Hősök bandázsban – Csinta Samu publicisztikája

Mi tagadás, a Tottenham kapusa, Guglielmo Vicario arcán magam is valamiféle furcsa eksztázist véltem felfedezni egyik elképesztő védését követő önünneplés során. Mivel azonban korábban nem tanulmányoztam az olasz válogatott gesztus- és mimikarendszerét, hajlamos voltam a fájdalommal vegyes grimaszt a pillanat kivételességének „rovására” írni. Azóta kiderült, hogy szenvedés tényleges volt, ő ugyanis bokatöréssel játszotta végig csapata, Manchester City elleni elképesztő 4–0-s győzelmet hozó mérkőzését, a kapust már meg is műtötték, innen is gyors és maradéktalan felépülést kívánunk neki.

Sokan kétségbe vonják annak a bokatörésnek a súlyosságát, állítván, hogy egy „teljes” törés képtelenné tette volna a bravúrt bravúrra halmozó kapust mindazokra a mozgásokra, amelyekkel elérhetetlen labdákra ért oda. És nemcsak az elrugaszkodásokra gondolok, amelyek egy-egy „repülőút” a kezdetét jelentik, sokkal inkább azokra a sasszézásokra, amelyekkel a labda tényleges, illetve előre látható útját követik. Szakértők szerint e mozdulatsor gyorsasága képezi a jó teljesítmény alapját, nem hiába gyakorolják orrvérzésig, korántsem mindegy ugyanis, hogy a kapu közepéről kell-e elrugaszkodni valamelyik sarok irányába. Több mint fél sikert jelent, ha az ember már lábbal megtette a környékre vezető út nagy részét.

Messze essen tőlünk akár a gyanú árnyéka is, hogy csorbítani akarnánk Vicario hőskölteményének mértékét, hiszen akár egy repedés, szilánkleválás vagy akár fáradásos törés is pokoli fájdalmakkal jár – aki nem hiszi, csinálja utána. Egy mérkőzés, pláne egy City elleni gólzáporos élmény által kitermelt adrenalinplusz amúgy is sok „apró” fájdalmat képes elnyomni, amelyek a végső sípszó, illetve az izmok kihűlése után mind rászakadnak az emberre. Jóval alacsonyabb léptéken magam is „kipróbáltam” az érzést, egy Achilles-ín-szakadást követő kibírhatatlan fájdalom percei után képes lettem volna visszamenni a pályára, de a gazdátlanul csüngő lábfejem alkalmatlanná tett bármilyen gyorsabb mozgásra.

Így aztán nem – és persze egyébként sem – léphettem azon hősök sorába, akik súlyos sérülést követően is a pályán maradtak, puszta jelenlétükkel is erősítették csapatukat, ha nem mással, akkor azzal, hogy az ellenfél beléjük akadhatott, illetve őket is ki kellett kerülnie, ha közelebb akart jutni a harci erejében csorbult ellenfél kapujához. Minden bizonnyal hasonló felkötött karú, bekötött fejű héroszok szerepelnek az emlékezetünkben, akik az odaadás, önfeláldozás példájaként élnek sok-sok dicsőséges sportpályafutásban reménykedő gyermek álmaiban.

Kettőt közülük mindenképpen érdemes életre kelteni, egyik a labdarúgás történetének legnagyobbjai közé tartozott, másik csak majdnem, pozícióján viszont sokat javít, hogy magyar. Számunkra időrendi és érzelmi szempontok szerint is Mészöly Kálmán áll a sor elején. A néhai Szőke Szikla példája 1966 óta tündököl, amikor a magyar válogatott az angliai világbajnokságon a portugáloktól elszenvedett vereség után káprázatos játékkal 3:1-re legyőzte a kétszeres világbajnok, címvédő Brazíliát. Akkoriban a sepregető Mátrai előtt Sipossal belső védőt játszó Mészöly harcolt, szerelt, elfejelte a labdát, többnyire pontosan indított, Bene és Farkas szépségdíjas gólja után pedig 2:1-es vezetésnél magabiztosan értékesítette a Bene által kiharcolt büntetőt, beállítva ezzel a végeredményt. Nem sokkal később megsérült a válla, és bár minden észérv az ellenkezőjét diktálta volna, nem vonult a kispadra, hanem az utolsó sípszóig igyekezett hasznára lenni csapatának.

