera, fuera (kifelé, kifelé), az algériaiak bankjegyeket lobogtattak, de a két csapat szurkolói is nemtetszésüket nyilvánították ki – egy NSZK-drukker például meggyújtott egy német zászlót.

Algéria tiltakozott a FIFA-nál, mindhiába, az eredményt helyben hagyták, a nemzetközi szövetség viszont ezt követően bevezette, hogy a csoportmeccsek során az utolsó fordulóban egyszerre kell kezdeni a találkozókat.

BEINDULT A SPANYOL HENGER, A HOLLANDOK BÁNTÁK

Mindössze másfél évvel a „gijóni szégyen" után az Európai Labdarúgó-szövetség (UEFA) is szabályváltoztatásra kényszerült. A kiváltó ok egy gyanús mérkőzés volt az 1984-es Eb selejtezőinek utolsó fordulójában.

A 7. csoportban Hollandia és Spanyolország harcolt az elsőségért, amely az Eb-részvételt jelentette. A hollandok utolsó meccsükön 5–0-ra megverték hazai pályán Máltát, így joggal gondolhatták, hogy révbe értek, ugyanis a spanyolok csak abban az esetben előzhették meg őket, ha négy nappal később, a csoport záró találkozóján legalább 11 góllal legyőzik Máltát.

A szigetországi kiscsapatot korábban az írek például 8–0-ra páholták el, így nem lehetett kizárni, hogy Spanyolországnak összejön a szükséges gólkülönbségű siker, ám egy félidő után csupán 3–1-re vezettek. Sok holland szurkoló talán már azon gondolkozott, hogy autóval, vonattal, netán repülővel utazzon-e majd a franciaországi Európa-bajnokságra, csakhogy a szünet után beindult a spanyol henger. Vélhetően sosem tudjuk meg, hogy a máltai összeomlásban közrejátszott-e valamilyen külső körülmény, Juan Antonio Senor – aki a 2. percben tizenegyest hibázott – mindenesetre a 84. percben megszerezte a tizenkettedik spanyol találatot. A 12–1-es végeredmény azt jelentette, hogy Hollandia és Spanyolország is 16 ponttal fejezte be a sorozatot, ám míg előbbinek 22–6, addig utóbbinak 24–8 volt a gólkülönbsége, a spanyolok tehát több szerzett góljuknak köszönhetően lettek csoportelsők.

Az UEFA a történtek után bevezette, hogy az utolsó mérkőzéseket azonos kezdési időponttal kell megrendezni és az azonos pontszámú csapatoknál az összesített gólkülönbség helyett az egymás elleni eredmény dönt. Érdekességképp: a spanyolok otthon 1–0-ra nyertek Hollandia ellen, míg a visszavágón 2–1-es holland siker született, tehát az új szabály is a selecciónnak kedvezett volna.

A spanyolok az így kivívott továbbjutás után egészen a döntőig meneteltek az 1984-es Eb-n, ám nem sok semleges szurkoló bánkódott, amikor a döntőben 2–0-ra kikaptak a házigazda franciáktól.

TÖRTÉNELMI MÉLYSÉGBEN A 2–2-ES DÖNTETLENRE KÍNÁLT ODDS

Nem történt semmi gyanús. Ez volt legalábbis az UEFA hivatalos álláspontja a 2004-es Európa-bajnokságon a svéd–dán csoportmeccs után. A két csapat az olaszokkal és a bolgárokkal szerepelt még egy kvartettben, utóbbit mindketten megverték, az olaszokkal pedig a dánok 0–0-t, a svédek pedig 1–1-et játszottak. Az utolsó csoportmeccsüket egymás ellen vívták, azzal a tudattal, hogy egy 2–2-es – vagy még több gólt hozó – döntetlennel kéz a kézben továbbjutnak, az olaszok pedig csinálhatnak akármit Bulgária ellen, kiesnek.

