Az első igazán internacionális Internazionale azzal járult hozzá a labdarúgás egyetemes történelméhez, hogy az ereje teljében lévő Massimo Moratti elnök egy világválogatottat vásárolt össze a Juventustól elszipkázott Marcello Lippi mesternek, akinek edzői hitvallásáról, mesterfogásairól ez előző cikkben bővebben olvashat, ezt most nem ismételnénk meg.

Érdekes, hogy Lippi előtt a nagy Giovanni Trapattoni is a Juventustól érkezett az Interhez, vele bajnokságot és UEFA-kupát nyertek a milánóiak.

Kiemelnénk Lippi egy gondolatát: „A karakter, amely időtálló, a csapat tradíciójához köthető.” Nos, éppen ezzel volt a gond a város ezen felében, a karakterrel és a nagy karakterekkel: az elnök évente egy, de olykor másfél csapatot vásárolt, volt idény, amikor háromszor is edzőt váltott – aztán Lippi alatt a legnagyobb karakterek sorra kidőltek, és bizony Roberto Baggio, a súlyosan megsérülő Ronaldo és Christian Vieri hiányát nagyon megérezte a csapat. Ez a trió a világ bármelyik másik gárdájában is húzóember lett volna, de ők hárman összesen 55 bajnokin léptek csak pályára, az Álvaro Recoba, Iván Zamorano „helyettes duó” pedig abban az idényben összesen 22 kanadai pontig jutott, a télen vett Adrián Mutu pedig kudarcot vallott.

Még nagyobb baj volt, hogy Lippi elveszítette az „öltöző” bizalmát, ráadásul összecsapott az eddigi fővezérrel, Roberto Baggióval, ez finoman szólva sem tett jót a csapatnak. Baggio a nyáron el is menekült az Intertől, de Lippi sem sokkal tovább maradhatott. Zamorano helyzetéről sokat elmond, hogy a 9-es mezszámot át kellett adnia Ronaldónak, ezért aztán a 18-ast választotta, de úgy írták ki ezt a hátára: 1+8. És még nem is ez a csavar a történetben: az előbb érkező chilei „gólhelikopter” volt sokáig a 9-es, mert az Interbe igazoló Ronaldo megelégedett a 10-es mezzel – de amikor érkezett Baggio, övé lett a 10-es, Ronaldo pedig elvette a 9-est dél-amerikai csatártársától...

Ilyen az élet, ilyen a futball: és bizony egy ilyen keretnek, ahol amelyből össze lehet lehet legózni egy Angelo Peruzzi – Javier Zanetti (Michele Serena, Dario Simic), Laurent Blanc (Francesco Colonnese, Salvatore Fresi, Fabio Galante), Christian Panucci (Iván Córdoba, Martín Rivas, Zoumana Camara, Cyril Domoraud, Taribo West), Grigorisz Georgatosz (Mikaël Silvestre) – Luigi Di Biagio (Ousmane Dabo, Vladimir Jugovics, Francesco Moriero), Paulo Sousa (Cristiano Zanetti, Andrea Pirlo), Clarence Seedorf (Benoit Cauet, Gilberto da Silva) – Roberto Baggio (Álvaro Recoba) – Ronaldo (Adrian Mutu), Christian Vieri (Iván Zamorano) sort, annak kupát elsőségre, aranyérmet rekordra kellett volna halmoznia. Az Inter történelmében azonban ezt az időszakot „átmeneti év”-nek (anno di transizione) hívják.

A Manchester United mestere, Sir Alex Ferguson sokat tanult Lippi 1995-ös és 1996-os Juventusától.

Ferguson mindemellett gyakorlatias ember volt, az MU stílusa is gyakorlatias volt, azaz a hatékonyság volt a fő cél (ha bajnok lett a csapat, nem is érdekelte a mestert, ki hány gólt és gólpasszt jegyzett), ugyanakkor a kilencvenes évek végére a saját nevelésű és az ügyesen összevásárolt játékosokból egy szórakoztató, élvezetes, modern és „szexi” futballt játszó United épült.

Természetesen a mindenható és minden apró kérdésre odafigyelő Ferguson vaskeze alatt (ez biztosította a megfelelő motivációt is), a skót, akárcsak Lippi és az ő mintája, Arrigo Sacchi, a labdabirtoklásra épülő stílus mellett két felfutó szélső védővel játszatta a Unitedet, közülük Denis Irwin végezte el a pontrúgásokat is. Az MU szintén képes volt a mesteri szintű, váratlan ritmusváltásokra, és ugyebár David Beckham sebészi pontosságú beadásairól és a walesi varázsló, a rengeteg klubrekordot tartó Ryan Giggs cseleiről még nem is szóltunk. A szélsők beadásait a támadók azonnal visszatették a középső középpályások elé, akik közül Paul Scholes lőtt a legjobban. Fontos szerepe volt Ferguson legjobb kapusának, Peter Schmeichelnek is, akinek hatalmas kidobásai után rengeteg gól született, ő maga karrierje során 11 gólt szerzett, a híres BL-döntőben is zavart okozott a megjelenése a Bayern München kapuja előtt.

Maga Ferguson nem volt a munkáját misztifikáló edző, a hitvallása szerint nagyon gyorsan és nagyon pontosan kell a csapattárshoz passzolni a labdát, és az egész csapatnak nagyon motiváltnak kell lennie. Erről gondoskodtak ugyebár a nevezetes Fergie márkájú hajszárítós percek, amikor közvetlen közelről kiabált a skót az „áldozataival” (de játékosai szerint akkor volt a legfélelmetesebb, amikor órákon át csak hallgatott dühében), és a menedzser mérgéről Beckham szemöldöke is sokat tudna mesélni. Sok klasszisról éppen ezért maradt le Ferguson, mert amikor választania kellett egy nehezen motiválható csillag és egy közepesnél kicsit jobb, de nagyon elszánt labdarúgó között, mindig utóbbit választotta, erről bővebben olvashat a Majdnem-transzferek sorozatunkban.

Bizony, sokan nem is fogadták volna el a korszakos zsenik közül Ferguson egyik alapgondolatát: a gyakorlás a lényeg, a tervet be kell tartani, tilos ösztönösen futballozni. Ami a siker egyik titka lehetett még: Ferguson egy idő után belátta, nem lehet edző, pályagondnok, pénztáros, marketinges és megfigyelő, valamint a játékosok atyja egyszerre, ő csak összefogott egy remekül felépített csapatot, nem véletlen, hogy életrajzi könyve legelején is nekik: segítőinek, az asszisztenseknek, a recepciósnak, a szertárosnak, a videoelemzőknek és a szakácsoknak mond köszönetet.

Talán éppen ezért volt ő kora legnagyobbika...

De 1999-ben ki volt a jobb? A csodálatos és sikeres Manchester United vagy az Inter néven futó, minden egészséges csillagát bevető világválogatott? ÖN DÖNTI EL, KI JUSSON TOVÁBB A LEGJOBB NÉGY CSAPAT KÖZÉ!