Kényszerítő tényezőként meg kell említenünk, hogy ezen a vb-n még nem lehetett cserélni, a kezdő tizenegynek kellett végigjátszania a meccset, így aztán csak szélsőséges esetekben hozták le a sérültet. Jellemzően valamelyik szélre állították ácsorogni vagy sántikálni, ahol nem jelenthetett közvetlen veszélyt saját kapujára, sok esetben az ellenfél meg is feledkezhetett róla, így egy-egy feléje szálló kósza labdából bármi kisülhetett volna.

Ez persze nem a Mészöly esete volt, ő felkötött karral, fájdalmak közepette is az események sűrűjében maradt, hihetetlen akaraterővel küzdve a mérkőzés végéig. Olyannyira, hogy a Kicker „A Mészöly, Albert, Farkas hármas a legjobb játékot nyújtotta, amelyet angol pályán valaha láttak” címmel írt a találkozó után. Néhány nap múlva már kötés nélkül lépett pályára a bolgárok ellen, sőt, a 45. percben 16 méterről hatalmas gólt lőtt a léc alá, amellyel a magyar válogatott megfordította az állást.

A négy évvel későbbi vb-n Franz Beckenbauerre osztották a soros hős szerepét. Mexikóban az örökre emlékezetes olasz–német elődöntő második félidejében az eleganciája és rendíthetetlensége miatt Császárnak becézett középhátvéd súlyos vállsérülést szenvedett, ám miután a német szövetségi kapitány mindkét cserelehetőségét kihasználta, Kaiser Franz kificamodott vállal, kulcscsonttöréssel, felkötött karral is végig a pályán maradt. Mozgásán azonban végig látszott a rögzített váll okozta félszegség, az ember szinte aggódott, nehogy újra a vállára essen. Az Uruguay elleni győztes bronzmeccsen már nem lépett pályára – a balszélső Held révén azért arra a találkozóra is jutott egy hős… –, pályafutása meg amúgy is a későbbiekben nyert kozmikus dimenziókat.

S hogy más sportágból is mazsolázzunk: a 2015-ös kerékpáros Giro d’Italia egyik sprintbefutóján a spanyol Alberto Contador bukott hatalmasat, amit egy korláton áthajoló filmező néző idézett elő. A viadal fő esélyese azért felállt, betekert a célba, ám vállfájdalmai miatt a pódiumon fel sem tudta emelni a karját az éllovasnak járó trikó magára öltéséhez. A másnapi grossetói rajtnál nagy tömeg fogadta, miután a spanyol így nyilatkozott a bukását követően: „Rengeteget dolgoztam, hogy jó formában legyek itt, a Girón és majd később a Tour de France-on is. Nem akarom, hogy kárba vesszen a munka. Megnézzük, mire leszek képes a versenyen. A társaim segítenek majd.” Felkötött kézzel érkezett, de nyeregbe ült, és nekivágott a 264 kilométeres szakasznak. Korábban szerzett előnyével jól gazdálkodott, és sikerült megőriznie előnyét az összetett versenyben.

Hősök ők, vagy sokak által megsüvegelt tettük inkább felelőtlenség? Ha csak hármuk esetére koncentrálunk, a folytatás őket igazolta, hiszen egyikük pályafutását sem befolyásolta végzetesen a szélsőségességig kitolt áldozatvállalás. A hasonló kérdésfelvetés amúgy is többnyire a középszer álláspontjának is nevezett racionalitás jegyében fogalmazódik meg, de orvosi vélemények is bőven alátámasztják a dologban rejlő potenciális veszélyt. Például abban az értelemben, hogy a szervezet által a sérült tagok szerepét átvevő más „alkatrészek” fokozott sérülésveszélybe kerülnek. Vagy a felső tagok sérülése, rögzítése, önkéntelen megvédési ösztöne könnyen egyensúlyvesztéshez vezethet annak minden előre nem látható következményével.

Persze, amint Ady óta tudjuk, „Csak akkor születtek nagy dolgok, / Ha bátrak voltak, akik mertek.” És szurkolunk a 28 éves Vicariónak, hogy felépülését követően ott folytassa, ahol abbahagyta: 2023-as szerződtetése óta minden bajnokin ő állt a „sarkantyúsok” kapujában. Minderről most aligha írnánk, ha a Manchester City ellen nem fél lábon védi ki a bajnokcsapat próbálkozásait. Már csak azt nem tudom eldönteni, hogy az egész Ange Postecoglou, a Tottenham menedzsere tudtával történt-e? Mert azért időközben már ötöt is lehet cserélni egy futballmeccsen.

A Nemzeti Sport munkatársainak további véleménycikkeit itt olvashatja!