Antonio Cassano 94. percben lőtt góljával az itáliai válogatott végül nagy nehezen megtette, amit a maga részéről megtehetett, ám semmire sem ment vele, mivel a másik meccsen 2–1-es dán vezetésnél, a 89. percben Mattias Jonson kiegyenlített, így hogy, hogy nem, 2–2-vel ért véget a két északi gárda összecsapása. Nem hiába írták a június 22-én rendezett összecsapás napján az egyik skandináv napilapban a dátumot június 2-2-ként...

Az olaszok tiltakoztak, de az eredmény megváltoztatására természetesen esély sem volt, az UEFA ráadásul kilátásba helyezte, hogy vizsgálatot indít Gianluigi Buffon és az olasz szövetség elnöke, Franco Carraro ellen, mivel bundázással vádolták meg a svéd, illetve dán válogatottat.

A 2–2-es végeredménnyel nemcsak a két továbbjutó járt jól, hanem a fogadók is.

„Hat számjegyű kifizetéssel kellett szembesülnünk az eredmény miatt, ugyanakkor sokat nyertünk az olaszok kiesésével, szóval volt benne valami jó is – nyilatkozta Graham Sharpe, az egyik legjelentősebb brit fogadóirodának számító William Hill szóvivője. – Akármilyen szorzót kínáltunk, a fogadók ragaszkodtak ehhez a kimenetelhez, így elég gyorsan három és félszeresre vittük le az oddsot. Ilyen alacsony szorzót soha előtte nem kínáltunk a kettő kettes döntetlenre."

A svédek és a dánok öröme egyébként nem tartott sokáig, hiszen a kék-sárgák tizenegyesekkel elbuktak a hollandokkal szemben, míg a dánokat sima 3–0-val küldték haza a csehek a negyeddöntőben.

A SÓGOROK IGENCSAK MEGORROLTAK RÁNK – MOST A HOLLANDOK TEHETNÉNEK SZÍVESSÉGET

Szívesen írnánk azt, hogy a fentebb felsorolt példákhoz hasonló esetek magyar pályákon sohasem fordultak elő – de az az igazság, hogy bizony nálunk is akadt példa ilyenekre.

1985 májusában például osztrák szomszédaink igencsak megharagudtak a mieinkre. Nem elég, hogy április 14-én a bécsi Hanappi Stadionban Kiprich József két góljával és Détári Lajos remek találatával tönkrevertük őket (0–3), majd szurkolóink olyan ünneplést rendeztek, amilyet a császárváros népe addig még aligha látott (fiaink alsógatyára vetkőzve köszönték meg a szurkolók buzdítását), egy hónappal később a magyar válogatott nem tudott pontot szerezni itthon a hollandok ellen, és ezt leginkább a sógorok bánták.

Az emlékezetes bécsi találkozó után Leo Beenhakker, a hollandok szövetségi kapitánya (ugye ismerős a név?) így értékelt: „Kitűnő ez a magyar csapat, Európa élvonalába tartozik. Győzelmével megnyitotta előttünk az utat a második helyhez. Rotterdamban hatvanezer néző előtt megkeserítjük az osztrák csapat dolgát."

Nem sikerült megkeseríteni, ugyanis a május 1-jén rendezett találkozón Wim Kieft találatával hiába vezettek 1–0-ra a hollandusok, Walter Schachner egyenlített, és 1–1 maradt a vége, ami azt jelentette, hogy az utolsó csoportselejtezők előtt a második és harmadik helyen álló holland és osztrák csapatnak ugyanannyi pontja volt. Az osztrákok helyzete tűnt akkor kedvezőbbnek, hiszen ők az utolsó körben Ciprust fogadták, míg Van Bastenék hozzánk utaztak, ide Magyarországra.

Május 7-én az osztrákok 4–0-ra legyőzték Ciprust, ők befejezték a selejtezőiket, és a csoport második, pótselejtezőt érő helyén álltak, 7 ponttal 9–8-as gólkülönbséggel. Ám még hátra volt a Magyarország–Hollandia találkozó – amelynek számunkra nem volt komolyabb tétje, hiszen mi már az addigi öt mérkőzésen szerzett (maximális) tíz ponttal megnyertük a kvartettet, és kijutottunk a mexikói világbajnokságra –, és ha a hollandok győznek Budapesten, jobb gólkülönbségüknek köszönhetően megelőzik Ausztriát.

Felfokozott várakozás előzte meg a budapesti találkozót, a Népstadionban 80 ezer néző zsúfolódott össze, és ünnepre készült. A kezdőkörnél a fűbe az egyik ügyes kezű pályamunkás MEXIKÓ '86 feliratot nyírt bele, óriási hangorkánban vonultak ki a csapatok a kezdésre, és a látvány sem volt kutya, a szurkolók egy része a Kner Nyomda nemzeti színű sapkájában pompázott, sőt már ebben nézte a női válogatott előmérkőzését.

Az első félidőben nem esett gól. A vendégektől Kieft ugyan a kapunkba talált, ám Van Basten korábbi szabálytalansága miatt nem adták meg a találatot. Van Breukelen kapus is tehetett arról, hogy a szünetben 0–0 állt az eredményjelzőn, hiszen előbb Détári, majd Nyilasi lövését védte.

A szünet után nekünk is voltak lehetőségeink, de a legnagyobb ziccereket a vendégek puskázták el: előbb Van Basten a lécet találta telibe, majd Kieft óriási helyzetben átlépte a labdát, a mögötte érkező Lokhoff pedig elcsúszott… A 69. percben aztán vezetést szereztek a hollandok, Rob de Wit lőtt a kapunkba. A gól leírásától ezúttal eltekintenénk, mindenki nézze meg az alábbi videón!

A végén még Kardos nagy lövését védte óriási bravúrral a mezőny legjobbjának bizonyuló Van Breukelen, az eredmény viszont már nem változott: a hollandok 1–0-ra győztek, így ők végeztek a csoport második helyén. A közönség füttyszóval kísérte az öltözőbe a magyar válogatottat, a tervezett fieszta tehát elmaradt.

A magyar szurkolóknál csak az osztrákok voltak dühösebbek, kedvenceik ugyanis így lemaradtak a pótselejtezőt érő második helyről. A sógoroknál akadtak olyan vélemények, hogy a mieink szándékosan „golyózták ki” őket a világbajnokságról, ám a látottak alapján elmondhatjuk, hogy ez nem igaz. Egyszerűen csak az történt, hogy a már biztosan továbbjutó magyar csapat játékosai nem tudtak annyira felpörögni, hogy minden szituációban maximálisan koncentráltak volna, így az „élet-halál harcot” vívó hollandoknak sikerült egy góllal megnyerniük a meccset.

Hollandia egyébként Belgium ellenében elbukta a pótselejtezőt – aki bővebben szeretne erről a párharcról olvasni, annak ajánljuk egyik korábbi Sportleg-anyagunkat.

VARGA KAPUS ORBITÁLIS LYUKAT RÚGOTT A HAZAADÁSNÁL

Cikkünknek nem feladata az utóbbi bő száz esztendő valamennyi „gyanús” meccsét kinyomozni és közreadni, így a magyar bajnokság történetéből is csak egy-két ismertebb példát említünk meg, amelynek azért volt utóélete.

Kezdjük a két „ősi ellenség”, a Ferencváros és az Újpest rivalizálásával.

1968 késő őszén jártunk. Túl a mexikói olimpián, amelyen a magyar labdarúgó-válogatott aranyérmes lett, és túl Varga Zoltán disszidálásán – viszont még a bajnoki cím szempontjából roppant izgalmas hajrá előtt.

Egy évvel korábban a Ferencváros nagy fölénnyel, nyolcpontos előnnyel nyerte meg a bajnokságot az Újpest előtt, ebben a kiírásban viszont rendkívül kiélezett volt a küzdelem, a Fradi és a Dózsa fej fej mellett haladt egymással. Az őszi rangadójuk (a 18. fordulóban) 1:1-re végződött, ekkor még a lila-fehérek pontelőnnyel álltak az FTC előtt, majd a 21. fordulóban, az Újpest tatabányai döntetlenje után azonos pontszámmal rendelkezett a két csapat (de még a Vasas is ott volt a nyomukban!).

Őrült versenyfutás kezdődött, és látszott: amelyik együttes a hátra lévő fordulókban csak egyet is hibázik, az elbúcsúzhat az aranyálmaitól. Az Újpest a 26. fordulóban 1:1-et játszott a Vasassal (ez volt a gárda egyetlen pontvesztése az utolsó kilenc fordulóban!), és ekkor már csupán egy reménye maradt, az, hogy a Ferencváros sem tud nyerni az angyalföldiek ellen.

Ám amíg a Vasas játékosai a Dózsa elleni rangadón szó szerint megfeszültek a pontszerzésért, addig 1968. december 1-jén, a Fradi elleni találkozón mintha már nem tették volna oda magukat száz százalékig. Ugyan a 3. percben Müller Sándor megszerezte a vezetést a piros-kékeknek, ám a Fradi Szűcs Lajos révén már a 11. percben egyenlített. Sokáig döntetlenre állt a találkozó (a tévékészülékek előtt ülő újpestiek legnagyobb örömére, hiszen ez azt jelentette, hogy a Dózsa kerül lépéselőnybe…), de aztán jött a 73. perc, amelyet az idősebb szurkolók máig emlegethetnek.

A Népsport tudósítása így ír a történtekről: „Mathesz röviden adott haza, Varga (a Vasas kapusa – a szerk.) ismét lábbal akart felszabadítani a rárohanó Branikovits elől. Közvetlen a kapu előterében azonban lyukat rúgott, így Branikovits kényelmesen guríthatott az üres kapuba. 2:1”

A meccsen már nem változott az eredmény, a Fradi zsinórban tizedik győzelmét aratta a bajnokságban, és a szezon végén az első helyen zárt. A zöld-fehérek egy ponttal előzték meg az Újpestet, amely hiába szerzett 102 gólt, csak a második helyen végzett.

S hogy miért „ajándékozta oda” mindkét pontot a Vasas a FTC-nek?

Egyes vélemények szerint csupán azért, mert a ferencvárosi és az angyalföldi játékosok jó viszonyban voltak egymással, jobban kedvelték egymást, mint a „belügyi” csapat, a Dózsa labdarúgóit. A Bene Ferenc életéről szóló, „Ferike, a góleádor" című könyv szerzője, Zsiday István így ír erről:

„A Ferencváros–Vasas rangadón 1:1-es állásnál Varga, a piros-kékek cerberusa Mathesz gyenge hazagurítását megpróbálta a mezőnybe rúgni. Ha a kapus lehajol, és felveszi a labdát, a Dózsa nyeri a bajnokságot. De a háló őre inkább rúgott egyet – egy hatalmas lyukat… A Ferencváros lett a bajnok.

Bene Feri egykedvűen mormolja az orra alatt: – Emlékszem, aznap mi éppen a Videotonnak rámoltunk be egy hatost. És éreztük, hogy a Fradi nyerni fog a Vasas ellen… Nem is tévedtünk. Hiába, mi valahogy már akkor sem voltunk szimpatikusak az ellenfeleknek, mert mindenkinek annyit gyűrtünk be, amennyit csak bírtunk… Nekünk akkor százkét gól sem volt elég az aranyéremhez… Meg aztán Albert, Mészöly és Farkas köztudottan igen jó barátok voltak… Egy szó, mint száz: meggyőződésem, hogy abban az évben nem a legjobb csapat nyerte meg a bajnokságot."

Ám akad másik, ennél jóval konkrétabb magyarázat is: a bosszú.

Akkori Vasas-futballisták úgy mesélték, hogy a szezon korábbi (tavaszi) Újpest–Vasas mérkőzése előtt a tartalékos, Benét és Fazekast sérülés miatt nélkülöző újpestiek, tartva egy esetleges vereségtől, megegyeztek az angyalföldiekkel abban, hogy az újpesti stadion villanyvilágításának avatása miatt oly fontos találkozón legyen békés döntetlen az eredmény. Ám aztán közvetlenül a találkozó előtt szóltak, hogy „Gyerekek, mégsem megy az iksz, éles a meccs!” A Vasas játékosai pedig már pszichésen nem tudtak „átállni” arra, hogy nem laza döntetlen lesz, hanem kemény küzdelem, és szépen, ahogy kell, ki is kaptak 3:0-ra. Ezen húzták fel aztán magukat az angyalföldiek, és a novemberi visszavágón elvettek egy pontot a Dózsától, majd a már említett december 1-jei meccsen nem szakadtak meg a Fradi ellen…

Vizsgálatot mindenesetre nem rendelt el a szövetség, nem mert lépni senki. Az indok: óvni kellett a magyar futball érdekeit. Meg aztán gondoljunk bele: ki merte volna mondjuk kizárni az NB I-ből a párt (Vasas) és a nép (Fradi) csapatát… (Lelki szemeinkkel már látjuk hozzászólóink válaszát: Kisteleki…)

Az Újpest mindenesetre nemes bosszút állt: hét szezonon keresztül nem engedte az aranyérem közelébe sem a zöld-fehéreket, sem a piros-kékeket. Igaz, mást sem, hiszen 1969 és 1975 között zsinórban hét bajnoki címet szerzett a Dózsa!

ILLÉSÉKET ÚJPEST-SZURKOLÓK ÖLELGETTÉK, AVAGY HA MEGDOBNAK KENYÉRREL, DOBD VISSZA KŐVEL!

Következő történetünk főszereplői között ismét megtaláljuk az Újpestet és a Ferencvárost, ám ezúttal a Vasas helyett az MTK lép a képbe, nem is akárhogy. A kék-fehérek szerepe máig vitatott, de erről csak a sztori második részében esik szó.

2003 tavaszán, a bajnokság hajrájához közeledve úgy tűnt, hogy a Ferencváros könnyedén megszerzi az aranyérmet. Négy fordulóval a szezon vége előtt öt ponttal vezetett az MTK előtt, amellyel éppen akkor játszott 0–0-t a Hidegkuti-stadionban. Ám ezután botladozni kezdett a csapat, előbb óriási meglepetésre otthon 2–0-ra kikapott a Siófoktól (aki a vendégek győzelmére tett valamelyik fogadóirodánál, az óriásit kaszált – már ha egyáltalán akadt ilyen), majd Újpesten ikszelt, és pillanatok alatt elolvadt az előnye. Az utolsó forduló előtt 63 ponttal állt a Fradi és az MTK is, a zöld-fehérek mellett szólt, hogy az egymás elleni eredmények miatt azonos pontszámnál ők a bajnokok, azaz a saját kezükben volt a sorsuk: ha legyőzik a Debreceni VSC-t, akkor aranyérmesek lesznek, függetlenül attól, hogy az MTK mit játszik Újpesten.

Izgalmasabbá tette a helyzetet, hogy a DVSC-nek és az Újpestnek is kellett volna a győzelem, mert ez a két csapat a bronzéremért, vagyis a nemzetközi kupaszereplésért hajtott, a záró forduló előtt nekik is azonos pontjuk (52) volt.

A Fradi sorsa ugyan a saját kezében volt, de a zöld-fehéreken győzelmi kényszer volt, mert azzal nem számolhattak, hogy az Újpest „kikaparja nekik a gesztenyét", és pontot vesz el az MTK-tól. Olyannyira nem, hogy az Újpest–MTK mérkőzésen kint lévők számára nagyon úgy tűnt: a lila-fehérek kivárásra játszanak, és ha a párhuzamosan folyó mérkőzés úgy alakul, akkor készek elveszíteni az MTK elleni meccset. Egyes hírek szerint akadt olyan újpesti játékos, aki azt mondta: inkább öngólt rúg, csak ne a Fradi legyen a bajnok.

Hogy ez igaz-e, azt nem tudjuk, de az biztos, teltek-múltak a percek, és az Üllői úton csak nem sikerült vezetést szereznie a Ferencvárosnak. Közben a Megyeri úton 1944 néző figyelte, ahogy Juhász Roland gólt szerez a vendégeknek, és onnantól kezdve az MTK állt a virtuális tabellán az élen. Ilyet sem látott még a világ, az újpesti nézők nem szomorkodtak az ellenfél találata miatt…

Az izgalmak a meccs végére fokozódtak: Újpesten Szarka Zoltán játékvezető már lefújta a meccset – 1–0-ra nyert az MTK –, a IX. kerületben viszont a hosszabbítás percei peregtek, továbbra is 0–0-ra állt az FTC–DVSC meccs. A Megyeri úton közben a játéktérre betóduló újpesti szurkolók körbeállták az MTK-sokat, és várták, hogy mi van odaát.

Aztán lefújták a Fradi-meccset, a Megyeri úton az MTK-sok azt ünnepelték, hogy ők lettek a bajnokok, az újpestiek meg azért ünnepeltek, hogy nem a Fradi lett az aranyérmes – ölelgették az MTK-játékosait. Ha úgy tetszik, sporttörténelmi pillanatot láthattunk a Megyeri úton…

Meg az Üllői úton is, ahol szabályszerűen lincshangulat alakult ki. A drukkerek a pályára özönlöttek, akadt köztük, aki kergetőzni kezdett, néhány debreceni játékos mellett például Tököli Attilát is megütötték. Szentes Lázárt, a Loki edzőjét valaki hátba rúgta, a szakembert kórházba is kellett szállítani, de szerepet kapott Szűcs Lajos kapus és egy bizonyos kuka is…

Itt be is fejezhetnénk a történetet, ám egy évvel később ugyanilyen, ha nem még izgalmasabb módon fejeződött be a bajnokság, méghozzá ugyanezekkel a szereplőkkel.

Az utolsó forduló előtt így festett a tabella: 1. Debreceni VSC 56 pont, 2. Újpest FC 55 pont, 3. Ferencváros 54 pont. És a záró játéknap párosítása: Ferencváros–Debrecen, Újpest–MTK – utóbbi meccs az immár Szusza Ferenc nevét felvevő újpesti stadion betiltása miatt a Puskás Ferenc Stadionban!

A képlet egyszerű, az egyenlet három ismeretlenes:

– bajnok a DVSC, ha nyer az Üllői úton

– bajnok a Fradi, ha legyőzi a Lokit és az Újpest nem nyer

– bajnok az Újpest, ha győz, és közben a DVSC nem nyer

Ám csak látszólag volt háromesélyes a bajnoki címért folytatott versenyfutás, ugyanis mindenki elkönyvelte: az Újpest legyőzi a hatodik helyen álló, mindenféle motiváció nélküli MTK-t, hiszen a kék-fehérek „tartoznak” a liláknak az egy évvel korábbi bajnoki címért. Ha pedig az Újpest győz, akkor már csak az a kérdés, hogy ő lesz a bajnok, vagy a DVSC. Így viszont a Fradi kezébe került az Újpest sorsa, ha ugyanis kikap a Debrecentől, akkor a lilák ha a fejük tetejére állnak, akkor sem lesznek bajnokok.

Csakhogy minden okoskodást átírt az Újpest–MTK találkozó, amelyet az egyébként tartalékos, Bükszegit, Erőst és Polonkait nélkülöző lila-fehérek képtelenek voltak megnyerni! Talán tudat alatt elhitték, hogy az MTK úgyis „lefekszik nekik”, ám ez nem történt meg. A Ferencváros pedig élt a felkínált lehetőséggel (nem úgy, mint a Loki), legyőzte a DVSC-t, és megnyerte a bajnokságot.